Bagaméri újratöltve – Vincze András publicisztikája

Ha pletyka is, de abból a jóféle: újabban azt suttogják fociberkekben, hogy bővíthetik az NB I csapatlétszámát. Már régen „rugózom” a témán, hogy a tizenkét csapat és a háromkörös lebonyolítás – szerintem – nem szolgálja a magyar futball fejlődését, s bár rendre hallom, ezzel a módival évről évre milyen izgalmasan alakul a kiesés kérdése, engem speciel egyáltalán nem dob fel a gyenge csapatok viaskodása. Az viszont már sokkal jobban tetszene, ha az első helyért zajló csatározás is pengeéles lenne, ám ilyesmire eddig nemigen volt példa... A tizenkettes NB I bevezetése óta csak egy párharc hozott extrát a bajnoki cím megszerzése kapcsán: a 2016–2017-es idény végén a Honvéd és a Videoton az utolsó meccs utolsó sípszaváig küzdött az aranyéremért. Hét idény futott le úgy – na jó, hat, mert talán még ide számíthatjuk a 2017–2018-as évadot, amikor a Videoton előzte meg a Ferencvárost két ponttal –, hogy az aranyérem sorsának alakulása valójában semmiféle izgalmat nem váltott ki.

És akkor ez a cikk itt véget is érhetne...

Akkor, ha nem hallanám, hogy még ez a tizenkettes NB I is sok, és inkább tovább kellene csökkenteni. Jaj, ne! Erre mondom azt, ahol színvonalas futballozás zajlik, ott nem nagyon piszkálnak bele a bajnoki létszámba azóta, amióta a labda gömbölyű, sőt, ahol igazán jó foci van, ott tizenhat, tizennyolc, húsz együttes alkotja az élvonalat, s nem véletlenül rendezik a klasszikus, ősi rend szerint a küzdelmeket Németországtól Anglián és Olaszországon át Spanyolországig (és mielőtt bárki azzal jönne, hogy na de azok a németek, angolok meg az olaszok, erre az lehet a válasz, hogy a nyolcvanas évek közepén még a magyar volt Európa egyik legjobbja, ám éppen a magyaros türelmetlenkedéssel és az örökös átszervezéssel sikerült sereghajtó pozícióba küldeni a klubfutballunkat). Szóval, a tizenkét csapat: a 2015-ös bevezetés során az egyik fontos érv az volt a bajnoki csapatlétszám csökkentése mellett, hogy a tömörítéssel majd nagyobb igény lesz a minőségi labdarúgásra, ergo több lesz a pengésebb focista, és a jobb játékot látva végre növekszik az nézőszám is.

Hát, ez nem nagyon jött be... A modern stadionok valóban behúztak néhány ezer nézővel többet, de maga a labda rúgása nem annyira. Egyéniségek nélkül nincs az a reform, amely működne, és erre igazán egyszerű a mintagyűjtés módszere: az elmúlt öt esztendő távlatában mondjunk egyetlen olyan futballvagányt, akiért érdemes volt jegyet venni a meccs­re, függetlenül a klubszínrajongástól? Hirtelen az jut eszembe, hogy az utóbbi időben Davide Lanzafame vitt valami pluszt a focinkba: egyrészt tudott gólt lőni, és ugyanő akár hajtépésig képes volt ország-világ előtt összeveszni a társával azon, ha éppen nem ő rúghatta a tizenegyest. Nem akarom ezt a történetszeletkét túlmagyarázni, illetve misztifikálni, de hajdanán a kisföldalatti tele volt szotyizós emberekkel, amikor BVSC-meccset rendeztek, és sokan azért mentek Zuglóba, mert a Szőnyi úton játszott a „nagyapó”, Viktor Gracsov, aki nemcsak fizimiskára, hanem góllövésileg is príma egyéniség volt, mi több, ezek a szotyizgatós meccsre járók kikukkantottak még a Fáy utcába is, hogy megnézzék Oleg Sirinbekovot vagy – később – Váczi Zoltánt, mert általuk a fineszes játék garantálva volt; arról nem beszélve, hogy így, télvíz idején hajdanán a Megyeri úton is volt látnivaló, amikor Rostás Sándor fehér cérnakesztyűben nyomta és lőtt baromi nagy gólokat.

Nem folytatom tovább, mert lehetetlenség lenne számba venni, hogy az amúgy már jócskán agyonszapult, lepukkant stadionú futballidőkben is mennyi arca volt – szó szerint – ennek a sportágnak az élvonalban, míg manapság inkább a pirosra festett haj, a szőkített szakáll a fő látványosság – de a produkció maga sajnos színtelen...

No de ne kanyarodjunk el teljesen az alaptémától, vagyis az NB I-es csapatlétszámtól.

A másik ellenérv a klasszikus lebonyolítás kapcsán az, hogy a középmezőnyben helyezkedő együttesek küzdelme érdektelen. Hát, szerintem még mindig érdekesebb, mint állandóan azt a dumát hallgatni a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik helyen álló csapat tagjaitól, hogy „jaj, nekünk még hátrafelé kell nézegetnünk, mert közel vagyunk a kiesőzónához”, hogy aztán ebből a közhelyszövegből a pályán valóság is legyen: ügyetlenkedő, totojázós, félős labdarúgás.

Persze talán lenne olyan út (is), ami elvezethetne odáig, hogy ne csak a divatos séró legyen a látványos magyar focikellék. Sokszor elhangzott, ha már átszerveznek (az utóbbi fél évszázad sodrásában elég gyakran meg is történt a futballunkban), úgy istenigazából szervezzenek át.

Ötlet is lenne!

Nálunk volt már területi alapon rendezett küzdelem (is), az ilyen égtájbajnokság (mondjuk, közép, dél, kelet, nyugat) tán nem is lenne rossz módszer most, amikor Kisvárdától Zalaegerszegig mindenütt van már modern stadion. Annak apropóján pláne aktuális a nekibuzdulás, hogy úgy tetszik, „bagaméri átok” ül sportágunkon, vagyis ahol aréna épül, ott elég nagy százalékban rögvest szembenéz a klub a kieséssel. A területi alapon zajló élvonalbeli labdarúgás kapcsán pedig kidomborodhatna a mifelénk sokat emlegetett futballbástyás rendszer, azaz nem lenne szükség arra, hogy az erős focikötődésű Diósgyőr, Szeged, Pécs, Szombathely, Békéscsaba, Győr, sőt manapság a Vasas is, csupán „árnyékbokszoljon” a jelenkori élvonal mögött... Nyilván őrült logisztika és szervezési feladat lenne több alapbajnokságot elindítani, ugyanakkor csupán érzelmi oldalról közelítve a témához (márpedig ez a szurkolás alfája), szinte biztos, hogy a mainál több meccs mozdítana meg egész országrészeket, és drukkermágnes lehetne – például – egy-egy DVSC–Nyíregyháza, ZTE–Haladás, Pécs–Paks, Szeged–Békéscsaba rivalizálás, nem beszélve a fővároscentrikus bűvkörben rendezett Ferencváros–Újpest, Vasas–Honvéd „kettős rangadóról”, egyszóval több lehetne a szakmai show-elem (csel, lövés, védés, grundtehetség és így tovább). Persze mondhatják azt is, illúzió, nosztalgia, vakhit ettől előrelépést, sikert, telt házat, ezzel együtt újra égig hallatszó vastapsot várni, ugyanakkor az ilyen országos futballozás alapból több esélyt kínálhatna arra, hogy tehetségesebb, nagyobb akaraterejű, sikerorientált játékosokat láthassunk a pályákon, és a területi rendszer lokálisan nyilván felizzítaná a meccsre járási kedvet.

Ugyanakkor e nagy ötletelésben azért elkél az ön­kritika is: fejlesztésről dumálni (írni) mindig is könnyű, sőt populáris lehetőség volt. Az elmúlt évtizedekben hányszor, de hányszor követeltük már az újságban felkiáltójeles mondatokkal a tizennyolc csapatos NB I-et vagy a kétcsoportos élvonalat, hiszen mi, újságírók (is) mindig más és más átszervezésben láttuk a jövőt, mint ahogyan legutóbb sem győztük dicsérni a csapatlétszám csökkentését is, mígnem kiderül, a labdarúgósikerre nincs tuti recept – papírra írva pláne.

Egy biztos: igény lenne az újításra, s a most hallható sutyorgások alapján a jelenkori bajnoki lebonyolítás nem hozta meg azt a fene nagy áttörést. Érdemes végigböngészni még egyszer a tizenkét csapatos bajnokság kapcsán, hogy az aranyéremért vajon öldöklő küzdelem zajlott, vagy...

Nos, fájdalom, de (lásd még fentebb is!) nem zajlott.

A Ferencváros a tizenkét csapatos NB I indítása, tehát 2015 óta négy alkalommal tulajdonképpen már akkor bajnok volt, amikor a pályák fagyzugaiban elolvadt a hó: a 2015–2016-os idényben huszonegyet, a 2018–2019 és a 2019–2020-asban tizenhármat-tizenhármat, míg a 2020–2021-esben húsz pontot vert az üldöző fehérváriakra, illetve legutóbb a Puskás Akadémiára. Ráadásul a háromkörös szisztéma eleve nem kínál olyan lehetőséget, hogy három vagy akár négy, öt csapat is beszálljon, és persze az utolsó pillanatig versenyben is legyen a dobogós helyezésért, ugyanakkor e szűk létszámú, harminchárom fordulón át zajló bajnokság arra jó, hogy a gyenge produkcióra képes csapatok vergődése legyen feszültséggel teli, s az utolsó meccsig érdekes – de még egyszer kérdezem: ez a kiesősdi (akár szurkolói, akár szakmai szemmel nézve) tényleg annyira érdekes?

S ha már fentebb Bagamérit emlegettem... A filmbéli, elátkozott fagylaltos sem tudott eladni egyetlen gombócot sem, hiába kóstolgatta és dicsérte saját maga a portékáját. Talán jobban járt volna, ha átgondolja a helyzetet, meglöki a fagyis kordét, mondván: új játszótér, új esély...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!