A Nyúldombon is túl – Vincze András publicisztikája

Ötvenöt esztendősen igazolt a Jokohamából a japán negyedosztályban szereplő Szuzuka Point Getters­hez minden idők legidősebb profi futballistája, Miura Kazujosi. A csatár még 2021-ben azt nyilatkozta, nem hiszi, hogy valaha is abbahagyja a labdarúgást.

Irigylem érte.

Persze a nemzetisport.hu-n is megjelent infóhoz jöttek kommentek is: „...náluk (mármint Japánban) bizonyára nincs öregfiúk-bajnokság” – írta például „emzseperiksz”, és talán valóban itt van a labda elásva, mert tény és való, a felkelő nap országában kicsit másképpen feszülnek neki a sportolásnak és a hétköznapi életnek. Ugyanakkor a „totyogós” (ahogyan mifelénk az öregfiúk-bajnokságot becézni szokás) nélkül nem élet az élet, és a Miura Kazujosi-sztorin fellelkesülve rögvest bepötyögtem az internetes keresőbe Pécsi Ferenc nevét, aki generációkon át a mi Kárpát-medencei focikortalanságunkat képviselte azzal, hogy ötvenesztendősen is nyomta még a fővárosi labdarúgásban igencsak kedvelt Magyar Kábelben. Ráadásul a „pécsiferis” pályaív nagy korszakokat foglal magában, hiszen már szerepelt a hatvanas-hetvenes évek MTK-jában, aztán a nyolcvanas évek elején az óbudai III. Kerületi TTVE-ben, volt még Keltex-, Erdért- és Multi Rocco-játékos is, és a kilencvenes évek közepétől a Kábelben nyomta – szóval, a japánok világjáró „Kazu királya” kétségkívül kuriózum a világfutballban, ugyanakkor sztoriszinten a „magyar Matthewst” biztosan nem lehet überelni, mivel az ő legendája azzal teljesedik ki az univerzumrekord szintjéig, hogy ötven-, majd hatvanesztendős koráig csak egyszer-egyszer volt sérült (igaz, akkor már súlyosabban, de még azután is újra- és újrakezdte) – szóval, átfocizott egy emberöltőt!
Ötvenöt esztendősen igazolt a Jokohamából a japán negyedosztályban szereplő Szuzuka Point Getters­hez minden idők legidősebb profi futballistája, Miura Kazujosi. A csatár még 2021-ben azt nyilatkozta, nem hiszi, hogy valaha is abbahagyja a labdarúgást.

Irigylem érte.

Persze a nemzetisport.hu-n is megjelent infóhoz jöttek kommentek is: „...náluk (mármint Japánban) bizonyára nincs öregfiúk-bajnokság” – írta például „emzseperiksz”, és talán valóban itt van a labda elásva, mert tény és való, a felkelő nap országában kicsit másképpen feszülnek neki a sportolásnak és a hétköznapi életnek. Ugyanakkor a „totyogós” (ahogyan mifelénk az öregfiúk-bajnokságot becézni szokás) nélkül nem élet az élet, és a Miura Kazujosi-sztorin fellelkesülve rögvest bepötyögtem az internetes keresőbe Pécsi Ferenc nevét, aki generációkon át a mi Kárpát-medencei focikortalanságunkat képviselte azzal, hogy ötvenesztendősen is nyomta még a fővárosi labdarúgásban igencsak kedvelt Magyar Kábelben. Ráadásul a „pécsiferis” pályaív nagy korszakokat foglal magában, hiszen már szerepelt a hatvanas-hetvenes évek MTK-jában, aztán a nyolcvanas évek elején az óbudai III. Kerületi TTVE-ben, volt még Keltex-, Erdért- és Multi Rocco-játékos is, és a kilencvenes évek közepétől a Kábelben nyomta – szóval, a japánok világjáró „Kazu királya” kétségkívül kuriózum a világfutballban, ugyanakkor sztoriszinten a „magyar Matthewst” biztosan nem lehet überelni, mivel az ő legendája azzal teljesedik ki az univerzumrekord szintjéig, hogy ötven-, majd hatvanesztendős koráig csak egyszer-egyszer volt sérült (igaz, akkor már súlyosabban, de még azután is újra- és újrakezdte) – szóval, átfocizott egy emberöltőt!

A lényeg, hogy Pécsi Ferenc és immár Miura Kazujosi életpályamodellje igencsak szokatlan. A mai világban főleg, hiszen manapság a labdarúgáshoz és egyáltalán a nagyobb felkészültséget igénylő sportoláshoz való ragaszkodás jó, ha tizenöttől harmincesztendős korig kitart, nemhogy ötvenötig! Arról nem beszélve, hogy ebben az atomkori játszadozásban egyre inkább (sőt, mostanság már kizárólag) a megfelelő mennyiségű honorárium a mágnes: kis pénz, kevés foci, több pénz, több foci – mármint lelkesedésben és időtartamban.

S bár a harmatgyenge produkcióért cserébe gátlástalanul lehet sok pénzt kérni (ami a nagyobb baj, hogy kapni is), hála az égnek változatlanul igaz, hogy a minőségi futballtudást, minden huncutság ellenére, manapság sem lehet megvásárolni.

Hogy Japánban milyen stációi vannak a labdarúgó-karriernek, nem tudom, mindenesetre Miura Kazujosi világjárása (Brazíliától Horvátországon át Ausztráliáig sok helyen játszott) azt sejteti, hogy azért a messzi keleten sem könnyű boldogulni hazai gyepen. Magyarországon dettó – nem is csoda, hogy a fociparadicsom nálunk az öregfiúk-bajnokság, hiszen ez a korosztály adja még manapság is a legtöbb munkát a meccsjegyzőkönyvíróknak: rekordmennyiségű apa és nagyapa korú rúgja mifelénk a labdát.

No, és ha már a pocakosodó korban zajló futballozásról esik szó...

Sokan biztosan unják már, hogy meglehetősen gyakran az egykor volt grundfocivarázslatról írunk ezeken a hasábokon, ám a téma kikerülhetetlen – annál is inkább, mert a sportág jövőjének szempontjából is fontos, hogy a ráncosodó férfiak gyerekes örömmel rohanjanak a laszti után, amíg csak lehet. Még tavaly novemberben a Nemzeti Sport nagyobb összeállításában két kollégám, Bodnár Zalán és Zsoldos Barna írt a negyven felett is szereplőkről, jellemzően a világfutball sztárjairól, Zlatan Ibrahimovictól Lothar Matthäusig, de e nagy terjedelmű cikkben számomra a legkifejezőbb passzus így szólt: „...a brazil játékosok körében kifejezetten gyakori, hogy hosszúra nyújtják pályafutásukat. Az 1994-es világbajnok Romário 2009-ben 42 évesen vonult vissza az América FC-ből, a korábbi Leverkusen- és Bayern München-sztár, Zé Roberto 2017-ben 43 évesen a Palmeirasból, az 1999-es aranylabdás és 2002-es világbajnok Rivaldo ugyancsak 43 évesen a Mogi Mirimből.”

Nos, ha minden különbözőség ellenére létezik párhuzam grund és grund között, akkor mondhatom, hogy a Copacabana és a népligeti Nyúldomb alatti füves placc fílingje futballazonos: a brazilok és a magyarok egyazon életérzéssel imádnak és tudnak focizni.

Na jó, azért vannak különbségek: mi például teniszpályán lábteniszezünk, a riói tengerparton ellenben röplabdaháló felett nyomják, ollózva, felugorva, elvetődve, de – és itt kanyarodnék vissza a Pécsi Ferenc által megtestesített örök futballista figurájához – még ez is mutatja, hogy a játék, sőt a játékosság miként ég bele a génekbe. Ezért tartom tehetségpazarlásnak, ami manapság nálunk zajlik, mármint hogy a fiatal és a rutinosabb magyar futballista sem boldogul a szó szerint is masszává olvasztott légiósáradatban.

Sőt, egyre nagyobb szomorúsággal olvasom azokat a híreket, amelyek a legtehetségesebbnek tartott magyar ifijátékosok jövőjéről szólnak, amikor is velük kapcsolatban nem egy vezető azt tartja szenzációs információnak, micsoda fejlődés a múlthoz képest, hogy ezeket a tehetségeket egyre drágábban lehet eladni külföldre, egyre nevesebb menedzserek egyengetik az útjukat. Miközben – mondom és írom én – e talentumnak tartott fiatalok a maguk gyarapodására és persze a magyar futballrajongók örömére még bőven szerezhetnének tapasztalatot, és adhatnának a cseleikkel, lövéseikkel, fiatalos lendületükkel, lelkesedésükkel élményt a magyar meccsre járóknak azzal, hogy az NB I-es mérkőzéseken bűvölik a labdát. Miért kell örülni annak, hogy az itthon, hazai pályán szinte sohasem látott tehetségek elmennek nyugatra, keletre a valóban neves klubokhoz – ott pedig edzhetnek a háttérbe szorítva, hogy aztán csalódottan hazatérve belőlük is tucatjátékos legyen, aki elveszítette a kedvét és az energiáját, s nemhogy ötvenöt, de huszonöt éves korában sem tud már boldogan futballozni?

S hogy mennyire fontos a sportághoz, a hazai focihoz való ragaszkodás, azzal kapcsolatban mindig Détári Lajos példáját ráncigálom elő. A legendás középpályás számomra káprázatos módon hiba nélkül sorolta – és gyanítom sorolja manapság is – ifjabb játékoskorának magyar mérkőzésrészleteit. Amikor Döme már bőven sztárjátékosnak számított Németországban, Görögországban, Olaszországban, Svájcban, akkor sem feledte egy pillanatra sem azt, hogy honnan indult, így amikor arról kérdezték, vajon emlékszik-e az Eger–Honvéd bajno­kira, folytatni sem kellett a kérdést, máris mondta: „Persze hogy emlékszem, nyolcvanhét márciusában egy-nullára nyertünk (mármint a Honvéd), a meccs végén lőttem a győztes gólt, a Népsporttól hatos osztályzatot kaptam…”

És a hangsúly a hatossal kapcsolatos emléken van.

Ez a lapunk tudósítói által úgymond tucatszám adott osztályzat nem akkora kuriózum, csakhogy itt jön a futballszeretet (sőt, szerelem!): ha valakinek fontos mindaz, amit a labdarúgás adott, akkor a legapróbb részletre is képes jó szívvel gondolni – arról nem beszélve, hogy manapság egy, a 88. percben lőtt győztes gól már csak a biztatás kedvéért is hetest, sőt talán nyolcast érdemelne…

De nem baj – csak lője már be valaki, aki magyar grundon, magyar pályán kezdett el futballozni, és legyen aztán emléke meccsekről, gólokról, osztályzatokról!

Ugyanis az életérzéstől válik hihetővé az, amiről az ötvenöt esztendős japán profi, Miura Kazujosi beszélt az újabb klubváltása kapcsán: nem hiszi, hogy ő valaha is abbahagyja a labdarúgást.
Hát ez az.

Nem is lehet.

Ma már inkább elkezdeni nehéz…

De az már egy másik történet kezdete.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!