Szénporos sporttörténelem: jó szerencsét, bányászfutball!

 

„Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk” – az utólagos emlékezet szerint ezekkel a szavakkal küldte harcba Lakat Károly edző a Tatabányai Bányász játékosait 1981. szeptember 16-án a Real Madrid elleni UEFA-kupa-mérkőzésen. A lelkesítés hatott, a bányászbecsület aznap a magyar futballtörténet egyik leg­emlékezetesebb klubsikerében mutatkozott meg: a spanyol óriásklub 2–1-re kikapott a tatabányai katlanban (a visszavágón viszont 1–0-ra nyert, és továbbjutott).

A nemzetközi bányásznap alkalmából, a hirtelen halállal járó, veszélyes szakmák védőszentjeként tisztelt Szent Borbála ünnepén felelevenítünk néhányat a magyar bányászfutball híres vagy kevéssé ismert történetei közül. Ám mielőtt leereszkednénk a múlt sötét és titokzatos aknáiba, fontos megjegyeznünk: a világszerte elfogadott december 4-i dátum bizonyára sokaknak idegenül hat, Magyarországon ugyanis jellemzően szeptember első vasárnapján tartották a bányásznapot, és a sorsolás nem is oly kiszámíthatatlan szeszélye általában egy-egy fővárosi nagycsapatot rendelt olyankor a bányászvárosokba.

Ami a Real Madrid tatabányai legyőzését illeti, a Bányász-stadionban látottak sokaknak az emlékezetébe égtek, így egy helyi bányász hatéves kisfiáéba is – Kassai Viktoréba.

„ Homályos emlékképeim vannak arról a legendás meccsről. 1981 szeptembere, hat nappal a hatodik születésnapom után, talán ez volt az első alkalom, hogy apám kézen fogott, és elvitt egy igazi labdarúgó-mérkőzésre” – írja frissen megjelent életrajzi könyvében a tavaly visszavonult játékvezető, a Bányász egykori igazolt serdülőjátékosa. – A Fater vájárként, majd aknászként dolgozott a Bányavállalatnál, ami nagyon kemény világ volt: három műszakban, sokszor éjszaka kellett lemenni a tárnába, iszonyú nehéz munkát vállalt a családjáért.”

Nem Kassai Viktor az egyetlen, aki a rendszerváltás utáni futballélet jeles szereplői közül közelről ismerte a bányászlét nehézségeit. Ott van például Lipcsei Péter, a Ferencváros és a Porto későbbi 58-szoros válogatott középpályása, aki a kazincbarcikai 105-ös számú Lékai János Ipari Szakközépiskola diákjaként bánya-elektrolakatosnak tanult. Gyakorlati foglalkozásra is sor került, a fiatalember a Mák-patak völgyében, az 1986-ban Szabad Föld-kupa-győztes Mákvölgyi Bányász sikerei földjén, az 1988-ig működő alberttelepi bányában szállt a föld alá. Édesapja, Lipcsei Imre a Hátsó füves-sorozat múcsonyi riportjában beszélt a meghatározó családi emlékről: „Itt lejtakna volt, nem függőak na, Pedro mégis eléggé megijedt: »Hú, fater, levittek a mélybe.«”

Nemcsak a bánya rejtett ezer veszélyt, hanem egy-egy bányászcsapat stadionja is.

„Szókimondás és igazságérzet – ez jellemezte a bányászokat. És ettől fájdult meg azokban az években sok ember feje” – idézi Grosics Gyulát, a felnőttpályafutását a Dorogi Bányászban kezdő s a Tatabányai Bányászban záró kapust életrajzi könyvében Kő András, a véleményt az 1947. március 20-i Dorog–Ferencváros (1:2) mérkőzés Népsport-beszámolójával alátámasztva.

„Soós játékvezető nagyon körülményesen tudta csak elhagyni a pályát vasárnap. A mérkőzés után rendőrruhába bujtatták s úgy hagyta el a pályát. Sokan várakoztak rá, s többen így is felismerték. Soós a legközelebbi házba menekült s innen is csak éjféltájban tudták kicsempészni a dorogi vezetők. Ekkor egy barátja autóján hagyta el a várost.”

Nem hagyta el a várost, 2015-ben bekövetkezett haláláig Dorogon élt az Aranycsapat bányászhátvédje, a helyi csapatban 1947-től tizenhárom évet lehúzó Buzánszky Jenő. Nyolc éve dorogi otthonában így beszélt a kezdetekről:  „Amikor először hívtak meg a válogatottba, Zalaegerszegre mentünk vonattal, és egy fülkébe kerültem Bozsikkal, Puskással, Hidegkutival. Beszélgettek a futballról, én meg csak hallgattam. Aztán odafordult hozzám Puskás, és azt mondta: » Ide figyelj, bányász! Ne tojj be, segíteni fogunk.«   Ez jó érzés volt. Abban az időben mindenkinek dolgoznia kellett, nem lehetett csak úgy henteregni otthon, vagy lötyögni, mint betyár a Bakonyban. Reggel nyolcra muszáj volt menni, tizenkettőkor hazaengedtek ebédelni, aztán pihenés és délután edzés. Eleinte beosztottként dolgoztam, ötvennyolctól lettem a felvételi iroda vezetője, tizenkét és fél ezer ember volt akkor a dorogi bányánál, naponta kilencvenhat vagon szenet termeltünk.”

A magyar futball számos kisebb-nagyobb, kimondottan a bányászathoz kapcsolódó csapata között hetet találunk, amely az NB I-ig jutott: a Salgótarjánt, a Dorogot, a Perecest, a Tatabányát, a Nagykanizsát, a Komlót és a Siófokot (természetesen ezek mellett jó néhány együttes kötődött így vagy úgy a bányászvilághoz, például a több egyesület összeolvadásából született Pécsi MSC is). Az említett nagy múltú, korszakos játékos­egyéniségek sorát felvonultató együttesek történetét könyvespolcnyi kiadvány taglalja, ebben a cikkben nem is vállalkoznánk, mondjuk, a Szojka Ferenc-féle Salgótarján vagy a Kiprich József-féle Tatabánya legendáriumának ismertetésére. Nem idézzük fel sokadszorra a perecesi labdarúgás leghíresebb napját, 1947. április 20-át sem, amelyen 3:0-s hazai vezetésnél a kettétört felső léc miatt félbeszakadt a Ferencváros elleni rangadó. Viszont arra nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy Komlón, ahol több mint két évtizede bezárt a Zobák-bánya, miért nevezik a Baranya megyei I. osztályban szereplő csapatot még ma is Bányásznak.

„A múlt tisztelete és a hagyomány miatt. A   hogyan ezért ragaszkodunk ahhoz is, hogy a klubnál a legkisebb korosztálytól minden futballista a  » Jó szerencsét!  « köszönést használja  – adta meg a választ Schuszter Roland, a Komlót valamikor futballistaként erősítő sportigazgató. – A szurkolóink közül is sokan kötődnek a bányához, és állítom, meg lehet ismerni ránézésre, kinek van közülük föld alatti múltja. Keményebbek az arcvonásaik, erősebb a hangjuk.”

A sportvezető átadta a telefont a komlói irodában tartózkodó kollégájának, a csapatban a hetvenes években szereplő Róth Antalnak (az azonos nevű, szintén komlói, ám Pécsen kibontakozó válogatott játékos 1953-ban született nagybáty­jának), aki rögtön felidézte a napot, amelyen a helyi KISZ-titkár javaslatára az egész csapatot levezényelték a bányába. Úgy voltak vele, nem árt, ha a sportállásban lévő bányászati alkalmazottak megnézik, milyen a mélyben dolgozó „kollégák” élete.  „Inkább mentünk edzeni...”   – összegezte a korábbi játékos a mélyben szerzett tapasztalatokat.

Odafent, a szabad levegőn már könnyebb volt mosolyogni, főleg, ha olyan esetek színesítették a csapat életét, amilyeneket Moldova György leír Tisztelet Komlónak! című szociográfiájában.

„P., a középhátvéd és Z., a balfedezet egy este berúgtak és elmentek a Komlón vendégszereplő cirkuszba. Beültek a Halálkatlan nézőterére, a motorkerékpáros szokásos köreit írta le a mélyben morgó oroszlán fölött, produkciója szünetében ezer forint jutalmat ajánlott fel annak a vállalkozónak, aki mögé mer ülni, a részeg P. azonnal jelentkezett, csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett eltávolítani.

Tovább ittak a Fekete Gyémántban és bosszútervet eszeltek ki. Odasettenkedtek a város közepén felállított ketrecekhez és ki akarták engedni az oroszlánt, előre vihogtak a gondolatra, mit szólnak majd a komlóiak, ha a vadállat végigsétál a Kossuth Lajos utcán. De a ketrecen túlságosan jól tartott a zár, így kénytelenek voltak beérni azzal, hogy egy égő újságpapír csóvájával lepörkölték az oroszlán bajuszát.

Hogy ez az éjszaka mégse múljon el egészen hiába, bezárták a baktert az őrbódéba és leeresztették a sorompót, Komló és Pécs között órákra fennakadt a közlekedés. P. és Z. aztán néhány napig szenet rakodott a Lenin téren a rendőrkapitányság előtt.”

És még jó szerencséjük volt...