Egy MTK-hátvéd '56-ja – Danszky József a forradalom eszmei hátteréről

„Vezérgondolatom, hogy meg szeretném éreztetni ennek a csodálatos forradalomnak a tisztaságát, a magasztosságát, a feddhetetlenségét, majdnem szentségi mivoltát. Két kulcsfogalmat emelnék ki: a személyi méltóságot és a nemzeti méltóságot. Amikor '56-ról beszélünk, arról van szó, hogy ez a nemzet azokban az októberi napokban rádöbbent arra, megfosztottak minden személyt a személyi méltóságától, a nemzetet pedig a nemzeti méltóságától. Rádöbbenni arra, hogy valamit elvettek tőlem, csak úgy lehet, ha az a valami az én tulajdonom volt. Ez ebben az esetben annyit jelent – erről ritkán esik szó –, hogy '56 erkölcsisége, fő mozgató ereje a háború előtti Horthy-rendszerből átöröklődött keresztény erkölcsiség volt. Elég belegondolni abba, hogy aki '56-ban negyvenéves volt, az 1945-ben már huszonkilenc. Vagyis huszonkilenc évet abban az erkölcsiségben élt le, amelyben az Isten, haza és a család mindennél fontosabb volt. Ez ért be, ez robbant 1956-ban, más körülmények között. Muszáj beszélnem a forradalom másik pilléréről is, az egységről. Hála Istennek engem is úgy nevelt édesapám és édesanyám, hogy – és itt Nemeskürty tanár úrra hivatkoznék – számunkra nincsen jobboldali meg baloldali. Kétfajta ember létezik: becsületes és nem becsületes. Nincs más kategória. És ez volt a másik nagy pontja '56-nak, ahol mindenki magyar volt. (...)

A csodálatos tizenkét nap érzékeltetéséhez két szempontot figyelembe kell venni. Az egyik, hogy ki kell szakadni gondolatban a mai világból, a mai életből. Nincsen televízió, nincsen gépkocsik tömege, nincsen internet, nincsen laptop. Át kell érezni annak a kornak a gazdasági és szellemi hangulatát. »Legyőztük az imperialistákat! Legyőztük Amerikát! Ott vagyunk az élen!« – sulykolták mindenfelől, és akik hallgatták, közben éheztek, nélkülöztek. A szellemi nyomor a magyar embert mélyen megalázza személyiségében. És itt abba kell belegondolni, hogy akkoriban, ha hazament az ember és az ajtót gondosan becsukva, betekerte a Szabad Európa rádiót, és ha ne adj' Isten meghallotta ezt a szomszéd és feljelentést tett, az illetőt elvitték. Otthagyott gyereket, családot, és talán nem is látta őket viszont.

A jó párttag szomszéd pedig néha anélkül is jelentett, hogy szólt volna odaát a Szabad Európa. Ugyanúgy csöngettek az emberért. Ezrek tűntek el a süllyesztőben, esetleg csupán azért, mert nem álltak fel, amikor zúgott a vastaps, hogy »Éljen, Rákosi!«. Nem akarom sorolni a részleteket, mindenki tud a recski táborról, a hortobágyi kitelepítésről vagy az Andrássy út 60-ról. Ebbe a lelkiállapotba kell beleélnünk magunkat, hogy megértsük 1956 fantasztikus üzenetét.

Amiket eddig említettem, a személyi megalázások, ám még a nemzeti megalázásról nem beszéltem: elvették a nemzet címerét, nemcsak a szent koronásat, még a Kossuth-címert is. A Himnuszt is elvették, nem énekelhettük. Az összejöveteleken az Internacionálé ment, a Sződd a selymet, elvtárs!, a Hej, bunkócska, te drága!, de a magyar himnusz nem. Azt talán csak a templomokban lehetett hallani. És odáig fajultak a dolgok, hogy Kodály Zoltánt arra kérték fel, írjon másik himnuszt. Csak ő volt annyira magyar, hogy ezt megtagadta. Elvettek a nemzettől mindent, ami szent volt. Nem szólt 1948 óta a déli harangszó, amely a háború előtt az egész magyarságnak hirdette a nándorfehérvári győzelmet, a magyar történelem egyik legfényesebb eseményét, és nem akárhogy hirdette. Én gyerekfejjel jegyeztem meg, minden délben megszólalt, hogy »Delet harangoznak szerte nagy Magyarországon a nándorfehérvári csata emlékére«, és ekkor következett a harangszó. Ezt is elvették...

Ha ennyire megalázták a nemzetet, adódik a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miért csak 1956-ban következett be az áttörés. Ennek teljesen egyértelmű okai vannak. 1956 februárjában a XXIII. szovjet pártkongresszuson Hruscsov lerántotta Sztálinról a leplet és felfedte a Sztálin-rendszer gyilkosságait, gulagjait, minden kegyetlenkedését. Földig rombolta Sztálin, a géniusz isteni alakját, és ez megrengette az egész szocialista tábort. Mindenki megdöbbent. Aki híve volt a szocializmusnak, és aki nem, egyaránt. Ez olyan történelmi súly volt, hogy Lengyelországban a poznani ifjúság 1956 júniusában már lázadásban tört ki a szovjet hatalom ellen. Elindult a folyamat, megroppant a szovjet hatalom. És akkor a magyar értelmiség is megmozdult. Fontosnak tartom az értelmiséget, nálunk azonban inkább az előkészítésben játszott nagy szerepet, a forradalmat a munkásság és az ifjúság végezte.

Akkoriban létezett egy Hétfői Hírlap nevű újság, amelyben a magyar írói, újságírói értelmiség írta le a gondolatait. A Ferenciek terén, a Jégbüfé előtt árulták este 7 órától, de ott már délután 6-tól tömegek álltak sorba, hogy jusson nekik a lapból. Hogy illusztráljam a jelentőségét, elmondom, ebben az újságban olyan szerzőktől jelentek meg esszék, mint Faludy György, Áprily Lajos, Csoóri Sándor, Veres Péter vagy Németh László. Éledezett a gondolat. Talán meg lehet mondani... Talán meg lehet úszni... Talán nem kell börtönbe kerülni... Talán mégiscsak magyar vagyok...

És ezt tetőzte be október 6-án Rajk László és a vele együtt kivégzettek újratemetése. Százezrek voltak ott, százezrek döbbentek rá arra, hogy a kommunisták mártírként temetik azokat a kommunistákat, akiket ők végeztek ki korábban. A Szabad Nép azt írta, hogy »mártírjainkat temetjük«. Ráébredt a nemzet, hogy ha ezek egymás között ezt meg merték csinálni, akkor mi mindent megtehettek azzal, akinek semmi neve nem volt. A suttogásban az emberek már addig is koncepciós perekről beszéltek, de most maguk az érintettek mondták ki. És nagyon közel voltunk október 23-hoz. Ekkor robbant a felismerés, hogy itt sajnos nincs más, lépni kell. Ez valószínűleg nem tudatosult így, de az erővonalak összefutottak, innen indult el az a csodálatos tizenkét nap.

Október 23-án ugyanúgy indultam dolgozni, mint bármely más napon, 7 órakor értem be a Ganz-gyárba. Fél 10 felé csörgött a telefon: »Józsikám, gyere le azonnal a kovácsolóműhelybe, itt valami fantasztikus csoda van.« Az említett műhelyben rendesen vörösen izzó hosszú tengelyeket ütöttek-vágtak, kalapáltak. Fentről több mázsás, medvének nevezett súly zuhant le újra és újra, ütötte és alakította ezeket a hatalmas forró vasakat, miközben szanaszét röpködött a szikra. Az üllő közelében volt olyan 120-130 fokos forróság, a műhelyben 50-60 fok, és ahogy közelített az ember, már messziről hallotta a dübörgő csapások hangját.

Rohantam le aznap délelőtt, már távolról sejtettem, hogy valami rendkívüli történik, mert nem hallatszott kalapácsütés, teljes csend honolt a műhelyben. És amikor leértem, azt láttam, hogy ott áll harminc-negyven kimelegedett, leizzadt ember kisgatyában, bőrkötényben, középen pedig egy hatalmas üllő alatt egy szál húszévesforma diák olvas valamit. Olvasta a tizenhat pontot, amely a magyar diákság és az értelmiség követeléseit foglalta össze. Közben egyre többen gyűltünk össze, már lehettünk hatvanan-hetvenen, mire a beszéd végére ért a diák. Dermedt csend követte az elhangzottakat. Nem hittük el, hogy ez lehetséges. És ekkor a diák vékony, egyszerű hangon elkezdte: »Isten, áldd meg a magyart...« A munkáscsapat pedig azonnal, késlekedés és habozás nélkül folytatta: »...jókedvvel, bőséggel«.

És Himnusz és Szózat...

És megint Himnusz és megint Szózat...

Az emberek sírtak, izzadtan egymásra borultak, nem számított, hogy ki mennyire koszos, foltos, borostás. Senki nem kérdezte a másiktól, hogy te párttag vagy, vagy nem vagy párttag, zsidó vagy, vagy katolikus vagy. Magyar volt mindenki. Összekapaszkodtunk, és örültünk, hogy ismét a Himnuszt énekelhetjük, tizenkét év után.”

(A szöveg Danszky József Bakáts téri plébánián tartott 2006-os előadásának rövidített, kivonatolt változata. A részletes eseménytörténetet elbeszélő visszaemlékezés forradalmi előzményekre vonatkozó szakaszát a 84 éves sportember jóváhagyásával tettük közzé Csillag Péter szerkesztésében.)