Dunakömlődtől Münchenig – különleges házi múzeum őrzi Fiola Attila futballereklyéit

A takaros családi ház telis-tele van ereklyével. Ráadásul egytől egyig ugyanattól a személytől „származik”: a 38-szoros válogatott, a világbajnok Franciaország elleni Európa-bajnoki csoportmérkőzésen szerzett góljával egy nemzetet a mennybe repítő Fiola Attilától. A Mol Fehérvár 31 éves védője ezúttal nem nemzeti vagy piros-kék mezbe, hanem a tárlatvezető szerepébe bújik, édesanyjával, Évával kalauzol körbe minket. Nekünk nincs is más dolgunk, mint a magunk módján rögzíteni, hogyan jött létre a különleges kömlődi gyűjtemény.

I. SZÍN: A KONYHA
„Az első relikviák itt vannak, a konyhában. Tudni érdemes, a gyerekkori szobám már évekkel ezelőtt megtelt a különböző mezekkel, érmekkel, serlegekkel és egyéb emléktárgyakkal, mi több, az egész ház tele van velük, de édesapámon nem múlik, ha érkezik egy új darab, megoldja, hogy jusson hely annak is...

Hol is kezdjem? Az a kép kétezerkettőben készült, akkor már Pakson fociztam, az ASE-ban. De nem is ott indult az én történetem, hanem idehaza, Kömlődön. Kilenc és fél éves voltam, amikor a barátaim rávettek, hogy menjek le a helyi utánpótláscsapatba. Addig csak játszogattam a haverokkal, sokszor nálam jóval nagyobbak ellen. Nem mehetett rosszul, mert az egyik cimborám, az öt esztendővel idősebb Gábor addig noszogatott, amíg azt mondtam, oké, egy próbát megér. Azt megelőzően eszembe sem jutott, hogy versenyszerűen futballozzak, még cipőm sem volt. Gabi ezt a problémát is áthidalta, nekem adta a sajátját. Néhány számmal nagyobb volt a kelleténél, de nézzük a jó oldalát: nem törte fel a lábam... Szóval, lementem az első edzésre, és ha már ott voltam, gondoltam, leteszem a névjegyem: egy beadásnál ollózva akartam gólt szerezni. Hogy őszinte legyek, mindent eltaláltam, csak a labdát nem. Persze azóta is imádok ollózni! Az viszont nagyon fáj, hogy Gabi nem élhette meg a sikereimet, még a húszat sem töltötte be, amikor autóbalesetben életét vesztette. Itt lakott az Árpád utca egyben...

Az általános iskolában a némettanár egyszer megkérdezte tőlem, mi leszek, ha nagy leszek. Rávágtam, hogy Brazíliában futballozom majd! »Tudod, hol fogsz te futballozni?!« – intézte el egy kézlegyintéssel. Nem én voltam a kedvenc tanítványa, sűrűn beírt az ellenőrzömbe, anyunak nemegyszer be kellett mennie a suliba miattam. Akkor már nem érdekelt más, csak a labdarúgás! Kisgyerekként még tűzoltó akartam lenni – édesapám példáját követve. Elvarázsolt, amit csinált. A paksi állomáson szolgált, ha tehettem, elkísértem. Eleinte nem engedték, hogy ott aludjak, de amikor elkezdtem hisztizni emiatt, elintézte nekem. Az élet aztán másként akarta, végül a bátyámból lett tűzoltó – belőlem meg futballista. Lehettem volna más is: miután az általános iskolát Kömlődön befejeztem, a középiskolát már Pakson jártam ki, gázkészülék-szerelőként végeztem. Más lapra tartozik, hogy ha ezen a téren baj van itthon, apu nem engem riaszt...

Nézzétek csak, az az első trófeám! Az izsáki tornáról hoztam haza. A legjobb játékosnak járó serleget akarták nekem adni, de mivel a legtöbb gólt is én lőttem, a gólkirályt megillető kupát vehettem át. Sírva mentem haza, dúltam-fúltam, hogy miért nem kaphattam meg mindkettőt?! Anyu végül azzal nyugtatott meg, hogy más gyerek is megérdemli, ebben kiegyeztünk. A következő tornáról azért hazavittem a legjobb játékosnak kijáró kupát is. Ott van az is a polcon. Ez volt az első két ereklyém, az évek, sőt most már évtizedek során szépen gyarapodott a gyűjtemény. Rengeteg relikviát őriznek a szüleim, de jó néhány már a saját otthonom falát díszíti. A legújabb és talán legbecsesebb darab az a mez, amit a franciák elleni csoportmeccsen ölthettem magamra. Semmi pénzért, senki kedvéért nem cseréltem volna el! Aláírattam a társakkal és bekereteztettem. Ha van életre szóló emlék, az az. A legtöbb mezem ugyanakkor itt van. Ha átmegyünk a gyerekszobába, szívesen megmutatom azokat is.”

II. SZÍN: A GYEREKSZOBA

„Tizennégy évesen kerültem az egyik paksi csapatból, az ASE-ból a másikba, a PFC-be. Úgy volt, Dunaújvárosba megyek, két hétig ott is voltam, de nem tetszett a környezet, salakos és homokos pályán edzettünk, be is gyulladt a fülem. Hívtam is anyuékat, hogy indulok haza. A Paksi FC-ből Karszt Józsi bácsi és Péter Norbert kijött hozzánk, meggyőztek arról, hogy érdemes hozzájuk igazolnom. A klubnak jó volt az utánpótlása, a felnőttcsapat az NB II-ben szerepelt, két évvel később fel is jutott az élvonalba, és azóta is ott játszik. Ugye, anyu, milyen jól tettem, hogy akkor hallgattam Jozsó bára és Norbira?!

Tizenhét esztendősen költöztem be Paksra. A klubtól kaptam lakást abban a házban, amelyben a kosarasok és a focisták laktak. Akkor már nem bántam, hogy nem kellett nap mint nap bejárnom Kömlődről. Sokáig ingáztam, reggel be Paksra a suliba, suli után edzés, edzés után haza. Hét óra tízkor ment az utolsó előtti busz – az utolsó kilenc óra tízkor. Az edzések általában hétig tartottak. Még fürödni sem volt idő, rohantam le a pályáról a főútra, hogy elérjem a »héttízest«. Ha lecsúsztam róla, reménykedhettem abban, hogy valaki, aki Kömlőd felé megy, felvesz. Megesett az is, hogy Jozsó bá vitt haza. Télen azért nem volt kellemes lemaradni a buszról. De egyetlen edzést sem hagytam ki ettől vagy mástól tartva! Ha beteg voltam, ha cudar volt az idő, akkor is mentem. Előfordult, hogy ronggyá áztam, hogy a csuromvizes zoknim és cipőm miatt mezítláb caplattam haza, ám ez sem szegte kedvem! Nem volt autónk, a szüleim nem tudtak innen oda, onnan ide hordozni, ám utólag azt mondom, jó, hogy így volt, ettől is erősebbé váltam.

Nem azért, mert olyan erős voltam, de szegény bátyámat egyszer nekilöktem a szeneskályhának, a karja meg is égett, a nyoma még ma is látható. Az udvaron a kályha is, apu ugyanis nem dob ki semmit, még egy szöget se, mondván, biztos jó lesz az még valamikor...

Szerettem, naná, hogy szerettem focizni. Úgy igaz, ahogy mondom: amikor az ASE-ban játszottam, volt olyan hétvége, hogy három meccsen is pályára léptem. Pénteken, ha úgy esett, itthon, Kömlődön, szombaton az ASE-ban, vasárnap a Dunaújvárosban, ahova a testnevelő tanárom vitt el. Ma már bevallhatom, a háromból két csapatban hamis igazolással szerepeltem...

Persze, amikor tizennyolc évesen felkerültem a felnőttcsapatba, rendben voltam a papírjaim. Egy esztendővel később mutatkozhattam be az első osztályban, a Zalaegerszeg ellen. Noha ennek már tizenkét éve, az akkor viselt dresszem mindmáig az egyik imádott ereklyém. Az első kupám, az első érmem, az első NB I-es mezem, az első válogatott mezem – egytől egyig a szívemhez nagyon közel álló relikviák. Hiába, az első mindenből emlékezetes. Arról nem szólva, hogy rendre valaminek a kezdetét jelenti. Amit elértem, ahhoz az is kellett, hogy mindenből meglegyen az első. Ha nincs az első NB I-es meccs, nincs azóta csaknem háromszáz, ha nincs az első válogatott meccs, nincs azóta további harminchét, ha nincs az első serleg, nincs azóta – nem is tudom, mennyi...

Feröeren játszottam először a válogatottban. Akkor még a tizennégyes mezt kaptam meg. Nem mintha bármi kifogásom lett volna ellene. Dárdai Pál a második félidőre állított be. Még másnap reggel is alig akartam elhinni, hogy válogatott labdarúgónak vallhatom magam. Szerencsére volt bizonyíték: az előző este viselt mezem. Az egyik feröeri támadó ugyan kiszakította, amikor kicsit megráncigáltuk egymást, de nekem így is gyönyörű!

Ritkán cserélek mezt. Amit a mérkőzésen viselek, hazaviszem, a tartalékba kapott felsőt pedig sokszor elajándékozom, jótékonysági célra is szívesen felajánlom. Tényleg alig képezi olyan dressz a kollekció részét, amit elcseréltem volna – a kivételek közé tartozik David Alaba, Lukas Podolski és Leon Goretzka meze. Azt a hamburgi Stieber-mezt viszont nem cseréltem, Zolitól kaptam. Nekem is lett volna esélyem arra, hogy a Bundesligában megméressem magam, a franciaországi Európa-bajnokság előtt a Hertha és az Eintracht Frankfurt is »képben« volt, ám az osztrákok elleni nyitó meccsen elszenvedett sérülés mindent átírt. Ki tudja, mi lett volna, ha...

Nem szívesen beszélek róla, de az Eb után volt egy kemény időszak a pályafutásomban. Egyik sérülés ért a másik után – ezt a maszkot éppenséggel akkor kellett hordanom, amikor Ulysse Diallo összetörte az arccsontom. A részletekbe már nem mennék bele, csak annyit jegyeznék meg, hogy iszonyú rosszul éltem meg azt a periódust. Ráeszméltem, ha nincs egészség, semmi sincs. A családtagjaim, a barátaim és a Vidi segítsége nélkül aligha beszélhetnék most arról, hogy túl vagyok a megpróbáltatásokon. S a Jóisten is úgy akarhatta, hogy még egy Európa-bajnoki részvétel megadasson nekem.

Ezt a sárga cipőt a már említett feröeri mérkőzésen húztam fel. Ezt meg az osztrákok ellen... Rossz emlék, de megtartottam, mert legalább megnyertük azt a találkozót. És itt van ez a bordó Nike... Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyámék karácsonyra megleptek vele. Álmaim cipője volt, amikor megkaptam, olyan boldog voltam, mint még soha, de mire elkezdődött a felkészülés, kinőttem... Egyszer vagy kétszer felhúztam a lábamra, ám kicsi volt. Nem mertem elmondani otthon. Kicserélni már nem lehetett, de azóta is féltve őrzöm.

Vannak még itt kincsek... Például az a Vidi-mez, amely a Chelsea ellen volt rajtam. Vagy az a kép, amely azt örökíti meg, amikor Cristiano Ronaldóval – fogalmazzunk így – farkasszemet néztünk egymással. No, és az a poszter, amit kilenc éve, egy kecskeméti U21-es válogatott mérkőzésre gyártottak – hogy, hogy nem, én vagyok rajta... És itt van ez a Sportkrém-címlap is, azt is veletek csináltuk. Remélem, ez a cikk is olyan jó lesz...

Felemelő érzés körbenézni itt. Nekem nem hullott az ölembe semmi, mindenért tisztességgel megküzdöttem. Ha esett, ha fújt, mentem előre. Lehet, hogy nem játszottam jól, de minden meccsen, minden edzésen a legtöbbet akartam kihozni magamból. Köszönettel tartozom a szüleimnek, amit tudtak, megtettek értem. Jó nevelést kaptam, megtanultam becsülni a dolgokat. Jó hazajönni, jó belépni ebbe a szobába, és szembesülni azzal, hová jutottam...

Na, gyertek, menjünk le a pályára, végtére is ott kezdődött minden.”

III. SZÍN: A PÁLYA
„Szeretem ezt a pályát. Habár amikor elkezdtem focizni, minden más volt. Az öltöző és a lelátó sem így nézett ki, a kispadokat is felújították, a műfüves kispályáról pedig csak álmodozhattam gyerekfejjel. Annak persze nagyon örülök, hogy a mai gyerekek már ilyen jó körülmények között játszhatnak. Arról azért mesélhetnék nekik, hogy szó szerint lejtett a pályánk. Az én időmben az egyik sarka olyan dombos volt, hogy visszagurult a labda. Az ellenfél azt hitte, kimegy, de mi tudtuk, hogy visszagördül. Élveztük a hazai pálya előnyét...

Az oldalvonalhoz közeli patakból meg bottal kellett olykor kihalászni a labdát. Jöttem keresztezni, a labda pedig már ment is a patakba...

Látjátok azt a házat az utca túloldalán? Ott lakik Pista bácsi. Szinte az összes meccset megnézte, de a pályára sohasem jött le. Csak átkelt az úttesten, megállt a kerítésnél, és onnan szurkolt. Jó visszaemlékezni erre is, mint szinte mindenre abból az időszakból. Sok minden változott azóta, de ide mindig jó belépni. Ha meglátogatjuk a szüleimet, a kisfiammal, Dominikkal is kijövünk ide focizni. Alig múlt három, de már imádja a labdát, és legalább akkora csibész, amilyen én voltam. Ha nagyobb lesz, neki is elmesélem, hogyan jött össze az otthoni gyűjteményem. Világbajnok, Európa-bajnok, Bajnokok Ligája-győztes aligha leszek, de amit elértem, arra igenis büszke vagyok. És arra is, hogy Kömlődről indulva idáig jutottam.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 7-i lapszámában jelent meg.)