Huplitól műanyagig – Vincze András publicisztikája

A műfűről ez idáig még nem írtam, pedig nyomós okom lenne rá: ezen a granulátumos műanyagon szakadt el a térdszalagom negyvenvalahány esztendős koromban, és azóta oda a jó kis focizás is. Ehhez rögvest hozzá kell tennem, hogy az életkori sajátosságaim miatt amatőrfutballista-pályafutásom 99.5 százalékában igazi füvön (s e történet szempontjából fontos, hogy valódi fűről volt szó!) elsunnyogtam a bemelegítést, na persze, azért volt egy kis hajlongás, bokakörzés, zárt lábbal előrehajlás, aztán slussz-passz, már mehetett is a kapura lövés meg a jópofáskodás, úgymint: „Kedves nézőink, a mérkőzés hosszabbításában, a kilencvenharmadik percben járunk, az újpesti bombázó, Tóth András végezhet el szabadrúgást, középről, huszonkét méterről – ééééés...!”

Szóval játszottam salakon, murvával felszórt talajon, sártengerben, jégtörmelékkel borított mezőn, egyszer-kétszer, kivételes meccsnapokon a Vízművek SK selyempuhaságú gyepén, és sokat mondok, ha háromszor-négyszer szenvedtem izomhúzódást, s kaptam fél tucat, néhány napos pihenést kikövetelő rúgást a síp­csontomra, de az igazán súlyos, végletesnek mondható sérülés elkerült – a műfüves korszak eluralkodásáig. S érdekes, még ez a szalagszakadás is afféle fura „móka” volt: a meccs tizenhetedik percében hallottam valami pattanásfélét, de csak a második félidő felénél éreztem, hogy már nagyon elég a forgolódásból, mert a stoplikat mágnesként vonzó gumialapon egyre lötyögősebben, térdfájósabban ment a fordulás a labda vagy az ellenfél után. Hozzáteszem, különösebb harag ennek ellenére sincs bennem a műfű iránt, sőt, amikor még lehetett BLSZ-, öregfiúk- vagy ifimeccsekre kijárni nézőként, a hétvégeken egy teljes reggelen és délelőttön át elnézegettem a műanyag placcon futószalagon lejátszott meccseket. Ha tűzött a nap, ha szakadt az eső, nem volt akadálya a futballozásnak, a műfű nem szenvedte meg soha a nonstop gyepszaggatást.

Labdarúgás-stratégiailag tehát elvitathatatlanul forradalmi találmány a plasztikpálya, annak tükrében főleg, hogy anno, a „mi időnkben” az amatőr bajnokikon nem is a játékvezető, hanem leginkább a nagy bajuszú pályagondnok mondta meg, lesz vagy nem lesz rohangálás a „centeren”, azaz „szaki bá” a szombati vagy vasárnapi főmeccs előtt mennyire féltette az esőtől felázott talajt az ügyetlenek kapálózásától (a ravaszabb csapatoknál ilyen esetre a felhős, esőre forduló napokon a mezek, gatyák, sportszárak mellett mindig volt kéznél egy szatyorra való időjárást javító és vonalmeszelést segítő kőbányai világos is). Ami elgondolkodtat, vajon a fiatalabb generáció izom-, csont- és ínszerkezete mennyivel válik sérülékenyebbé ezen az extrém tapadós talajon, mert ha elnézem, hány és hány korombéli öregfiú rúgja ugyanolyan vehemensen a labdát még manapság is minden gond nélkül, az is bevillan, hogy a természetes, mondhatni klasszikus grundkörnyezet, az igazi füves talaj hosszabb távra adott erőt a lábaknak. A műfűügy kapcsán túl mélyen amúgy sem akarom beleásni magam az utóbbi másfél évtizedben fellángoló környezet- és egészségkárosító témába, de egyvalamiben biztos vagyok: a mérnöki pontossággal lefektetett, időjárástűrő talajon nem lehet úgy megtanulni futballozni, mint a természetes huplikon. Remélem, nem csal meg az emlékezetem, de mintha Csank János mondta volna még valamikor a modern, műfüves idők hajnalán, hogy a magyar futballban szokás pocskondiázni a talajt, pedig a göröngynél nincs jobb tanítómester, mármint hogy egy játékos igenis legyen képes a nyakáig felpattanó labdát is megszelídíteni. S hát lássuk be, ebben nagy igazság van, mert a fineszes magyar labdarúgás is a szó szerinti mezőn játék (grundfoci) és a fűzős labda (csak egyszer fejelj bele!) korszakában uralta a világot.

Amit pedig nem gondoltam volna soha, hogy az angoloknál sportágmentő szerepe volt, sőt van a műfűszálaknak. Minap a FourFourTwo magazin online kiadásában olvastam egy régebbi keltezésű, 2017-ben írt cikket, a „Kérek egy jegyet az el Plásticóra!” című riportot, amelyben a szerző (Alec Fenn) az angol hatodosztályú Maidstone United kapcsán írt a műfűhatásról. Az ötödik és hatodik liga között liftező Maidstone (az ősklubot 1897-ben alapították) az új időkben meglehetős bajba került, ugyanis a csodálatos futballstadionok hazájában elveszítette klasszikus pályáját, a játékosok a közeli parkban edzhettek, mígnem egy üzleti húzás, a műfüves játéktér építése mentette meg az újbóli, teljes megszűnéstől. Hosszasan nem írom le a történetet (aki szeretné, elolvashatja a magazin honlapján), de a modern kori „műanyag foci” minden szempontból gyümölcsözőnek bizonyult: a klub új életre kelt, a hajdani nihilhez képest ma már srácok százai járnak edzésre, mert klassz a pálya talaja, van büfé, világítás, és manapság (ha éppen nincs világjárvány) már minimum kétezer-ötszáz drukker kiabál a hatodosztály meccsein. A cikk azt is ecsetelte, hogy a szigetország labdarúgó-legendáiban mindig is főszerepet kapó, valóban kis csapatokat a műfüves befektetés menthetné meg, ugyanakkor gondot jelent, hogy a futballstílusra és minőségi gyepre kényes Angliában a másodosztályban, valamint a Ligakupában szabály tiltja a meccsrendezést műfüvön. A valódi füves meccsélményt erősítendő ráadásul a harmad- és negyed­osztályú klubok 2017-ben szavazást indítottak, kell-e nekik plasztikgyep vagy sem (nem kellett, úgyhogy az ötödosztályig a mai napig csakis igazi gyepen lehet meccset rendezni), de az feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy a Maidstone példáját követő klasszikus hobbiklubok is képesek lehetnek üzleti alapon (pályakiadás, sör, virsli, jegybelépők eladása) fenntartani, működtetni a helyi focicsapatot. Ennek apropóján gondolkodtam el azon: miért ne válhatna mindez valósággá Magyarországon is? A kilencvenes évek elején ipari méreteket öltő pályarombolás (ugyebár kellett a hely parkolónak, plázának, irodaháznak) után nálunk a sportágfejlesztés és játékoslétszám-növelés egyik fő csapásiránya a nem kis energia- és pénzbefektetést követelő pályaépítés volt, míg az egyre fogyó amatőr foci megmentését az egyesületeket sújtó költségek lefaragásával érte el az MLSZ. A játékvezetői díjak, a nevezési pénzek, az igazolásokkal kapcsolatos költségek százezer, sőt millió forintos spórolást jelentettek éves szinten a kis kluboknak (hazánkban az utóbbi negyven esztendő talán egyik legjobb futballtörvénye ez), és lám, létezhet immár olyan út is, amelyre rálépve az alacsonyabb osztályú alakulat működtetése jövedelmezővé is válhat. Kérdés persze, hogy mifelénk a valóságban mennyire lenne, illetve lehetne erős az angolokéra hajazó „kiscsapatos” klub- és szurkolói kultúra (azért az angol ötödosztály más kávéház), habár a Budapesten kívüli pályákon manapság is dívik, hogy a fociműhelyek korlátjánál álló meccsnézők mindegyikének be kell dobnia a körbecipelt kézikasszába a 300 vagy 500 forintot belépődíj gyanánt, de a Maidstone-sztoriból kiindulva ez az ősi bevételi hatékonyság még bőven fokozható.

Kíváncsi lennék, akadna-e bátor vállalkozó, aki – hogy a bevezetőben említett térd­szalagszakadás emlékéhez köthető együttesemet citáljam – az ABE-Darazsaknak a BLSZ IV.-ben műfüves pályát építene, s köré kialakítaná a pluszbevételt jelentő környezetet, ahol a hétköznapi edzés- és a hétvégi meccsélmény mellett garantálva lenne, hogy a göröngyökön immár megbotlani sem lehet.

Persze hozzáteszem, az angoloknak azért igazuk van abban (is): a futballban a huplis az igazi!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!