Focitánc és illemtan – Vincze András publicisztikája

Idézetek a legutóbbi NB I-es forduló mérkőzéseinek jegyzőkönyveiből.

Kiállítva: Soós (33. – az Újpest szertárosa)

Kiállítva: Bognár Gy. (90+2. – a Paks vezetőedzője)

Az első reakcióm a fenti néhány sor kapcsán a következő: elképzelhető, történelmi esemény részesei vagyunk, ugyanis a magyar labdarúgás elmúlt 124 esztendeje során élvonalbeli mérkőzésen aligha állítottak ki szertárost!

Mindenesetre a cikkírási apropó remek, hiszen a piros lappal kapcsolatos, sőt egyáltalán a futballban honos fegyelmezésre jellemző sztorik mindig előráncigálhatók akkor, amikor a sportág kapcsán a pálya, kispad, lelátó háromszög érzelmi viszonyairól van szó. Történt még valamikor a kilencvenes évek elején, hogy a Ferencváros ikonikus játékosa, Simon Tibor (Isten nyugosztalja) nekiállt reklamálni, kiabálni a világ akkori legjobb játékvezetőjével, Puhl Sándorral, aki a szigorú bírókra jellemző feszes tartást felvéve csak annyit sziszegett a fradista csapatkapitánynak: „Simi, úgy látom, kikötődött a cipőfűzője...”

Simon Tibor e rendhagyó bírói reakció kapcsán meghökkent, s önkéntelenül is leszegte a fejét, megnézve, mi a helyzet a pertlivel, sőt előre is hajolt kicsit, de akárhogy is dőlt, és akárhogy is nézte a stoplisát, tökéletesnek látta az öltözőben megkötött masnit. E néhány tizedmásodpercnyi hajlongás elég volt a futballvilág legendás bírójának arra, hogy a feszes tartásból újra futómozgásra váltva annyit mondjon, „Köszönöm, Simi, szabadrúgás következik!”, majd belefújt a sípjába, a játék pedig ment tovább...

Nézzük, mi történt!

A lelátón hullámzó, tomboló, bőszen bírózó tizenötezer szurkoló azt látta, hogy a játékvezetőhöz rohanó, hevesen reklamáló játékos a teátrálisnak induló jelenet során előbb megbiccenti a fejét, majd pedig kissé meg is hajol, mintha elnézést kért volna a szigorú tartással álló sporitól a reklamálása után. Pedig dehogy – ugyebár éppen a cipőfűzőjét vizslatta. S nem volt se sárga, se piros lap, nem volt színházba illő hadonászás, szájkarate akkor sem, ha Simon Tibor jókora adrenalinlökettel indult neki a reklamálásnak; márpedig ha ő megindult, azért ott rezgett a föld és a levegő. Puhl Sándor pedig nem kezdte el a sértődött futballarisztokratát játszani, s utólag írhatom, rutinos játékvezetőként talán már előre megálmodta a tömött lelátók előtt lejátszott rangadónak ezt a kritikus jelenetét, s tökéletes módszerrel oldotta meg a nyilván nem könnyű helyzetet.

Utólag mesélve (megírva) a történetet, még ma is több érzelmet generál a semmi kis közjáték, mintha most veszekedésről, kiállításról, két sportember vitájáról szólna a történet, sőt ez a futballista kontra játékvezető eset talán megmutatja, mitől igazán klassz hely a labdarúgás világa – ha van benne humor.

Ezért sem nagyon tudom hová tenni ezt a ma divatos fene nagy fegyelmezést.

A futballbírók – természetesen – mást nem tehetnek, mint amit a regula előír. Az aktuális rend pedig az, hogy a kispadok irányából nincs kiabálás, csúnya beszéd, ugyanakkor totálisan életszerűtlen, hogy éppen a világ legérzelemdúsabb sportágában úgy kell viselkednie mindenkinek (játékosnak, edzőnek, sőt ezek szerint már a szertárosoknak is), mint a tánc- és illemtanórákon. Arról nem beszélve, hogy a fociöltöző – hogy is mondjam... – nem az a kávéház, ahol csokornyakkendős, kackiás bajszú urak isszák a kávét eltartott kisujjal, s kár is lenne szépíteni, de a nicoflexes közeg hatásai alól a szabálykönyv alapján a pálya tartozékának mondott sporik sem vonhatók ki. Ráadásul – teszem hozzá – ők nemcsak, hogy jobban tudják a szabályokat mindenki másnál, hanem a nemzetközi szintet nézve még jobban is futballoznak azoknál, akik éppen az ítéleteiket vitatják a gyepen. No, de ez már tényleg mellékszál, ami fontosabb részlet a történetben, hogy Soós szertáros és Bognár edző a mai futballmódi szerint már lappal is fegyelmezhető, kiállítással is büntethető, ergo eltiltást is kapnak.

Akkor itt feszíteném meg az okoskodás vezérfonalát! Az még rendben lévő, hogy ha lehet, a pályán ne a reklamálással szaladjon az idő, hanem tartalmas futballozással, de az már felettébb életszerűtlen, hogy már a pálya mellől sem lehet bekiabálni, mi több, a mind rigorózusabb rendelkezés enyhén szólva is túlzónak tetszik. Számomra legalábbis rendkívül idegesítő, hogy a játék résztvevői álságos szerepre vannak kényszerítve: kizárt a véletlen kilépés az edzői zónából, nincs lecsúszott sportszár, kötelező az akkurátusan betűrt mez, és lehetőleg az üres nézőtér előtt legyen néma a meccsnézés is. Nos, én csak a legendákból ismerem a volt FTC-játékos, Dalnoki Jenő egykor volt sziklakeménységét, de a focimesék alapján a mai szabályok szerint ő a szikrázó szerelései miatt tíz percet sem tölthetne a pályán. S ha játszani nem is láttam, ifjú újságíróként már személyesen hallgathattam Jenő bá edzői megjegyzéseit – ha akkoriban lett volna annyi érzékeny füllel megáldott szereplő, mint manapság, szellemes mesteri kritikái a lélekvelőig sértenék a mimózakörnyezetet.

S felvetődik bennem: vajon mit szólna a mai világ embere ahhoz, ha a tartalék játékvezető hirtelen nem találná a cserére jelentkező labdarúgó mezszámát?

Annak idején még nem elektromos táblát emeltek a magasba, hanem bádoglapra festett számokat. Az egyik fővárosi csapat csatára megunta, hogy az edzője mindig lecseréli, ezért még a kezdés előtt a szertárban furfangosan kivette a „saját” tábláját a tartódobozból, így aztán a kispadnál hiába keresgélték felmutatásra a mezszámot, csak nem találták, ment a futkosás, integetés, de a ravasz labdarúgó az akciója nyomán csak a pályán maradhatott a lefújásig – ebben az agyonkamerázott és -kontrollált focizásban megtenné, megtehetné-e ugyanezt valamely játékos?! Egy frászt, hiszen nyilván van már olyan szabály is, hogy a sportszerűtlenségért ki kell állítani.

Pedig dehogy kellene!

Röhögni annál inkább lehetne – és ahogyan régen, ma is lehetne jókedvűen focizni.

A helyzet ugyanis a következő: a futball még most is a csípős humorral vagy éppen cifra káromkodással teli világ, és ebben a közegben – nem az írott, hanem az íratlan szabály szerint! – a nyers viccet is illik érteni, a csúfabb szavakat pedig nem kell mindig meghallani. Néhány fontos előírás nélkül persze káoszba fulladna minden labdakergetés (mert még az is egyfajta kötelezvény, hogy három korner egy tizenegyes, vagy az, hogy bikázás nincs), de a megregulázás mértéke és milyensége az igazán fontos. Edzőnek s főként szertárosnak piros lapot felmutatni – hogy is mondjam... – kínos szereptévesztés, amibe a jelek szerint az elburjánzó szabályozás szó szerint belekényszeríti a játékvezetőt.

A korábban nemzetközi meccseken is bíráskodó Arany Tamásnak – akinek nemcsak fantáziadús, hanem jó is a szövege, azaz a pályán elég gyorsan képes elsimítani a legkellemetlenebb ellentétet – van egy jó találmánya, a kék lap, s ha a reklamálásban kifejezetten erős öregfiúk-mérkőzésen azt felmutatja, az illető máris kezdheti a fekvőtámaszozást. Mondjuk, azt nem értem, mifenét lehet hosszú másodpercekig reklamálni a befújt tizenegyesek és a le nem fújt lesek esetében – mert nemhogy a profi, de még a vállalati sörmeccseken sem láttam olyat, hogy a kirendelt bíró visszavonta az ítéletét (pardon, de a VAR nem érdekel...), ergo reklamálni teljesen felesleges, de azt is el kell fogadni, hogy emiatt a be- és kikiabálás éppúgy hozzátartozik a meccshez, mint a füttyszó.

Végezetül az érdekelne: ha a piros lapja miatt eltiltják az újpesti szertárost, azért kiadhatja majd a meccslabdát a polcról?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!