Árnyékból fény – Vincze András publicisztikája

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás-tengeren is túl, egyszer azt mondta valaki, nemhogy azt nem tudjuk megfejteni, hogy az ötvenes évek aranykorszaka után miért zuhant össze a labdarúgásunk, de – ha eljön a pillanat – arra sem lesz válaszunk, hogy hirtelen mitől lesz jobb.

Nos, itt az idő, most kellene kiókumlálni, miért 2020 lett a magyar futball csodaéve. A Ferencváros a Bajnokok Ligája főtábláján szerepel, a válogatott újra kijutott az Európa-bajnokságra, majd a Nemzetek Ligájában felkerült a legjobb csapatok szintjére – szóval miért, és miért éppen most?

Keresve a választ a kérdésre, előbb a kíváncsiságtól hajtva visszanéztem azokat a meccseket, amelyeken elkezdődött a magyar foci Izland-fóbiája. A szigetországiaktól ugyebár a kilencvenes években kaptuk a legfájdalmasabb pofonokat, 1995. június közepén egy ország zuhant apátiába, amikor a válogatott 2–1-re kikapott. A szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán kapott hideget-meleget (főleg hogy a játékosként csupa szív, majd edzői korszakában is vehemens Szőke Szikla a visszaúton „megfenyítette” az egyik elégedetlen drukkert), s ennek tükrében még érdekesebb volt a népszerű videomegosztón visszanézni és -hallgatni a hazaérkezés után adott nyilatkozatát, amely jelenkori focilelkesedésünk kapcsán is roppant elgondolkodtató – íme: „...nincs olyan meghatározó játékos, aki a csapatot vinné, magával ragadná, ha baj van, vagy amikor a nehéz győzelemért kellene megküzdeni.”

Huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy ez a kívánság (legyen sztárolható vezére a csapatnak) valósággá váljon, úgyhogy most, amikor az Izland elleni sorsdöntő Eb-pótselejtező kapcsán Szoboszlai Dominik játékát, hozzáállását, a 92. percben esett, győzelmet jelentő gólját ünnepeljük, elemezzük, akkor talán egy gondolatot megér a mészölyi nyilatkozat is. Ami a kilencvenes évek közepén a fájó vereség kapcsán üres kifogáskeresésnek tetszett, az ma, a bravúrgyőzelem után abszolút evidens. Most már boldogan írjuk le, hogy végre van vezér, futballhős, aki a kritikus pillanatban az Európa-bajnokságra lőtte a válogatottat!

Egy válasszal tehát beljebb vagyunk: ösztönös, vagány tehetség is kell a jó futballhoz, azaz anno Mészöly Kálmánnak – hiszen maga is ilyen labdarúgó volt – igaza volt.

S akad még párhuzam, ugyanis szintúgy 1995-ben (csak már szeptemberben) és szintúgy Mészöly Kálmánnak kellett magyarázkodnia a televízió kamerája előtt akkor, amikor – a magyar focirajongó lélek számára szintúgy fájdalmas módon – Törökországtól kapott ki a nemzeti csapat 2–0-ra. Az a vereség is azért volt fájó, mert azt megelőzően még az volt a jellemző, hogy általában a mieink verték cipóra a törököket, és ha „csak” négy-öt gól volt a különbség, már kezdtük is a fanyalgást. A kudarc nem fért bele az igényszintünkbe, csakhogy eljött a pillanat, hogy a törökök is jobban és eredményesebben játszottak. Mészöly Kálmán reptéri kifakadása a televízió kamerája előtt akkoriban magyarázkodásnak tűnt, viszont ha szavait a jelenkorban, azaz a múlt szerdai magyar–török 2–0 apropóján érzett eufóriánk kapcsán hallgatjuk meg, ráébredhetünk, sok igazság volt a huszonöt évvel ezelőtt elmondott vehemens, akkor úgyszintén agyonkritizált értékelésben.

„Példamutató a törökök összefogása a válogatott érdekében – mondta a ferihegyi hazaérkezést követően a reptéri váróban adott interjúban a kapitány. – A szurkolóik rendkívüliek, hiszen szerda délután is félig megtöltötték a stadiont! S ha már itt tartunk... Azt azért megkérdezném, Magyarországon milyen meccset kellene rendezni ahhoz, hogy ez megtörténjen? Netán ismét a húszéves Puskás Ferencnek kellene játszania ahhoz, hogy a mi stadionunk félig megteljen?! A törökök imádják a futballt, tesznek érte, lelkesednek, az egyik miniszterük is ott ült a lelátón – nálunk viszont kit érdekel a focink az MLSZ-en kívül?! Senkit. Mindig csak legyintenek ránk... Nincs egy kedves, jó szavuk sem a futballunkról... A törökök összefogtak, és nálunk jobban akarják, hogy eredményes, jó labdarúgásuk legyen.”

A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy Mészöly Kálmán mindig is ezer fokon égő ember volt, így az akkori, kamerák előtt elmondott szavait sem betűhíven idézem, de az idő sodrásában szinte váteszként hathat. S hogy miért is? Miután válogatottunk a koronavírus-járvány miatt zárt kapuk mögött volt kénytelen lejátszani az Izland, majd pedig a Nemzetek Ligája-sorozat végén a Szerbia és a Törökország elleni mérkőzést, a legkeményebb, egyben legkitartóbb szurkolók levelet írtak (!) a nemzeti csapat tagjainak, ha a drukkerek nem is lehetnek ott a Puskás Arénában (sőt, még a környékén sem), szívvel-lélekkel állnak a válogatott minden egyes tagja mögött, s a futballisták az utolsó másodpercig érezhetik a rajongók beléjük vetett hitét.

Nos, nem akarom túlmagyarázni, misztifikálni a múlt árnyait és a jelen fényeit, de talán érezhető, hogy az utóbbi években milyen szakadékból kapaszkodott ki a magyar futball – nyilvánvalóan azzal a segítséggel vagy akarással, amit huszonöt esztendeje még mi irigyeltünk a törököktől, izlandiaktól... Ráadásul a negyedszázaddal ezelőtti eredményínséges években nem a pályaépítésről, hanem -rombolásokról szóltak a hírek, akkoriban kellett a beépíthető terület plázának, lakóparknak, irodaháznak, benzinkútnak; a hírműsorok nem a lelkesítő drukkerlevélről szóltak, hanem a szurkolói balhé volt a sláger; a futball utánpótlásának legtöbbször csak üres ígéret jutott, pénz nem – szóval a sportág csak amortizálódott.

Ezzel szemben ma ebben a kicsinyke országban lehet futballozni.

Sőt, ha az európai Szuperkupa-meccsnek kellett semleges, magas nívójú helyszínt találni a minőségre kényes német és spanyol csapatnak, akkor Budapest, a Puskás Aréna lehetett az; ha Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-mérkőzésre érkezik sztárklub és sztárjátékos, akkor Székesfehérvártól Szegedig úgy érezheti, luxusban rúgja a labdát, s – hogy ismét rákanyarodjak a jelen simább útjára – így történhet meg, hogy a szurkoló is azt érzi, a játékosok, a csapat mögé kell állnia, s vele együtt a futballista elhiheti magáról, igenis képes az utolsó pillanatig megküzdeni a dicsőségért. Győztes, Eb-részvételt érő gólt rúgni Izlandnak a 92. percben, Törökországnak pedig a 95.-ben bevarrni a labdát a jobb alsó sarokba, s a Nemzetek Ligájában topkategóriás válogatottak közé lépni.

A szép stadionokban tehát lehet jól és eredményesen játszani, ugyanakkor az is igaz, hogy hátország nélkül már bajosabb.

Ugyancsak mai napig ható emlék a jó néhány évvel ezelőtti találkozás Jászjákóhalmán az egykori újpesti kedvenccel, Rostás Sándorral (fájdalom, tavaly januárban, 57. életévében elhunyt...), aki szülőhelyén fel­elevenítette a maga cseppet sem könnyű futballistaéletét, megmutatva azt is, hogyan lehet megtanulni lőni, cselezni akár a réten is, mezítláb futballozva, tüskével a talpban, két akácfa közé kijelölve a kaput. A mélyről induló és a magyar klubfutballban magasra jutó, remek képességű labdarúgó akkori sóhajtása volt – számomra legalábbis – a figyelmeztető jel: a viharos, fociromboló időszak után szépen megújultak a magyar vidék vályogból épített kicsiny öltözőépületei, kimeszelték, csinosítgatták őket, de addigra már alig volt gyerek a faluban, az öregek jártak le focizni... S a minap is az jelentette a hiányérzet alapját, amikor a szülőhelyén polgármesterként ténykedő kollégával beszélgettünk a megyei futball sorsáról, hogy gyerekek nélkül nincs igazi falusi foci sem...

Szóval ami most történik velünk a honi labdarúgás világában, az tényleg maga a ragyogás, rivalda, ott lenni a Bajnokok Ligájában a Barcelona, a Juventus, a Dinamo Kijev legjobbjaival szemben, készülni a német, a francia, a portugál klasszisok ellen, de már lehetnénk annyira bölcsek is, hogy ne évekkel, évtizedekkel később döbbenjünk rá a saját, egyszer volt, hol nem volt kezdetű meséink igazságára...

Mert a kérdésekre a válasz egyszerű: szeretni kell a futballt.

Mindig.