Hazatérés – Vincze András publicisztikája

Lassan járj, tovább érsz – bevezető mondatnak is passzentos e népi bölcselet, legalábbis úgy érzem, a Magyar Kupával kapcsolatos történethez illik. A magyar labdarúgás újkori történetében ugyanis igencsak hosszú helyben toporgás után eljött a pillanat, hogy a hullámzóan erősödő, majd csendesedő kritikák végre lebontottak egy falat. Lapunk, a Nemzeti Sport hosszú évtizedek óta ugyanis amellett kardoskodik, hogy ne csak a trófeája legyen patinás a Magyar Kupának, hanem váljék értékessé (újra) a meccssorozat is.

Nem sorolom, milyen stációi voltak a hazai labdarúgásban a kupa leértékelődésének, legyen elég annyi, hogy közrejátszott a szakmai igénytelenség, vagy – fogalmazhatok talán finomabban is – leginkább a pozícióféltés, hiszen idehaza a gyengülő eredmények s a produkció mellett leginkább az edzők voltak kitettjei a botlásnak, ha valamely alacsonyabb osztályban szereplő csapat a kupameccsen elpáholta az erősebbet.

Focink „kereskedelmi balhés” korszaka is sokat ártott a kuparenoménak, legalábbis magam arra emlékszem, hogy a kilencvenes évek végén az élő meccsközvetítések mindenkori slágere volt a garantált balhé, így az is, ahogy az egyik kupadöntőn hosszú perceken át szurkolók kergetőztek a szent gyepen, s akkoriban a lapok sportoldalainak MK-fináléról szóló hírképe is a könnygázzal lefújt egyik MLSZ-alkalmazott alélt kornyadozása volt.

Igencsak messze volt tehát a sportág a nemes céljától, hogy a Magyar Kupa legyen terepe a népszerűsítésnek. Idővel – sajnos – inkább nyűg lett, semmint küldetés, miszerint hajdanán a nagy közönségkedvencek s velük együtt a topcsapatok éppen e küzdelemsorozat révén juthattak el Magyarország rejtett zugaiba, oda, ahol valóban ünnepnek számított a televízióban látott játékosok pályára lépése.

Ráadásul a rendszerváltás utáni látványos futballeróziók, a pálya- és fociimázs-rombolások idején még az ünnepélyessége is elgyengült a kupának, mi több, eljött a totális leértékelődés, azaz a „nagy rotálás” korszaka, amikor az edzők a kupameccsekre a játékoskeret gyengébbik felét nevezték, ami ravaszul a kifogáskereséshez is jó éca volt, s e „pihentetéshez” ráadásul az oda-visszavágós lebonyolítás is segítséget adott, hiszen egy-egy kínos kiscsapat elleni vereséget a második meccsen a spílerek bevetésével már kompenzálni lehetett. S ugyanígy hozzájárult az értékvesztéshez, amikor az MK-szerepléssel kapcsolatos csábítások között felbukkant a pénz ördöge, egészen pontosan a végső győzelemért járó összeg nagysága. Mintha tíz- vagy akár százmillió forint adhatná meg a valódi rangot – no, de hogy ez az eszmefuttatás-szelet ne tűnjék túl direktnek, példát is említek arra, hogy nem feltétlenül az anyagiak miatt válhat fontossá egy nemzeti futballsorozat.

Régen, 1996-ban rendezték az Anglia–Magyarország nemzetek közötti mérkőzést (3–0-ra kikaptunk...), a hazaiaknak Európa-bajnoki felkészülési meccs volt, de londoni pályán kissé szokatlan módon nem volt nagy érdeklődés a találkozó iránt (harmincezren váltottak jegyet), ami ellenben meglepő volt a magyar szemnek, hogy tizenötezer szurkoló már kint drukkolt az előmeccsnek számító középiskolai kupadöntőn is.

Ekkor ütött szíven, hogy milyen hatalmas is lehet a futballal kapcsolatos hagyomány ereje, továbbá az a nemzeti örökség és éntudat, amely, ahogyan régen, ma is aranyfedezetű a brit labdarúgás esetében. A futball az futball! Ha a nemzeti csapat játszik, akkor is ott kell lenni a lelátón, ha a legjobb sulifocisták lépnek pályára (nem mellékesen az egyik európai futballszentélyben, a Wembleyben!), akkor is lehet szurkolni. Persze egy olyan országban, ahol a meccs­bérleteket, lelátói székeket is csak örökölni lehet, az is fontos szempont, hogy apa-fia, sőt anya-lánya is lássa, kikből lesz a következő generáció nagy játékosa.

Na erre mondom azt, hogy van, ami megfizethetetlen, mint ahogyan ezért sem gondolhatjuk azt, hogy egyetlen kupavereség lerombolhatja az élvonalbeli vagy akár másodosztályú klub szakmai renoméját, hiszen a harmadik, negyedik, ötödik vonalban szereplő együttesre is rámosolyoghat a szerencse, mint ahogyan egy alacsonyabb besorolású klub esetében az egykori nagy játékosokból lett „öreg rókák” finesze is kifizetődő lehet a kupaselejtezők egyikén-másikán.

Magam is kuporogtam a Hévízi úti pályán a kispadok melletti kőpadkán 1985 novemberében, tudósítva a III. Ker. TTVE–MTK kupacsatát – szotyihéjat nem lehetett leejteni, olyan zsúfoltság volt. Az NB I-es csapat fellépése akkoriban a budapesti futballéletben is slágernek számított, Óbudán pedig fociünnepet jelentett. Volt is izgalom bőven, született két gól (Lukács, illetve Boda –11-esből), az eredmény 1–1, és hosszabbítás után, 11-esekkel a Kerület jutott be a legjobb tizenhat (!) közé. No, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy a csakis a labdarúgásra jellemző érzelmi hullámzás ragadott magával, amit amúgy egyetlen főszereplő, nevezetesen Koritár Lajos játéka jelentett.

A „Macskának” becézett csatár a legjobb éveit éppen az MTK-ban töltötte, miatta is különleges volt az a kupaselejtező, amely a nyolcaddöntőbe jutásról határozott, tehát nem volt extra szenzáció, és mégis, a Hévízi út kapcsán máig ható emlék – lám, az akkor tízsoros tudósítást készítő újságírónak is.

S itt kanyarodnék vissza a bevezetőhöz, hogy a Nemzeti Sport miért is szorgalmazta folyamatosan, hogy a magyar futball is térjen vissza a kupagyökereihez. Hogy legyen rang szerepelni és győzni a döntőben, és ne a pénz, hanem a dicsőség okán, s higgyünk a kiscsapatok lelkesedésében, hitében, tekintsük varázslatos csodának, ha győznek, s ennek oltárán egy mérkőzés döntsön a továbbjutásról. Az edzők ne sajnálják a legjobbakat bevetni, legyen meccs a lábakban, és miután a remélt Magyar Kupa-reform mindig csúszott, így éppen lapunk kezdeményezése nyomán létrejött a Ligakupa, amely – sajnos – nem hozta meg azt az áttörést, amely még inkább erősíthette volna a magyar kupahagyományt.

No, de a lényeg, hogy a kritikák nyomán a papírra vetett ötletek e lassú eseménysodrásban ma, immár a valódi minőséget jelentő fociközegben valósággá is válhatnak. A minapi bejelentés alapján a Magyar Kupa küzdelmei új dimenzióba kerülhetnek, a Magyar Labdarúgó-szövetség az ügy kapcsán igencsak elhivatott névadó, a magyar labdarúgásban amúgy is jelentős szerepet vállaló Mol-csoport révén megteremti annak a lehetőségét, hogy minden egyes kupamérkőzés élmény legyen.

Magam legalábbis azt várom, hogy az ilyenkor szokásos udvariassági körök rövid idővel valódi futballtánccá változnak: lesznek majd a falusi, kisvárosi pályákon felbukkanó tehetségek, az aprócska műhelyek lelátóin ünnepet jelent ismét a kilencven perc, nem utolsósorban az egymeccses selejtezőköröknek hála, az izgalom, a váratlanság varázsa jellemezheti a Magyar Kupa-csatákat, győzhetnek és továbbjuthatnak a kicsik is, míg a döntő régóta álmodott, telt házas ünnepe lesz a magyar labdarúgásnak.

Amúgy az angoloknak abban is igazuk van, hogy ha szeretjük, a futball mindig hazatér.