Futball, pálya – Vincze András publicisztikája

Augusztus 6-án keltezett hír internetes oldalunkról: Ellen Fokkema lett Hollandiában az első női labdarúgó, aki férficsapatban is játszhat. aki férficsapatban is játszhat.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a hollandok találták fel a meleg vizet, felidézem az egyik régebbi (anno a Nemzeti Sportban többször is megénekelt) történetet, amely szerint az egyik BLSZ-meccs előtt meglepetten láttuk, hogy lány is melegít az ellenfélnél. Gondoltuk, valakinek a nővére vagy húga, netán barátnője, felesége szeret focizgatni, és a csontropogtató meccsek előtt ő is labdába rúg néhányszor. Hozzáteszem, nagyon ügyesen ért a labdához, igencsak elszántan nyomta le az átmozgató, ráhangoló gyakorlatokat, s bár a lövőerő nem volt olyan, mint amire a combosabb férfilábak képesek, azért szépen kapura suhintotta a lasztit.

A történet ott vált érdekesebbé, amikor a kivonuláskor a hölgy is felbukkant a kezdő tizenegy tagjaként. Na, ekkor jöttek a kérdések: kezdőrúgásról vagy valódi futballozásról lesz szó? Kiderült, hogy nemcsak a labda cipőorral való megpöckölése a terv, hanem a játék maga – a fiúk, sőt meglett férfiak között. A bíró sporitól itt némi időt kértünk a pénzfeldobás előtt, mert még mindig voltak válaszra váró felvetések, elsőként az, vajon a szabály lehetőséget adhat-e arra, hogy a gyengébbik nem képviselője is pályára lépjen-e, vagy sem, illetve – és ez már súlyosabb dilemma volt akkor is – mennyire sportszerű a marconák között törékeny hölgyet bevetni, s vajon miként esik elbírálás alá a futballban nem ritka apróbb-nagyobb szabálytalanság.

Nos, a játékvezető gyepen tartott gyorstalpaló szabályismertetése úgy szólt, hogy az NB-s igazolással és versenyengedéllyel rendelkező nők részt vehetnek a sokadosztályú férfimeccseken is. Hogy hosszúra ne nyújtsam: hölgyünk is focizhatott. Az már más kérdés, hogy akadtak néhányan, akik így nem vállalták a játékot, mondván, semmilyen formában nem akarnak bajt a kisasszonynak, s a küzdés, a játékegyenlőség elvét látták így csorbulni.

A bevezetőben citált holland hír fényében a régi kérdés még mindig aktuális: mennyire lehet összemosni a futball határait, létezhet-e felhőtlen játék akkor, ha a pályára lépők gondolataiban, lelkében óhatatlanul is ott van a féltés, a női nem iránti tiszteletből fakadó udvariasság érzése is? Mi több, felvetődik az is, hogy az a csapat, amelyiknek tagjai között feltűnik a női játékos, mennyire él a marketing vagy éppen a pszichés hadviselés eszközével? Mert változhat bármennyit is a világ körülöttünk, nincs az az erő, amely a törékenység, a kecsesség ellen hatna, s miután sportolókról van szó, feltételezhető, hogy a nagy többségben lévő férfiemberek a labdával a jobb szélen előretörő hölgy játékos előtt inkább még a füvet is leporolnák, nemhogy becsúszva, az apró bokát elkaszálva gáncsolnák.

Hallom is a riposztot, hogy ugyanezen logika szerint éppen ideje lenne megszüntetni a férfi szinkronúszást, amivel jómagam nagyon is egyetértek, hiszen való igaz, vannak olyan sportágai ennek a Földnek, amelyeket a női báj, ügyesség tud igazán éltetni, s éppen ez a fajta készség, rátermettség, tökéletes harmónia adja meg az izgalmát is. Nincs az a mozdulat, amelyet egy férfi képes lenne gyönyörűvé varázsolni akkor, amikor – mint Aphrodité – a habokból kiemelkedve kell a kitaposás fergeteges izommunkáját kecses mozdulatokkal leplezni.

A nagy állóképességet igénylő sportok kapcsán valami hasonlót érzek a hobbifutásnál: elismeréssel adózom a nők gyönyörű mozdulatainak. Készült ezerféle felmérés már arra vonatkozóan, vajon a férfi vagy a nő kitartóbb-e a maratoni táv feletti, azaz az ultratávok teljesítése során, s meggyőző fölénnyel diadalmaskodik a hölgyek elszántsága. Pedig futni olyan sokféleképpen nem is lehet, és mégis, a legkeményebb próbatétel során a nők látszólag könnyedén, bájosan felülkerekednek az út szélén olykor agonizálni képes, a feladást százszorta könnyebben választó férfi társak felett. Azt pedig nem mondanám, hogy a hosszútávfutás kifejezetten nőies sportág lenne az izzadással, kidörzsölődéssel és egyéb, az illemtankönyvekben leírtaktól meglehetősen távol álló cselekedetekkel, de itt rendre diadalmaskodik a női elszántság, akarat, acélos küzdés.

No, kissé el is kalandoztam az alaptörténettől, de azt próbálom plasztikussá tenni, hogy vannak sportok, amelyekben kifejezetten harmonikussá, sőt egyenlővé is válhat a női-férfi közös versenyzés, de vannak igazán konzervatív sportágak, amelyek megkívánják a rigorózusabb szabály szerinti megméretést.

A futballra pedig úgy tekinthetünk, amelynek meccsei, versenyei éppen attól jók és izgalmasak, hogy megvannak a csontkemény szabályai. A női foci sem lett volna képes kitörni – sőt az utóbbi két-három évtizedben hatalmas gyorsasággal hódítani –, ha nem a saját keretei között fejlődhetett volna. Persze, amióta világ a világ, a női és férfi sportolói, azon belül a labdarúgói képességek összemérése és -hasonlítása örök téma, s hogy nem ördögtől való a közös focizás (még ha kitartok az érv mellett: összességében valójában nem túl sportszerű), arra akad másik példa is – mégpedig a női futballt már valamikor a labdarúgás „ősködében” is remekül menedzselő Egyesült Államokból. Az 1994-es világbajnokság heteiben Los Angelesben a Kongresszusi Központban felépítették a SoccerFest nevű gigakiállítást, amelyben – ha már Amerika – természetesen normál méretű műfüves pálya is helyet kapott, s azon a játéktéren hírességek, helyi futballisták és a tornára akkreditált újságírók is játszhattak (ha éppen volt rá idejük).

Itt és így történt meg, hogy a bal szélen egyszer csak feltűnt a copfos lány, aki – hogy a kilencvenes éveknél maradjunk – a magyar szemnek a posztján icipicit gyorsabbnak tetszett, mint néhány magyar férfi kiválóság, aki a biciklicseleivel, mondhatni, megelőzte a korát, nem mellékesen pedig futtából parádésan küldte kapu elé, középre a labdát. Szóval, nem lógott ki a mezőnyből (sőt!), pedig mellette, mögötte és előtte is kifejezetten jó spílerek is trükköztek a műfüvön. Ha éppen nem az aláírásgyűjtők tartották fogva, akkor tíz-tizenöt perc erejéig beszállt a játékba az amerikaiak akkori kedvence, Alexi Lalas, vagy nyesegette a lasztit a kameruni Roger Milla is. A napi gálameccs után a pályáról levonuló ászokat harsogó, lelkes műsorvezető állította meg néhány szóra, természetesen a copfos lányt is, és hát mi mást is kérdezhetett volna: milyen volt a fiúk között futballozni?

„Klassz buli ez, de más ez a futball és a pálya... – mondta a villámgyors balszélső hölgy, majd némi gondolkodás után hozzátette: – Nekem a csajok között megy igazán a foci.”

S itt kanyarodnék vissza Ellen Fokkema esetéhez: Európa nyugati felén az utánpótlásképzésben immár honos modell, hogy vegyes csapatokat állítanak össze, s a holland női játékos a jelenkori szabályok szerint a negyedosztályban szereplő férficsapatban rúghatja a labdát. Németországban hasonló a módi: ha a regionális szövetség erre engedélyt ad, a lányok, a fiúk az ifikorosztályig együtt pallérozódhatnak.

Nekem megfejthetetlen, a módszer hatékony-e vagy sem, illetve az sem tiszta teljesen, hogy nem is annyira a szakmaiság, hanem inkább a sokat változó világ, az elmosódó szereposztások kényszerítik ki a változtatásokat. Ám hogy teljes legyen a kép, megnéztem, vajon mi lett azzal a női játékossal, aki azon a bizonyos tíz évvel ezelőtti BLSZ-meccsen kikocogott a pályára, elveszett-e vagy sem a magyar labdarúgás számára – magamban arra tippeltem, aligha találom meg a nevét. Nos, tévedtem, mert a karrieríve kiteljesedett, ugyanis az elmúlt esztendőben is még NB I-es meccseken szerepelt.

A copfos amerikai lánynak volt igaza 1994-ben.