Gyorsított felvétel – Vincze András publicisztikája

Nosza, rácsatlakoznék Malonyai Péter keddi lapszámunkban (és online kiadásunkban is olvasható) „Erő, művészek” című írására: a sok nagy sporteseményt, meccset, magyar dicsőséget látott kollégámat ugyanaz a téma ihlette s foglalkoztatja, mint engem, azaz mennyit ér a labdarúgókat érő sorozatterhelés. „Malus” a régen volt magyar futballdicsőségek tükrében írt az erőnlétről, mint az örök magyar futballpanasz egyik visszatérő mantrájáról, de a bevezetésben, majd publicisztikája levezetésében azt is megpendítette, ami miatt én is ütögetem a billentyűket: „Milyen a víruskorszakot követő meccsdömping hatása az NB I-re?”„Erő, művészek” című írására: a sok nagy sporteseményt, meccset, magyar dicsőséget látott kollégámat ugyanaz a téma ihlette s foglalkoztatja, mint engem, azaz mennyit ér a labdarúgókat érő sorozatterhelés. „Malus” a régen volt magyar futballdicsőségek tükrében írt az erőnlétről, mint az örök magyar futballpanasz egyik visszatérő mantrájáról, de a bevezetésben, majd publicisztikája levezetésében azt is megpendítette, ami miatt én is ütögetem a billentyűket: „Milyen a víruskorszakot követő meccsdömping hatása az NB I-re?”

Számomra az utóbbi egy hónap során világossá vált, hogy a magyar labdarúgók simán bírják a feszített tempót. Ez pedig jó hír!

Annál is inkább, mert már évek (de lehet, évtizedek) óta az újságírói elemzésekben unalomig körbeírt témát jelent az, hogy „németesen”, „angolosan”, „olaszosan”, „spanyolosan” kellene terhelni a mieinket is, azért, hogy végre kiderüljön, igaz-e vagy sem a „Legjobb edzés a meccs!” focibölcselet. Az okoskodás sarokpontját mindig a sztárvilággal való összehasonlítás szolgáltatta, mondván, ha az európai topbajnokságok ászai évi hatvan, sőt hetven mérkőzést képesek lejátszani, akkor az extrém terhelés nyilván jót tenne a magyar lábaknak is.

Júniusban kiderült, a tétel nagyon is igaz!

Az elmúlt egy hónapban ugyanis a szinte egymásba érő meccsek jót, sőt nagyon jót tettek az NB I-gyel! A tizenkét csapatos élvonal elindítása óta azt látom, hogy ez a kis létszámú bajnokság marketingoldalról tökéletes találmány, mert a szűk mezőny, valamint a háromkörös rendszer szinte tálcán kínálja az izgalmat. Hol az aranyérem, hol a kiesés, hol pedig – mint az idén – a harmadik hely megszerzése emeli a vérnyomást, mi több, menetrendszerűen különösen érdekessé válik a hajrá is, ergo nincs lapos, unalmas, senkit nem érdeklő befejezés. A sportolók szempontjából azonban kényelmes állapotot szül(t) ez a szisztéma, mert a kivételesen szerencsés játékosnak is – feltéve, ha az edzője beteszi a kezdőbe, ha nem sérült, ha nincs eltiltva, s ha a csapat még érdekelve van a nemzetközi és a hazai kupasorozatban – a normál élethelyzetben és időszakokban csupán ötnaponta kell pályára lépnie, míg azok, akik ilyen-olyan ok miatt kevesebb lehetőséghez jutnak, jó, ha tíz-tizenöt naponta méretnek meg. Sokszor dünnyögtem is már emiatt, mondván, ez az igencsak ritka s összességében kevéske mérkőzésterhelés igazán súlyos luxusa a magyar focinak. S nem is annyira a profi futball alapját jelentő bevétel-kiadás, valamint ezzel párhuzamosan a nézőtéri lelkesedés miatt, hanem mert a totyorgós, kényelmes helyzet szakmailag tompítja el a focit.

A járványhelyzet utáni újrakezdést követő meccsdömping (lásd még sorozatterhelés) ezért (is) tett kifejezetten jót az élvonalnak.

Statisztikailag erős érvem e témában, hogy május 23-tól a negyvennégy lejátszott bajnoki közül csupán egy (!) gól nélküli kilencven percet láthattunk, mégpedig a Paks–Mol Fehérvár összecsapást. Felesleges ezzel kapcsolatban bármi mást leírni: ha az egy hónap leforgása alatt a sűrű egymásutánban rendezett meccsek döntő többségén volt gól, akkor tényszerűsíthető az is, hogy nem volt lötyögés, megállás, unalom, felesleges időhúzás – persze nem kell nekem győzködnöm senkit, mert a televíziós közvetítések jóvoltából a saját szemünkkel láthattuk, hogy mostanában tényleg ment mindenki előre. A rutinosabb edzők persze kicsit azért morgolódtak, hogy ajjaj, milyen nehéz és igazságtalan ebben a nagy rohanásban rotálni meg összeállítani a csapatot, de tudjuk, ez régi furfang a futballöltözők világában: mindenki elkezdte elemezgetni, pontosan miről is beszélt a szakvezető, s mire megvolt a konklúzió, addigra a valóban erős terhelésnek kitett együttes vidáman megnyert egy-két fontosabb találkozót, a focistáknak tényleg csak a játékkal kellett törődniük, nem pedig a kilencven percek előtti „kötelező” fogadkozással.

Fogadni mernék arra is, hogy a labdarúgók többségének jobban tetszett ez a keddtől vasárnapig tartó futballozás – vagyis a nagyobb terhelés –, mint amikor a meccs, regeneráció, edzés körforgás ad szürke egyformaságot. Arról nem beszélve, hogy a hetvenkét órán belüli pályára lépés jóval nagyobb lehetőséget kínált a bizonyításra azoknak is, akik a csendesebb korszakban legfeljebb a kispadon fészkelődhettek negyvenöt, hatvan, hetvenöt vagy akár kilencven percen keresztül is. Ezért sem lehet véletlen, újabban mintha több lenne a labdához érő magyar láb, mert nyilván az edzők is éltek, hiszen kénytelenek voltak élni a változtatás eszközével.

S ha már az edzők... A minap arról beszélgettünk a szerkesztőségben, hogy a bajnokság végére többségé-ben magyar szakemberek maradtak állva a kispadok előtt, a tizenkét élvonalbeli csapatnál csupán három külföldi tréner dolgozik.

És?! – kérdezhetik. Nos, ez az arányszám a jó.

Annak fényében főleg, hogy az NB I-es légiósedzők tettek is a pénzükért: Szerhij Rebrov bajnoki címig vezette a Ferencvárost, Joan Carrillo ezüstéremig a Fehérvárt, Predrag Rogan pedig képes volt lendületet adni a bajnoki hajrá előtt igencsak szárnyaszegetten vergődő Újpestnek. S van még itt másik szempont is: az olasz örökséget átvéve Pisont István kupagyőztes lett a Honvéddal, de ugyanilyen jelentős tettnek könyvelhetjük el, hogy Márton Gábor már-már csodát vitt véghez a néhány hónapja, sőt hete tuti kiesőnek mondott Zalaegerszeg élén, megmutatva, hogy a korábbi, igazán príma futballistából lett hazai szakember is tud kombinatív, a támadójátékot előtérbe helyező taktikát megálmodni. Amit pedig külön is díjazhatunk, hogy Kaposvárott – a kiesés ellenére is – becsületbeli ügynek tekintették, hogy mindvégig az igencsak ambiciózus Waltner Róbert és Disztl László irányíthasson az oldalvonal mellől. Ugyanitt nem szabad megfeledkezni a mezőkövesdi futballkohézióról sem, s ha létezhet magyar labdarúgótankönyvbe helyezhető tétel, akkor a Kuttor Attila irányításával remeklő csapat NB I-es és MK-szereplése ide tartozik. Amire pedig sokan mindig csak legyintgettek, az ebben a különleges státuszú, felpörgetett bajnokságban bebizonyosodott: az akadémistáknak, a saját nevelésű fiataloknak is lehet, sőt hála az égnek van is keresnivalójuk a magyar élvonalban, a jelek szerint remekül tudnak szerelni, fejelni, gólt szerezni – jól játszani.

S itt visszakanyarodhatunk az alaptételhez: erőnlét nélkül mit sem érne a dicsérő szó. A karanténkorszak, az elzártságban végzett egyéni felkészülés nem csekély kihívást jelentő időszaka után igenis illik megbecsülni, hogy nem vánszorgó, széteső, balhés, öreges focit láthatunk a pályákon, hanem inkább az akarat a kilencvenperces futballtörténetek főszereplője.

Szóval olybá tűnik, a magyar labdarúgásnak a későbbiekben is a javára szolgálna, ha így, ilyen meccssűrűséggel és tempóban folytatódna minden. Persze nem kívánok én újabb kényszerszünetet, de „a sok találkozó, több gól, izgalmasabb mérkőzések, érdekesebb futball” gondolatsor most szinte kiköveteli, hogy milyen irányban lenne érdemes fejleszteni az első osztályú bajnokságot.

Rendben, elfogadom azt is, hogy nem kell túlmagyarázni, túllelkesedni, sem túldicsérni mindazt, amit az elmúlt egy hónap során láttunk, ám a gyorsított felvételhez hasonlító meccssorozat kapcsán szerencsére hatásos ízelítőt kaptunk abból, milyen is az, amikor tényleg lehet, sőt kell is futballozni – mégpedig sokat.