Építők klubja – Malonyai Péter publicisztikája

A lényeget fogalmazta meg Szima Gábor, a DVSC első embere, amikor rögzítette: az edzők többsége nem az építkezés híve. Mint kifejtette, általában rövid távra terveznek, az eredmény áll náluk a középpontban, hiába van esetleg koncepciója, ne adj’ isten hosszú távú stratégiája a munkaadónak, csak az fontos, hogy minél többször meglegyen a három pont.

Ellentmondás ez a javából, hiszen ha létezik koncepció, azt éppen az edzőnek kellene felvirágoztatnia, ugyanakkor ha nincs eredmény, seperc alatt útilaput köthetnek a talpára; mondhatja ő, hogy várjuk ki a végét, idő kell ahhoz, hogy a tervek valóra váljanak, csak legyintenek rá, s jön a válás.

Ugyanennek a másik oldala, hogy miért nem szavaznak teljes bizalmat a tehetséges magyar ifjaknak, s az ilyen vagy olyan referenciával érkező külföldiekre támaszkodnak. Hogy rossz lóra tesznek, az csak akkor derül(het) ki, amikor már késő, addig hitegethetik magukat a menedzserek által is szívesen, s persze nem érdek nélkül elővezetett statisztikákkal. Mert az nyilvánvaló, hogy az itt és ott szereplő (leszereplő) kész(nek mondott) futballisták több első osztályú, esetleg válogatott meccset játszottak, mint azok a tizenévesek, akiket érdemes lenne kipróbálni.

Még az is kérdés, hogy a trénerek ismerik-e egyáltalán azokat, akik a jövőt jelentik a klubnál. Miközben hivatalosan vezetőedzők. A „vezető” megkülönböztetés a hetvenes évek reformjának terméke nálunk, az angol menedzserposzt szolgált mintául, pontosabban az a gyakorlat, hogy az első számú szakmai vezető átfogja, felügyeli, vezeti valamennyi korosztályt. Az elnevezés megmaradt, ám alig hiszem, hogy birtokosai két-három percnél többet tudnának beszélni arról, mi is történik náluk – a tizenéveseknél.

Az első csapat, ha úgy tetszik, a „nagyok” állnak a figyelmük (és az egzisztenciájuk) középpontjában, s még azt sem mondom, hogy nincs igazuk – régi szabály a (kis)kereskedelemben, hogy roppant fontos a kirakat.

Kivételek persze akadnak. Pontosabban: akadtak. Köszönhetően annak, hogy léteztek klubvezetők, akik abban látták a megújulást, ha saját futballistákra s az őket legjobban ismerő mesterekre bízzák a munkát. Mint például a hetvenes években a Ferencvárosnál Dalnoki Jenőre, akinek például Bálint László, Ebedli Zoltán, Martos Győző, Nyilasi Tibor játékosa volt az ifiben, a tartalékcsapatban. Vagy Pécsen Garami József, akinek jóvoltából Márton Gábor, Megyeri Károly, Toma Árpád és Turi Zsolt lehetett kedvenc a városban. A nevek csak ízelítőül szolgálnak, akik azonnal beugrottak, azokat említem, így miközben elnézést kérek a többiektől, újra Debrecenbe térek vissza, ahol a mostani keret hatvannyolc százaléka – Szima elnök úr megfogalmazásában – „Debrecenben nevelkedett”, s a főszereplő: Herczeg András. Aki enyhén szólva sem ma ismerte meg az együttesét a bronzéremig vivő honfitársait. Esetében még a vezetőedzői cím is százszázalékos tartalmat kap, hiszen egyszerre irányítja az első csapatot és az akadémiai képzést. És rajta múlik, folytatja-e az útját úgymond kettős teherrel a hátán.

Hamarosan eldől, de akár így, akár úgy, minden tiszteletem az övé, már csak azért is, mert a nap ugyebár 24 órából áll, s a feladat embert próbáló. És fárasztó. Attól, aki az egyik nyáron friss szerződéssel beesik valamelyik csapat öltözőjébe, aligha várható el komolyan, hogy belátható időn belül feltérképezze a teljes szakmai kínálatot, és eredményesen alkosson is. Arról nem beszélve, hogy amikor leül tárgyalni a vezetőséggel, aligha hihető, hogy a gyerekekről, a távol(abb)i jövőről is egyezkednek vele, a bajnoki cím, a kupagyőzelem, a dobogó, a bennmaradás áll a középpontban a kölcsönös ígérgetések mellett. Magyarán: a vezérkar többnyire éppen úgy az idény végéig tervez, mint az edző. Legalábbis a valóságban, mert egyébként persze hogy megy a duma a jövőről, az ifjak beépítéséről. Miközben a gondokat minimum a négyzetre emeli, ha az edzőt a külföldi termésből takarítja be a klub.

Az építkezés időigényes valami, miközben a türelem nem szempont napjaink sportjában – a futballban és mifelénk különösen nem. Minden mára kell, de leginkább tegnapra. Rendre akad valami aktuális, amelynek jegyében félre lehet tolni a jövőt. Példám a Haladás, a csapatnál néhány esztendeje büszkén vallhatták, hogy főként szombathelyiekre, de mindenképpen magyarokra építenek. Ám aztán jöttek az ilyen-olyan bajok, első helyen a kiesés veszélyével, s egyre több külföldi tűnt fel a keretben. Nem éppen világsztárok. Tucatáruval igyekeztek menteni a menthetőt – sikertelenül. Ahogy a másik kiesőnél, az akadémiájára oly büszke MTK-nál sem a hazai ifjakban bíztak, hanem a harmincon túliakban, s néhány jellegtelen importkocogóban.

Erről már volt szó ezeken a hasábokon, csak azért említem újra, hogy idézhessem Zakor Sándort. Az MTK immáron egyedüli futballtulajdonosának véleménye a klub honlapján olvasható: „Keretünk a legfiatalabb volt az NB I-ben, ezzel szemben a pályán folyamatosan a miénk volt az egyik legmagasabb átlagéletkorú csapat, vagyis a szakmai stáb az alapvető stratégiai céljainktól is eltért.” És témánkhoz kapcsolódik egy másik passzus is a nyilatkozatból: „Az MTK-nak kell lennie annak a klubnak, amelyik ténylegesen meg is adja az esélyt azoknak, akikben megvan a potenciál arra, hogy élvonalbeli labdarúgókká váljanak, viszont ez az elmúlt idényben sajnos nem úgy történt meg, ahogyan elterveztük. Szerettük volna, ha az akadémia és a felnőttcsapat szakmai munkája jobban összehangolt lett volna, de ez sajnos nem a megfelelő szinten működött. Az ennél a klubnál egyszerűen elfogadhatatlan, hogy a felnőttcsapat vezetőedzője nem tartja fontosnak, hogy rendszeresen megnézze az U19-es együttes mérkőzéseit.”

Meglátjuk. Mindenesetre legalább remény van arra, hogy hamarosan két klubja is lesz a magyar futballnak, ahol a „mi kutyánk kölykei” viszik sikerre – a koncepciót. És a Pakssal együtt három, igaz, ők nem a nevelésből építkeznek, de legalább – magyarokkal. Azért ezt is meg kell becsülnünk.

Az edző egyébként akkor lehet csak érdekelve az építkezésben, ha érdekeltté teszik. És itt nem feltétlenül a pénzre gondolok, persze az sem mellékes. Nem tudom, megfogalmazható-e egyáltalán egy-egy szerződésben, hogy ne csupán a tabellán elfoglalt hely minősítse az edzőt, inkább az, hogy mennyire képes „fogni” klubjánál a futball egészét, s főként hatni rá, a vezérkarral együtt kidolgozott koncepciónak megfelelően. Azaz, megfogalmazni még csak meg lehet, ám érvényesíteni szinte lehetetlen. Mert amikor beüt a ménkű, egyre másra jönnek a kudarcok, nem az észérvek, még csak nem is a jog, hanem az indulatok veszik át a főszerepet. Amelyek akkor csillapodnak, de inkább csak csillapodni látszanak, ha fejek hullanak.

Elsőként persze hogy az edzőé. Utána a koncepción a sor, mert ugyan kit érdekel a jövő, amikor ég a ház. Tegyük félre, majd ha már megnyugodtak a kedélyek, újra elővesszük. És ezzel a kör bezárul, megint ott vagyunk, ahol voltunk: a ma vonzásában. Divatosabban: mindig csak a következő mérkőzés számít. És itt a „csak” szócska a hibapont, főként, mert gondolati restséget takar. Mutatja, hogy ugyan kit érdekel, ami tegnap volt, az pedig végképp érdektelen, mi lesz holnap, ez legyen azoknak a gondja, akiknek majd akkor számít „csak” a következő mérkőzés.

Ne legyen igazam. Jöjjön el az idő, amikor a klubtulajdonos megmakacsolja magát, nem törődik a mának élőkkel, leteszi a voksát egy-egy koncepció mellett, s kitart mellette szőröstül-bőröstül (értsd: edzőstől is). Lenne olyan forradalmi, mint ifjúkoromban – hogy stílszerű legyek – az Építők Klubja a Petőfi Sándor utcában, ahol a dzsessz volt az úr.

Álmodozom? Lehet. Pedig nem vagyok híve az építkezésnek – a házunk 1926-ban épült.