A parádés pályafutás három fájó emléke, két keserű éve

Kimagasló tavasza volt Göröcs Titinek 1969-ben, a Népsport rangsorát magasan vezette posztján, átlagosztályzata 7.67 volt (háromszor kapott 9-est), a kommentár szerint „játéka az utóbbi időben gazdagodott. Harcosabb, nem adja meg magát olyan könnyen a labdáért folytatott harcban, mint évekkel ezelőtt, tovább bírja erővel, higgadtan, de kockázatokat is vállalva osztogat és kapura is veszélyesebb.”

Ennek jegyében azt ugyan nem mondhatjuk, hogy Sós Károly szövetségi kapitány megbánta, hogy nem számított rá a Csehszlovákia elleni itthoni világbajnoki selejtezőn (2:0), de meg kellett hajolnia a produkciója előtt.

A júniusi vb-selejtezőkön Dublinban (győztünk Írország ellen 2:1-re) és Koppenhágában (Dánia nyert 3:2-re) már pályán volt, hogy az Idraets­parkban szemtanúja legyen, amint Knud Engedal kapus ketté töri (szó szerint) Albert Flórián pályafutását. Mondhatjuk, így legalább nem állíthatta Sós, hogy vagy egyikük, vagy másikuk, ám Titit nagyon megviselte zseniális társa esete. Nem is sejtette, hogy egy esztendővel később ő is hasonlóképpen jár…

A koppenhágai vereség miatt mindennél fontosabb volt a szeptemberi prágai vb-selejtező. Titi helye megkérdőjelezhetetlen volt, már csak azért is, mert mellette még hat(!) újpesti futballista került be a csapatba, s ugyebár Göröcs volt a vezérük. A meccsen is, amelyen a 9. percben „pompás labdával indította Dunai II-t, a csatár elfutott”, majd az alapvonaltól visszagurított Bene Ferencnek, s máris 1:0 ide. A gól megadta az alaphangot, nem véletlen, hogy a szünetben 2:1-re (a második gólnál is Titi adott kulcspasszt), a 48. percben pedig 3:1-re vezettünk. A vége 3:3 lett. „Göröcsre várt az irányítás, a játékmester szerepköre. A pálya közepén fáradhatatlanul dolgozott. Sok nagyszerű labdát adott, két magyar gólban is jelentős érdemeket szerzett” – írta a Népsport.

Hogy nem győztes csapat kapitányaként jöhetett le a játéktérről, abban Sós Károlyé a felelősség. Már a szünetben le akarta cserélni a Ladislav Kunát remekül semlegesítő Mészöly Kálmánt, a Vasas védőjét Titi rángatta ki a zuhany alól, miután lebeszélte a kapitányt a lépésről, ám Sós az 55. percben mégis lehívta Mészölyt. Aztán a 77. percben éppen Kuna egyenlített, mentette döntetlenre a meccset. Sokak szerint Sós összecserélte Mészölyt Solymosi Ernővel, ami lehetséges, hiszen nemigen ismerte a játékosokat. „Engem Tichynek szólított, mert Titi a becenevem” – így Göröcs.

Akinek decemberben „jöttek a csehszlovákok”, azaz a harmadik olyan meccs a pályafutásában, amely a legfájóbb emlékként maradt meg benne. Mint már volt szó róla, az első a Newcastle elleni VVK-döntő (0:3 és 2:0 után 2:3), a második a prágai döntetlen, és a harmadik – Marseille.

Aki csak látott labdát, az is tudja, hogy az 1969. december 3-i csehszlovákok elleni harmadik, kijutásról döntő mérkőzésen 4:1 oda, és oda a világbajnokság is, ám nem csupán azon múlott, hogy Titi megfogalmazásában: „Egy jó momentumunk sem volt kilencven perc alatt, többet is kaphattunk volna!”

Dicséretes objektivitás, ám az előzmények sem érdektelenek. Már az sem mellékes, hogy a csapat egy meglehetősen lerobbant szállodában töltötte a sorsdöntő mérkőzés előtti éjszakát (is) Marseille-ben, ám aztán… De idézzük Titit: „Elátkozott meccs volt. Mielőtt elindultunk volna a szállodából a Stade Velo­drome-ba, Hegyi Gyulára, az MLSZ elnökére, a csapatvezetőnkre rájött a hasmenés. A buszunkat felvezető motoros rendőrök már ötször ránk szóltak, hogy hatalmas csúcsforgalom van, nem fogunk kiérni időben a stadionba. Gyula bácsi azonban kiordított, hogy várjuk meg, még dolga van. (…) Így tíz perccel a kezdés előtt estünk be a stadionba, a csehek már éppen végeztek a bemelegítéssel, mi a buszban kapkodtuk magunkra a szerelést…”

Titit a 61. percben lecserélte Sós, joggal, mert játéka „kis területre szorítkozott, (…) keveset kezdeményezett” – a Népsport szerint. Az viszont nem vigasz, ám érdekes adalék, amit Lakat T. Károly Titi című könyvé­ben ír. E szerint nem Mészöly Kálmáné a tudósítónak mondott „A mi időnk lejárt…” örökzöld, hanem Titié. A levonuláskor fakadt ki így Mészölynek, aki aztán továbbadta a velős összefoglalást.

Mert valóban korszakhatár Marseille. Jellemző, hogy a kudarc után négy nappal az NB I utolsó mérkőzésére (Újpesti Dózsa–Csepel 1:1) 1000 néző volt kíváncsi a Megyeri úton, miközben a lila-fehérek 1960 után lettek újra bajnokok. A csapat nem remekelt, Nagy László a leges­legutolsó pillanatban egyenlített, de akkor is… „Középen Dunai III és Göröcs sok jó labdát adott, de akadtak megingásaik is” – így az értékelés. Titi egyébként bekerült az esztendő válogatottjába (osztályzat: 7.41), az összegzések rendre kiemelik, hogy nagyszerű esztendőt zárt.

Ahogy 1970 első felében is sikerre vitte csapatát, az őszi-tavaszi rendszerre való átállás miatti félidényes bajnokságban is élen végzett az Újpest. A Ferencváros elleni döntő első mérkőzésén (3:2) a Megyeri úton „Göröcs középen szélsebesen megiramodott, és 16 méteres, nagy erejű lövése nyomán a labda a jobb kapufa mellett a hálóba suhant”. Ezzel lett 2:2, hogy aztán a 90.percben Dunai II Antal góljával nyerjen a Dózsa. Titi „bizonyult a mezőny legjobbjának. Villámgyors, higanyszerű mozgásával, remek labdakezelésével, irányítókészségével és góljával tűnt ki.” A visszavágón (1:1) „a védekezésre is ügyelt és támadásokat is indított”.

Sós Károly lemondott, a szövetségi kapitány Hoffer József lett, bátor, de inkább vakmerő fiatalításba fogott, ám a szeptemberi, Ausztria elleni itthoni barátságos előtt az a Népsport címe, hogy „Göröcs ismét a válogatottban”. Hoffer elmondja, hogy „hetek óta jó formában van, alkalmas az irányító szerep ellátására”. A Zugló-válogatott elleni edzőmeccsre (6:1) „jó néhányan azért mentek ki, hogy Göröcsöt (…) buzdítsák”, ám nem játszott, fájlalta a lábát. A kapitány ezzel együtt elmondja, hogy „szükségünk lenne egy jó Göröcsre, mert ő tudja a legjobban irányítani, kiszolgálni a klubtárs csatárokat” – esetünkben Bene Ferencet, Dunai II Antalt és Fazekas Lászlót.

Aztán a Népstadionban 1970. szeptember 27-én úgy lett 1:1 a magyar–osztrák, hogy „válogatottunk 42 percen át emberhátrányban küzdött”. Titi sérült meg súlyosan. A 48. percben ugyanúgy járt, mint az 1962-es chilei világbajnokságon Argentína ellen, senki sem volt a közelében, mégis harcképtelenné vált. A tudósítás szerint „ölben vitték le, majd hordágyra tették. Ettől kezdve a magyar csapat tíz emberrel játszott, mivel kimerítette a mezőnyjátékosok cserelehetőségét.” A tényekhez tartozik, hogy Kapocsi Sándor, Hoffer jobbkeze és Vinkovits Lajos gyúró vitte ölben a hordágyig.

De vissza Titihez, aki így mesélte el az esetet: „Átvettem a labdát, s néhány lépés után éreztem, hogy valami irtózatosat reccsen. Elvágódtam, s már tudtam: nagy baj van. Pedig nem rúgott meg senki!” A válogatott orvosa, dr. Botár Zoltán hozzátette, hogy „térdének belső szalagja lazult meg, tehát sérülése veszélyes, hosszan tartó lehet”. A műtét elkerülhetetlen.

Titire számított volna Hoffer az Európa-bajnoki selejtezőkön, a sorban Norvégia következett Oslóban (3:1 ide). Az ellenfél Belgiumban légióskodó csatára, Odd Iversen így érvelt, amikor a meccs előtti napon sikert remélt: „Göröcs a mai magyar labdarúgás Bozsikja. Lehetetlen, hogy a magyarok egyik napról a másikra pótolni tudják a karmestert…”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 25-i lapszámában jelent meg.)