Hajrá, Inter! – Malonyai Péter publicisztikája

Érnek még meglepetések. Végigböngészve a téli átigazolási időszak listáját, rácsodálkoztam, hogy a tizenkét élvonalbeli csapat által megszerzett 58 játékos közül csak 30 külföldi, ami 52 százalék, mi tagadás, rosszabbra számítottam. Több légiósra. A kép persze nem egységes, hiszen a paksiak – tiszteletet érdemlően – továbbra is a hazai futballistákra esküsznek, míg például a Ferencvárosnál száz százalék a határon túlról érkezők aránya.

Ami a kereteket illeti, a csapatok összesen 328 futballistát jegyeznek, közülük 122 a külföldi. Az arány itt is váratlanul pozitív, hiszen e szerint a foglalkoztatottak mindössze 37 százaléka nem a mi kutyánk kölyke – már elnézést a népies(kedő) fordulatért.

Ám mielőtt örvendeznénk, jó tudni, hogy a pályára lépőket figyelve már nem állunk ilyen jól.

Engedelmükkel nem böngésztem végig a tizenkét csapat összeállítását, ám például a Fradi egy fordulóval ezelőtt Debrecenben nyolc légióssal kezdett, az Újpest Felcsúton héttel. Nem véletlenül említettem ezt a két csapatot, nálam ugyanis mindketten hungarikumok – ez azért kötelez(hetne).
Én feltétlenül a hazai ipart támogatnám a magyar futballban, ám egy pillanatig sem állítom, hogy nálam az igazság. A kép itt sem fehér vagy fekete.

Meggyőződésem, hogy könnyebb azonosulni egy honfitárssal, mint egy talán ügyesebb, jegyzettebb külföldivel. Példám is van rá: Sigér Dávid. A nevét már hallottam, tudtam, hogy Balmazújvárosból érkezett az Üllői útra, ám akkor kezdtem rá igazán figyelni, amikor a később az Év gólja díjat érő gólját szerezte az MTK ellen. Főként azért, mert másnap az M4 Sport magazinműsorából kiderült, hogy tiszta fejű, pozitív gondolkodású, nyílt fiatalemberről van szó. Ez jött át a képernyőn, s elég volt ahhoz, hogy figyeljem a játékát, drukkoljak neki, kívánjam, hogy vigye egyről a kettőre, vagy – ha már tart ott – kettőről a háromra.

Vagy például a Debrecen. A Fradi ellen győztes csapat kezdőjében az albán Albion Avdijaj volt az egyszemélyes légió. Úgy gondolom, hogy a keret hazai dominanciája jóvoltából közelebb áll(hat) a csapat a helyi drukkerekhez, számít(hat), hogy az utcán egyből felismerem azt, aki a hétvégén része volt az életemnek. Ha bátrabb vagyok, talán még meg is szólítom, felteszem a megválaszolhatatlan kérdést („Mi lesz szombaton?”), kicsit biztatom, és aztán elmesélem egy sör mellett, hogy beszéltem ezzel vagy azzal, és azt mondta, hogy…

Ellenemre szól, hogy ezzel együtt az elmúlt bajnokságban (2017–2018) az új debreceni stadionban 3466 volt az átlagnézőszám, ami a befogadóképesség 17 százaléka. És az is idetartozik, hogy meglehet, a futballistákkal való közvetlen(ebb) kapcsolat igénye már a múlté. A drukker éppen úgy az eredményre esküszik, mint a klubvezetők.

Akikkel nincs vitám, hiszen nem dughatom homokba a fejemet, nyilvánvaló, hogy csak a siker számít. Ha egykoron ült a mondás, hogy sírni csak a győztesnek szabad (Székely Éva), most egyértelműen mindent visz, hogy a győztesnek mindig igaza van. A sikert nem kell megmagyarázni – mondogatják szívesen –, pedig néha nem árt. Hogy modern korunk közhelyeinél maradjak, leginkább az ár-érték arány érdemelne meg némi kutakodást.

Ez persze már túlmutat a futballon, talán leginkább a kézilabdában lehet még kérdés (meg a vízilabdában, de azt most hagyjuk). Nézem a kereteket, és – igyekszem finoman fogalmazni – nemigen érzem, hogy enyém lenne a társulat. A veszprémi, valóban világklasszis férficsapatnál a keret tagjainak 22 százaléka honfitársam, a szintén lenyűgöző győri lányoknál 40 százalék ez az adat, az Európába betörni készülő Siófoknál pedig 25. Hogy tetszik-e nekem vagy sem, édes mindegy. Nem csupán azért, mert az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt, azért is, mert ők hárman esélyesek arra, hogy a kontinens trónjára üljenek. Főként a Veszprémre és a Győrre igaz ez, ők – és ez (is) ellenem szól – kénytelenek úszni az árral, hiszen valamennyi ellenfelüknél ez a módi. De ott van például a Kisvárda női együttese, amelynél – miközben a középmezőnyben vitézkedik – 26 százalék a magyarok aránya. Remélem, nem is kell értenem.

Ugyanakkor az sem biztos, hogy nincs más út. Maradva a kézilabdánál, ott a Fradi női csapata. Ők – minden elismerést megérdemelve – fordítva ülnek a lovon. A 19 tagú keretben mindössze négy külföldi található, akik közül kettő meghatározó: a holland Danic Snelder világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes, a spanyol Nerea Pena pedig vb-harmadik, kontinensbajnoki második helyezett, s utóbbi – ez azért különlegesség – úgy beszél magyarul, mint a vízfolyás. Ráadásul a klubhoz való kötődése is példás, tartott már edzést a gyerekeknek – természetesen magyarul.

A világgal persze képtelenség szembemenni, még a hivatalnak sem sikerül. A kézilabda-szövetség például hozott egy olyan szabályt, hogy bizonyos létszámú légióson felül (a nőknél négy, a férfiaknál öt a szám) minden újabb külföldinek kiváltott játékengedélyért ötmillió forintot kell fizetni – a versenykiírás szerint. De hát a pénz nem számít…

A futballban is léteztek, léteznek hasonló törekvések. Volt ugyebár a fiatalszabály, jóvoltából pénzhez juthattak azok a klubok, amelyek magyar ifjakat szerepeltettek hétről hétre. Ami engem illet, remek ötlet volt, egyszerre adott esélyt a légiósstopra és az utánpótlás-gondozásra. Persze hogy megfúrták, mondván, sérül az esélyegyenlőség és a szakmai erő, hiszen ahol nagyon kell a pénz, ott költségvetési céllal játszatták a gyerekeket, arról nem beszélve, hogy hadd döntse már el az edző, kivel, kikkel képes célt érni. Jött helyette a „produktivitási rendszer”, amely állítólag innen-onnan bevethető, nehezen nyomon követhető szorzókkal sokkal jobban ösztönöz. Biztosan így van, ám üdvözítő hatása a csapatok összeállításánál nem látszik.

Tudom, azért sincs igazam, mert amit én szeretnék, az nem az eredményt szolgálja. Azért, mert nincs olyan sok kerettag, aki ifjú is, magyar is, kimagasló is. Ott van például az MTK, köreiben roppant büszkék arra, hogy leginkább a saját erejükre építenek, szűkítve a kört az agárdi akadémiára. Nos, dicséretes, hogy – ha nem is ontja – csörgedezteti a képzés az első osztályban bemutatkozókat, más kérdés, hogy mennyit tudnak a szakmából. Nem mennék bele a passzjáték ilyen és olyan iskoláiba, a tolódás rejtelmeibe, de a csapat, miközben újoncként helytáll, roppant unalmas futballt játszik. A bennfentesek biztosan elmagyaráznák nekem, miért látom rosszul (és persze hogy képzelem...), az mindenesetre az én nyilván elavult TF-képzésemmel is feltűnik, hogy ha vezet, ha ég a csapat 3–0-ra (mondjuk...), a játékosok többnyire szép nyugodtan tologatnak, passzolgatnak tovább, a ritmus kocogó, azt hiszem, hivatalosan úgy mondják, járatják a labdát. Vesztésre állva elképzelhetetlen, hogy felszántsák a pályát a „fiúk”, vezetésnél pedig tovább csökken a lendület, mert ugyebár fő a biztonság. Nem mellesleg az MTK-val még elfogult is vagyok, lásd még: gyerekkori élmények.

Ha befolyásom lenne (nyugi, nem lesz…) az ügyekre, én bizony a diktatórikus módszereket sem szégyelleném a „Magyar pályára magyar futballistát!” elv jegyében. Elsősorban azért, mert kétségtelenül légiósa válogatja mennyit ér, akkora klasszisok nem jönnek Magyarországra tömegesen, hogy újra rólunk beszéljen Európa. Rá kellene szánni egy kis időt (ahogy látom, pénz már akad...), hogy az NB I-ben épüljenek fel a legtehetségesebb ifjak. Amíg az Európa-liga-csoportkör önmagában kimagasló diadal, talán jobb lenne magunk között, összefogva szolgálni a jövőt.

Összefogva – mondom, és ez még az én idealizmusomat is szétvágja. Istenem, vannak ilyen tapasztalataim. De: hátha...

Addig pedig fordulóról fordulóra meglepve tapasztalom, amit sosem hittem gyerekkoromban az iskolai ünnepségek karénekjeit hallgatva: „…és nemzetközivé lesz holnapra a világ”.

Miközben az Internacionálé nem az Internazionale.