Barkó és simogatás – Malonyai Péter publicisztikája

Beállt a 76. percben, hat perccel később győztes gólt lőtt a Bp. Honvéd ellen a ferencvárosi Böde Dániel. A vita pedig azóta is élénk, jól teszi-e Szerhij Rebrov, hogy csak csereként számít rá, arra, akit már akkor ünnepelt az Üllői úti nézősereg, amikor még csak készülődött a pályára lépéshez. Eszem ágában sincs még csak látszólag sem részt venni a disputában, ám nagyon drukkolok, hogy Böde meggyőzze a mesterét arról, a kezdőben a helye. Nincsenek különösebb szakmai érveim, az ok egyszerűbb: szimpatikus. A játéka, a viselkedése, a habitusa. És mindez úgy, hogy ismeretségünk meglehetősen egyoldalú: én nézem őt, neki pedig talán arról sincs fogalma, hogy ki vagyok.

Indokaim meglehetősen hétköznapiak (szimpátia), talán nem is méltók a nagykomoly profi futballhoz, mentségem, hogy gyakran kevesebb is elég ahhoz, hogy kijelenthessük: ő a kedvenc futballistám.

Nekem több is volt gyerekként. Oborzil Sándornál, az MTK egykori hátvédjénél, fedezeténél, szélsőjénél (ki mire emlékszik) például az tűnt fel, hogy a kor (hatvanas évek vége) divatjának megfelelően látványos oldalszakálla van (akkor: barkó), miközben én kezdő tinédzserként még csak küzdöttem azért, hogy nőjön valami a fülem mellett. Hogy aztán kiderült, jó futballista, mi több, az, hogy később a barátságával is kitüntet(ett), csak ráadás volt.

Persze azért a futball is számított. A barkóra még esélyem sem volt (és nem a divat miatt), amikor a nagyapám egyszer hosszasan vitatkozott a sógorával Albert Flóriánról. Akármit mondott, a rokon rendre letorkolta, hogy primadonna, meg ugyebár a legendás csípőre tett kéz. Hallgattam, hallgattam, s a nyolcévesek kíváncsiságával megkérdeztem: „Ki az az Albert Flóri?” Nagyapám nem válaszolt, de másnap kézen fogott és kivitt a Fradi edzésére. Hogy az edzőpálya mellett állók örömmel köszöntötték („Szervusz, Makszi bácsi!”), pedig szenvedélyes MTK-drukker volt, mellékszál (de fontos!), a lényeg, hogy a kétkapuzó játékosok közül rámutatott az egyikre: „Ő az Albert Flóri!” Tíz perc múlva nem volt nálam nagyobb híve (és ma is csak kevés), meg nem mondom, miért. Azaz most, évtizedekkel később talán már tudom: levegője volt, kisugárzása, de olyan, hogy még egy kisiskolást (nevezetesen engem) is magával ragadott. Még Göröcs Jánossal jártam így, az indoklás ugyanaz.

De megyek tovább. Nagyapámék közel laktak a Vasas-pályához, s egy kánikulával terhelt augusztusi napon, a szomszédék Andrisával kivillamosoztunk a Fáy utcába. „Edz a Vasas” – hirdetett rövid programot a barátom. Mire megérkeztünk már pályán voltak a fiúk, mi pedig lehasaltunk a pálya szélére és néztük őket. Akkor már be voltam oltva a futballal, az Illovszky mester vezényletével izzadó futballisták között azonnal kiszúrtam Ihász Kálmánt, Mészöly Kálmánt és Farkas Jánost. Tátott szájjal figyeltem minden mozdulatukat, igyekeztem ellesni valamit, amivel kitűnhetek majd a sulibajnokságban (na, hiszen...), de történt ennél fontosabb is. Amikor egy-egy labda messze szállt, mi, gyerekek (mert többen voltunk) rohantunk érte és gurítottuk vissza valamelyik játékosnak. (Én szigorúan kézzel, minek az égés...) És amikor visszakapták a labdát, rendre mondták, hogy „Köszönöm, Öcsi...”, s ha közel álltak, még a fejünket is megsimogatták. A három „nagytól”, tehát Farkastól, Ihásztól és Mészölytől én is részesültem a gesztusban. Amikor aztán Ihásznak elmeséltem a történetet, természetesen nem emlékezett rá, s természetesen azt mondta, örül, hogy örülök, de hát az a legkevesebb, hogy megköszönték a labda visszahozatalát.

Egyébként is szokásom volt kedvenceket választani minden csapatból. Pontosabban olyanokat, akiket érdemesnek találtam arra, hogy nyomon kövessem őket. Minden héten megnéztem a Népsportban, hogyan játszottak, örültem, ha magas osztályzatot kaptak, vagy a jók között szerepeltek. A választás itt is nélkülözte a szigorúan vett szakmai oldalt, volt egy-egy mozdulatuk, gesztusuk, kimagasló meccsük, ami megmaradt bennem.

Itt tartva felütöttem az 1967-es NB I-es névsorokat, s valamennyi csapatnál megtaláltam azokat, akik a már említettek mellett, kivívták az érdeklődésemet. Soroljam? Tessék – persze a teljesség igénye nélkül: Bp. Honvéd: Vági István, Tóth Kálmán; Csepel: Vellai István, Kalmár László; Eger: Faliszek Sándor, Rajna György; Diósgyőr: Szurgent Lajos, Sikora Ferenc; Dunaújváros: Aczél László, Formaggini Károly; Ferencváros: Novák Dezső, Szőke István; Győr: Nell Lajos, Orbán Árpád; Komló: Lazaridisz Szokratész, Garai József; MTK: Dunai Lajos, Nagy István; Pécs: Rapp Imre, Dunai I János; Salgótarján: Ferencz Gyula, Kmetty József; Szeged: Kozma Mihály, Várhelyi III Péter; Szombathely: Iszak Sándor, Mester Károly; Tatabánya: Csernai Tibor, Laczkó Mihály; Ú. Dózsa: Noskó Ernő, Zámbó Sándor; Vasas: Fister Ferenc, Puskás Lajos.

Ez kicsit hosszú volt, elnézést érte. Mentségem, hogy csapatonként így is csak két nevet akartam megemlíteni, s nem feltétlenül azokat, akik a válogatottban is szerepeltek. Mert azokból magától értetődően voltam naprakész. Hogy tudják, kikről beszélek, rögzítem az esztendő (1967) utolsó, sajnos vesztes (NDK: 0:1) válogatott meccsének magyar szereplőit: Tamás – Káposzta, Páncsics, Ihász – Mathesz, Szűcs – Bene, Varga, Albert, Farkas, Rákosi. És – akár hiszik, akár nem – valamennyi felsoroltról, és a listákról lemaradókról is el tudom mesélni, mi volt az, ami megfogott. És megvoltak a kedvenceim az alsóbb osztályokból is, például a Szállítók NB I B-s csapatában (fedezetpár: Rixer, Kanyó) éppen úgy, mint az NB II-es Pénzügyőrben (belső hármas: Mózes, Koroly, Süle) vagy az NB III-as Medosz Erdértben, ahol nagyapám volt a szakosztályvezető, s ahol Melicharek Zoli volt a jobb-bekk, az Előréből igazolt Friedrich Iván a center, s a centerhalf Tasnádi „Csumeket” elvitte az NB II-es Győri Dózsa.

Akkoriban még a marketing kifejezést sem ismerték, így aztán csak annyit tehettünk, hogy a Képes Sport érdekesebb címlapjait tűztük a szobánk falára, s kivágtuk a játékosok képét a gombfocihoz. Megjegyzem, nekem az NB I valamennyi csapata megvolt házi kiszerelésben, kivágtam, ragasztottam az aktuális kereteknek megfelelően, és egyedül lejátszottam a bajnokságot. Hogy közben közvetítettem, az nem csupán a futball, hanem az Istenben megboldogult Szepesi György varázsának is köszönhető volt.

Egy kicsit (kicsit?) elmerültem a múltban, talán azért is, mert nemigen tudom, hogy mostanság mi ragadja meg a gyerekeket, hogyan választanak maguknak kedvencet, kedvenceket. Mi az, ami megfogja őket a kimagasló produkció és persze az információáradat mellett. A jövedelmekről szóló hírek, az úgynevezett „sztárinformációk” közepette eléri-e őket valami olyasmi, mint mondjuk a Fáy utcai klasszisok kedvessége.

Egyébként ma is akadnak úgymond „emberi” megnyilvánulások. Bevallom, a legnagyobb figyelmet annak szentelem egy-egy kiemelt futballmeccsen, hogy melyik játékosnak van egy-egy kedves gesztusa az őt kísérő gyerekhez. Mond-e neki valamit, megsimogatja-e a fejét, kap-e valami olyat a kisfiú vagy a kislány, amit sokáig megőriz az emlékezetében, vagy legalább eldicsekedhet vele az iskolában. És azt is mindig lesem, hogyan viselkednek a futballvilág sztárjai a lefújás után, nem is annyira a saját társaikkal, inkább az ellenféllel. Kiderül-e valami abból, hogy végül is ugyanazt az ügyet szolgálják – a futballt.

Amit nem divat mostanság hangoztatni, azt már inkább, hogy mennyire profik a profik, hogy csak a munka, meg a következő mérkőzés. Hogy ettől beleszerethet-e egy kissrác a futballba, nem tudom, elvégre otthon sem lát, hall mást, mint hogy egyről a kettőre kell jutni, meg a sikert nem adják ingyen. Aminek az igazsága vitathatatlan, de a futball – játék. A játék pedig alapvetően a gyerekkor velejárója, mi több, örömforrás.

A világ persze változik, a barkó például már réges-rég kiment a divatból. Ha a simogatás is, nem állunk túl jól.

Profiként sem.