Mester, edző – Malonyai Péter publicisztikája

Négy bajnoki mérkőzésből négy győzelem – ez Ole Gunnar Solskjaer eddigi mérlege a Manhester United menedzsereként, figyelembe véve, hogy legutóbb a legendás Matt Busby volt képes erre, igazán figyelemreméltó produkció. Ahhoz is elegendő, hogy dicshimnuszokat zengjenek a futballistaként a klubnál 1996 és 2007 között 235 mérkőzésen 91 gólig jutó roppant szimpatikus norvégról. Elmondva, hogy rettentően pozitív, mosolygós, lelkes, legfőbb érdeme, hogy José Mourinho után békét teremtett az öltözőben, összefoglalva: sikerült maga mögé állítani a játékosokat.

Kérdés persze, hogy tényleg jó edző-e, s egyáltalán, létezik-e olyan, hogy – jó edző. A kifejezésre 1 millió 920 ezer találattal szembesít az internetes kereső, de ezt csak a „korszerűség” jegyében rögzítem, fontosabb, hogy az egyes szócikkek változóan rögzítik az ismérveket. Kiválasztva egyiküket, a következő kritériumokkal találkozunk: értékrendje van, hiteles, képes megszűrni az információkat, bízik a beosztottjaiban, példát mutat, tud koncentrálni, emberismerete kimagasló, mer dönteni, békét teremt maga körül, motivál, tanul a hibáiból, nem fukarkodik a dicsérettel, megköszöni, amit kell.

Nincs értelme bevágni a felsoroltakat, elegendő annyit megjegyezni, hogy a jó edző – tökéletes.

Tökéletes vezető, akinek – zárja a bejegyzés – ez lehet a mottója: „Élj úgy, hogy tudd, hogy mit szeretnél, és tegyél érte! A világ segíteni fog neked. Így van esélyed elérni a célt. Ha elérted, nézz vissza! Ha jól dolgoztál, meglesz a »jó mulatság, férfimunka volt« érzés. A családod is büszke lehet rád, és a munkahelyen is lesznek még olyanok, akik mindezek után őszintén mosolyognak rád. Ha ezek megvannak, akkor mondhatod el, hogy jó vezető lettél.”

Telitalálat. Csak éppen aligha segít abban, hogy a klubok kiválasszák a legalkalmasabbat a kispadra. Ha úgy tetszik, jó edzőt találjanak. A gyakorlat ugyanis bonyolultabb és – egyszerűbb is. Nehéz lecke, mert gyakorlati munkáról van szó, a siker vagy a kudarc sokkal fontosabb annál, mi van a könyvekben, a hit szintén: ha új edzőt hozok, nem tudom, beválik-e, viszont hiszem, hogy jobb, mint aki volt.
Ennek alapján Solskjaer több, mint Mourinho, amire azért nem tenném le a nagyesküt. Még úgy se, hogy egyetértek vele abban, hogy: „Amikor egy olyan csapatnál dolgozol, mint a Manchester United, akkor győzelmekre számítasz. (…) Úgy gondolom, hogy az összes meccsünket megnyerhetjük.” Vitathatatlan gondolatmenet, akkor is igaz, ha nem négy győzelem, hanem négy vereség a mérleg. Más kérdés, hogy akkor senki sem lenne kíváncsi arra, mit vall Solskjaer.

Mert végül is megfogható a kérdés a legegyszerűbb oldaláról (is): az a jó edző, aki sikeres. Minden elismerésem az ilyeneké, ám hiába adatok, tények (győzelem, vereség, diadal, kudarc) állnak mögötte, nem perdöntő bizonyíték. A vízilabdában roppant sikeres (legyen elegendő itt csak a két BEK/Euroliga-győzelmet említeni) mesteredző, Kovács István mondta egyszer, hogy egyáltalán nem biztos, hogy abban az idényben tartotta a legjobb tréningeket, amelyben a csúcsra ért a csapatával. Hiszen hiába sajátított el mindent a szakmából, kimagasló pedagógusként, pszichológusként is, a világra szóló eredményekhez kevés, amit tud – ezer és egy apróságnak kell felé billennie ahhoz, hogy üdvözülhessen.

Azt szoktam mondani, hogy az valóban mestere a szakmának, akire később, évtizedekkel a közös munka után jó szívvel, szeretettel emlékeznek a tanítványai.

Verebes Józsefet például a két legjobb edzője (a másik Mezey György) között említi Bognár György. Kedvenc története, hogy volt olyan meccs, ahol Verebes az öltözőben azt mondta, ha nem megy az ellenfélnek, fél óra elteltével szidni kezdi a játékosokat a drukkerhad, ettől megzavarodnak, s akkor jöhetnek ők. „Rúgunk egy gólt a 60. és a 90. percben, s nyerünk kettő nullra” – mondta még, s valóban. A második gólt egyébként Bognár lőtte.

Mezeyről Esterházy Márton rögzítette, hogy zseniálisan kitalálta a taktikát, és rálelt a hozzá legalkalmasabb futballistákra. „Mindenki szörnyülködött, hogy egyszerre volt a pályán Nagy Anti, Kardos, Garaba és Róth, tehát csupa centerhalf meg beállós, csakhogy mindegyik tudta, mi a dolga, és a letámadásunkkal megfojtottuk az ellenfeleinket” – indokolt, testközelből, hiszen tagja volt a mexikói világbajnokság (1986) előtti, valóban csodálatosat produkáló futballválogatottnak. A tényekhez tartozik, hogy az edző alapvetően megosztó személyiség. Idézhettem volna Bognár és Esterházy megállapításával ellentétes véleményeket is Verebesről, Mezeyről, objektív mérce ugyanis nincs. Hogy a saját hivatásomat is belekeverjem, tapasztalatom szerint a sportolók többsége azt vallja, az a jó újságíró, aki jót ír róla, ugyanez a helyzet az edzőkkel is. Aki játszat, aki dicsér, aki jutalmaz, aki szeret, az a legjobb a mesterek között.

Nyilasi Tibornak volt jó néhány edzője, mégis kiemeli Baróti Lajost, s nem a létező kimagasló szakmai tudása miatt: „Fantasztikusan szerette valamennyi játékosát, úgy bánt velünk, mintha a saját fiai lennénk.” Vagy Bene Ferenc véleménye: „Nagyszerű ember volt, a legjobb edző, akivel valaha is dolgoztam.”

Baróti egyébként a hitelesség szempontjából is példa lehet, képes volt például arról is beszélni, mit sajnál a döntései közül. Visszatérően emlegette például, hogy Novák Dezsővel méltatlanul bánt, mert miközben kétszeres olimpiai bajnok, sőt világválogatott volt, nála mégis mindössze hétszer játszott címeres mezben. Mindezt egyébként elmondta Nováknak is, ami mindenképpen erény.

Az pedig aligha véletlen, hogy különféle történetek jóvoltából lesz legenda egy-egy edzőből (lásd: Bognár esetét Verebessel). Ott van például Schaffer Alfréd. A játékosként is maradandót alkotó (bajnok Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, többszörös gólkirály, 15 meccsen 17 gól a válogatottban, Németországban Fussballkönig, azaz Futballkirály) Spéci edzőként bajnok itthon (Hungária), Olaszországban (Roma) és a bajoroknál (FC Nürnberg), a világbajnokságon (1938) pedig az ezüstérmes magyar válogatott szakmai főnöke – mégis, ha előkerül a neve, a sétapálcás történetet említik a leggyakrabban.

Hiába volt úgymond testes ember, a labdával azt csinált, amit akart. Szokása volt, hogy a sétapálcáját felakasztotta a lécre, majd a tizenhatosról tízből legalább nyolcszor eltalálta a labdával. Fogadott a játékosokkal (nem akárkikkel, Cseh II-vel, Sárosi doktorral, Zsengellérrel), s rendre nyert, pedig a játékosok mezben, futballcipőben kísérletezgettek, ő pedig a legtöbbször öltönyben, utcai bőrcipőben. Vallom, hogy ez a különleges produkció szakmailag is hitelessé tette őt.

Egyébként is meggyőződésem, hogy azokat az edzőket becsülik a legtöbbre az ifjak, akiket láttak játszani, és sokat kaptak tőlük. Nekik elhiszik, amit mondanak. Az élmény bizalmat szül. Itt ismét Nyilasi a példa, hiszen 1988-ban hagyta abba a játékot, két év múlva lett a Fradi edzője, a csapat tagjai saját élményeik jóvoltából tudták, hogy nem akárki irányítja őket. A bajnoki címben (1992) és az első kupagyőzelemben (1991) szerintem főszerepe volt ennek. És ezért nagy kár, hogy mostanság csak alig-alig jut eszükbe a vezéreknek, hogy a közelmúltból (is) merítsenek edzőt keresve.

Én is csak történetekről írok most, mert képtelenség megmondani, milyen a jó edző. Ami engem illet, nekem az első mesterem adta a legtöbbet, még úgy is, hogy bizony megesett, hogy a „kezével illetett” az uszodában. Tőle elfogadtam, Istenem, nem voltam túl jó gyerek. Az viszont belém égett, amivel utamra bocsátott, amikor, nem lévén tehetséges, eltanácsolt: „Jegyezd meg, hogy jobb fiatalnak lenni, egészségesnek és gazdagnak, mint öregnek, betegnek és szegénynek.”

És éppen ő nem lett mesteredző.