Drukkerretró – Malonyai Péter publicisztikája

Világhálóról még szó sem volt, aki hozzászólt volna ehhez-ahhoz, levelet írhatott, telefonálhatott (ha kapott vonalat, kicsöngött a hívás, és fölvették a kagylót), ám „kommentre” kész volt a drukker – fél évszázaddal ezelőtt is. A Népsport pedig vette a bátorságot, s 1968 novemberében meghirdette: „Szerkesszen velünk!”

Százak emelték föl a telefont, először az NB I 26. fordulója után hívhatták az olvasók a 339-518-as vagy a 338-567-es telefonszámot. „Kérdések százai érkeztek be szerkesztőségünkhöz” – örvendezett a lap, dicséretes az „egészében véve egészségesen sokirányú érdeklődés”, mi több, „a kérdéseken keresztül kirajzolódott a Szurkoló arca is”.

Hát akkor nézzük!

„Lesz-e válogatott Tichy?” – jön a kérdés, a Bp. Honvéd klasszisa már négy esztendeje nem játszott címeres mezben. Az ekkor 33 éves Tichy Lajos maga válaszolt lemondóan. „Nem mondom, ha tíz esztendővel fiatalabb lennék, én sem adnám föl a reményt” – mondta, kérdés, kielégítő volt-e a válasz. A másik kispesti futballistáról, Sipos Ferencről (36 éves, 77 válogatottság) is érdeklődtek, játszik-e még a csapatban. Preiner Kálmán edző elmondta a kötelezőt („Hosszú ideig sérült volt...”), ám aztán hiába lett egészséges Sipos, nem tette be az együttesbe.

Érdekesebb volt egy Szegedről érkezett kérdés, amely szerint miért játszik a csapatban Kozma Mihály és Pusztai László, amikor köztudott, hogy az idény végén távoznak. „A csapat kiesik, és ebben kétségtelen, szerepe van a két tehetséges labdarúgónak is” – így dr. Varga János szakosztályelnök, hogy aztán elmondhassa: néhány klub „inkorrekt módszerekkel próbálta a két fiatal, tapasztalatlan labdarúgót megnyerni magának”, majd hozzáteszi: „Kozma édesapját magam is láttam fővárosi együttes képviselőjével bensőséges, vidám hangulatban”. Leszögezi még, hogy nem adják ki a két játékost, ehhez képest Kozma és Pusztai a következő szezont a Bp. Honvédban kezdte, amibe a futballhatalmi viszonyok ismeretében aligha volt sok beleszólása az elnöknek.

„Miért éppen Bánkuti?” – Biróczki Jánosnak, a Vasas–Ú. Dózsa rangadó (1:1) játékvezetőjének azt kellett megindokolnia, miért éppen őt állította ki, amikor Zámbó, Noskó és Ihász is keménykedett. „Nem a labdára, emberre ment” – ez volt a kézenfekvő válasz, amiben nem annyira a tartalom, mint inkább az érdekes, hogy akkoriban még természetes volt, hogy a bírót szembesíteni lehet az ítéletével.

Néhány hónappal később már tematikusan „szerkeszthettek” az olvasók, többek között a Mexikóban (1968) olimpiai bajnok kalapácsvető, Zsivótzky Gyula („Formám alapján éreztem, hogy javítani fogok.”), a zalaegerszegi létesítményhelyzet („A megye párt- és állami vezetői is szükségesnek tartják sportcsarnok építését.”), egy feltörekvő sportág panasza („Miért ír a Népsport olyan keveset az ötezer versenyzőt foglalkoztató tájékozódási futásról?”) szerepel a programban. A futballt Sós Károly szövetségi kapitány képviseli, akinek azokról kell beszélnie, akiket nem válogat be: a Vasas Korsós Istvánjáról („Hiba lenne most beválogatni, amikor problémákkal küzd.”), a Bp. Honvéd Kocsis Lajosáról („A jóval idősebbek zokszó nélkül végezték az edzéseket.”), a keretből kimaradó Vasas-klasszisról, Mészöly Kálmánról („Először nem a válogatottból, hanem a saját klubcsapatából maradt ki.”)

Megesik, hogy olvasói kérdés nyomán közöl vagy helyesbít a lap fontos tényeket, esetleg pletykákat. Például 1974 januárjában a „Szerkesszen velünk!” jóvoltából, szűkebben Vadász Károly Vasas-szakosztályvezető közbejöttével derül ki, hogy „Mészöly, Farkas és Ihász búcsújátékát már szervezzük” (1974. február 28-án 20 ezren látták a Fáy utcában), de különösebb kérdés Mikolics Mártoné: „Ha nem Váradi Béla húzatta a zenekarral a Balatonban a nótákat, akkor ki?” A válasz pedig: „Az a bizonyos cigányzenés balatoni história Hajdú Lajossal és Tieber Lászlóval, a Bp. Honvéd egykori labdarúgóival történt.”

De vissza 1968-ba, ugyanis a Labdarúgás is szükségét érezte, hogy bevonja az olvasókat. „Forintos kérdések” című rovatában a legjobban kérdezőket havonta 200 forinttal jutalmazta. Itt már a szakma is előkerült.

Például arra válaszolva, hogy lesz-e valamikor erénye a magyar futballistának a német keménység és az angol küzdeni tudás? Sós Károly szerint: „Valamelyes eredményt elérhetünk, (...) de nem hiszem, hogy valaha is (...) megvalósítható lenne legjobbjainknál.” A friss aranylabdás Albert Flórián felelete is tanulságos: „A szemtől szembeni kemény játéktól nem félünk. Mi is képesek vagyunk ütközni vagy éppen vállal sodorni” – mondja, miközben az olvasónak az volt a gondja, hogy a játékosok ütközés helyett „csak tiltakoznak, kakaskodnak”.

Fél évszázad távlatából érdekes felvetés, hogy van-e jövője a női futballnak? Erre is Albert Flórián reagál. Szerinte „ez a sportjáték nem felel meg a női nemnek. (...) Én azt hiszem, hogy a nők jelenléte a labdarúgópályákon inkább a lelátók »színesítéséhez« járul hozzá”. Érdekesebb, hogy akad, aki azt javasolja, ne a gólarány, hanem a gólkülönbség döntsön a helyezéseknél, ez fokozná a csapatok támadókedvét. Az MLSZ-főtitkár, Börzsey János: „Nem tartom valószínűnek, hiszen az elért eredmény tartása akkor is döntőnek bizonyulna.” Szintén Börzsey válaszolja meg, hogy kell-e pszichológus egy csapathoz: „A csapat legbensőbb ismerője az edző. (...) Ha egyben jó pedagógus is, akkor a pályán történő szakmai munkája mellett a pszichiáter szerepét is el kell látnia.” Nem csupán a szövetségben nem tudták, hogy a pszichológus és a pszichiáter nem ugyanaz, de nem ártott volna tudni.

Barcs Sándortól, az UEFA alelnökétől azt kérdezték, elképzelhető-e egy európai szuperbajnokság? „Nem. A kontinentális szövetség végrehajtó bizottsága is egyhangúlag elvetette ezt a minduntalan felmerülő elképzelést” – mondja Barcs, hogy aztán mára a 32 csapatos Bajnokok Ligája cáfolja az egykori UEFA-álláspontot.

A Labdarúgás akkor indította el rovatát, amikor a válogatott a Szovjetunió elleni Európa-bajnoki negyeddöntő előtt állt. „Miért pesszimista mindenki a meccsek előtt?” – jön a provokáció, erre is Barcs felel. „Két oka van – mondja. – Az egyik a statisztika, amely kimutatja, hogy az eddigi nyolc mérkőzésen a Szovjetunió fölénye domborodott ki. A másik, de szerintem ez sem elfogadható, hogy egyesek úgy vélekednek, hogy nekünk nem megy a Szovjetunió ellen. És itt olyanra gondolnak, hogy a szovjetek keményen játszanak, erőteljesen, technikai tudásunkat nem engedik kibontakozni.” Nos, inkább arra gondoltak a legtöbben, hogy le kell feküdnünk a „ruszkiknak”, amiben megerősítette őket, hogy a budapesti 2:0 után Moszkvában 0:3 jött, és kiesés.

Utána is lehetett kérdezni, ám ekkor már Sós Károly állta a sarat, legalábbis megpróbálta. „Azzal (...) nem számoltunk, hogy csatáraink ilyen gyenge napot fognak ki” – mondja többes szám első személyben (vereségnél kötelező edzői ragozás!), s hozzáteszi: „Nem tudtunk felocsúdni még egy ellentámadásra sem.” Megfelelt arra is, hogy a kapuban miért Tamás Gyula állt, s nem a remek formában lévő Szarka Zoltán („Számolni kellett volna esetleges lámpalázával”), s hogy miért hagyta ki a karmester Göröcs „Titit” („Ugyancsak képtelen lett volna feltartóztatni a szovjet rohamokat, hiszen neki a támadásindítás az ereje”). Nem zavarja, hogy Szarka 1968-ban olimpiai kerettag volt, s az sem, hogy korábban éppen a támadások hiányáról magyarázott – megtehette (legalábbis Marseille-ig, 1969 decemberéig).

A sor folytatható, de zárásként rögzítsük, hogy a Népsport nem bújhatott ki a bőréből, igyekezett is helyre tenni saját ötletét. Mert miközben „Szerkesszen velünk!”, jó tudni, hogy a lap fő feladata nem a kérdezz-felelek, hanem hogy „a sportpolitikai határozatok megvalósítását a maga sajátos eszközei-vel elősegítse”.

Ez bónusz volt – senki sem kérdezte.