Hipofízis hipotézis – Dlusztus Imre publicisztikája

Ezeken a hasábokon elég gyakran térünk vissza a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbe, és ennek nem életkori oka van, hanem az, hogy egyre világosabbá válik számunkra, a mai viszonyrendszereket, a sportról alkotott nézeteket akkor érthetjük meg, ha alaposan elemezzük a (puha) diktatúra évtizedeit, az akkori irányított közvélekedés hatásait. Ezekben a hónapokban a Nemzeti Sporton kívül más felületeken is olvashatunk hasonló igényű dolgozatokat, amiből én azt a következtetést vonom le, talán most jött el az idő (meg az elemzéshez elegendő távolság) ahhoz, hogy a nevükön nevezzük a dolgokat.

Felidéznék itt néhány témát. Az említett korszak sportújságírásában, lapszerkesztésében épp olyan súlyt kellett adni a diákolimpiának, mint egy labdarúgó BEK-elődöntőnek. Nem volt szabad megünnepelni Albert Flórián Aranylabdáját, de még azt sem, hogy vendégjátékosként kétszer pályára lépett a Flamengo csapatában. Egyet kellett érteni Végh Antallal, aki 1974-ben nemcsak betegnek, de velejéig romlottnak minősítette a magyar labdarúgást. Fanyalogva kellett tárgyalni a labdarúgó-válogatott győzelmeit is. El kellett hallgatni, hogy az Újpesti Dózsa a hetvenes években rendre közönségvonzó játékkal, nagyszerűen szerepelt külföldi nemzetközi tornákon. Elemző cikkekben kellett rámutatni arra, hogy az NDK és a Szovjetunió labdarúgói szervezettebbek és fizikailag jobbak, mint a magyarok.

Mai szemmel vérlázító, hogy a franciák ellen 1966 őszén 4:2-re megnyert mérkőzést követően a mesternégyest elérő Farkas Jánosról azt írta az akkori Népsport, hogy nem vette ki a részét a mezőnymunkából. Mai szemmel megdöbbentő, hogy az Újpestnek az olasz ligaválogatott ellen aratott 1–0-s győzelmét egysoros képaláírással intézte el 1971 februárjában a szaksajtó. Az ilyen jellegű korabeli megközelítésekkel magyarázható, hogy szinte teljesen kikopott a kollektív emlékezetből az U23-as magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki győzelme 1974-ből.

Ezeken a hasábokon kétszer is megírtam, hogy Végh Antal pusztító pamfletje, ami a mai napig muníciót ad azoknak, akik zsigerből utálják a magyar futballkultúrát, egy budapesti pártaktíván elmondott beszéd szerint nyilvánvalóan Kádár János támogatásával, ha nem kezdeményezésére született meg. Elég sok, az állításomat negligáló kommentárt kellett begyűjtenem. Tanult barátom szerint a rendszer névadójának személyes szerepvállalása csupán hipotézis.

Egy élményem erről: 1985 végén László Ferenc, a Szegedi Orvostudományi Egyetem professzora, klinikai rektorhelyettese és egyben párttitkára a Ferihegyi reptéren megbukott néhány tucat emberi agyalapi miriggyel, amit épp átadott az olasz Serono gyógyszergyártó cég képviselőinek. Bár szétesőben volt a rendszer, arra még nem volt példa, hogy nyilvánosságra kerül egy bűnügy egy erősen frekventált kommunistáról. Balogh Tamás barátommal, akivel az ügy kipattanásakor együtt dolgoztunk a Szegedi Egyetem szerkesztőségében, elhatároztuk, utánajárunk az esetnek. Írtunk egy könyvet, találtunk hozzá kiadót, kaptunk tapasztalt szerkesztőt, aki a kézirat sorsáról rendszeresen beszámolt nekünk. Nem a kiadóban találkoztunk, mert a szerkesztő biztonságos körülmények között akart beszámolni a kötet sorsáról. Az első megdöbbentő hír az volt, hogy a kiadóvezető tanácsára a kéziratot oda kellett adni Lakatos Ernőnek, az MSZMP KB agit-prop. osztályvezetőjének, aki viszont nem mert dönteni. Így következett Berecz János elvtárs, az ideológiai titkár, de ő sem határozott. Elolvasta hát a kéziratot Németh Károly, a párt és az ország második embere, aki aztán továbbította Kádár Jánosnak. Ezen a ponton éreztük úgy, hogy sokat dolgoztunk, de hiába.

A nagyfőnök meglepetést szerzett, mert engedélyezte a könyv megjelenését, mindössze három feltétellel. Az egyik: a lektor Antoni Ferenc professzor legyen, akiről azt kell tudni, hogy a hatvanas években Bécsben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségben képviselte a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot. A könyv másik lektora a vérbíró Vágó Tibor legyen (bájos az egészben, hogy Vágó volt a hipofízisügyben másodfokon eljáró bíró). Végezetül a könyv utolsó lapjain le kell hozni a Minisztertanács azon törvényerejű rendeletét, amely az emberi szerv és szövet kórbonctani kiemeléséről, felhasználásáról rendelkezik.

A hipofízis-ügy címen megjelent könyv két kiadásban 90ezer példányban fogyott el. Hiába kérdeztük idősebb Bárándy Györgyöt, a professzor védőjét vagy az endokrinológusokat, akiket korábbról közelről (egyiküket, jó barátomat egyenesen az iskolapadból) ismertem, hogy mi állhatott a professzort teljesen elmeszelő, munkájától, hivatásától eltiltó ítélet mögött, nem lettünk okosabbak. Az tény, hogy a holttestekből kinyisszentett agyalapi mirigyekből növekedési hormont lehet kinyerni, és ez bizonyos életkorig alkalmas a törpe növésű emberek testmagasságának növelésére. És az mégsem mindegy, hogy valaki 120 centiméteres törpe vagy 148 centiméteres alacsony ember. Nos, a professzor a kezeléssel számos apró növésű embernek adta vissza a normális élet esélyét.

Hogy valaki meddig nő, azt a növekedési zónák – azaz epifízis fugák – befolyásolják, amelyek a csöves csontok végeinél találhatóak. A növekedési korban ezek nyitottak, hogy egyre több új csontszövet tudjon képződni, majd mikor ezek bezárulnak, megáll a növekedés. Ez lányoknál általában 16, fiúknál 18 éves korban következik be. A növekedési hormonból készített gyógyszer más esetekhez hasonlóan a gyógyítás mellett egyéb célokat is szolgálhat: doppingként használva növelheti az izomtömeget, a szöveteket, sőt bizonyos életkorban a magasságra is pozitív hatással lehet.

A sportolók doppingolása a kommunista rendszerben állami feladat volt. A második világháborúban a német katonák amfetamint kaptak (az Ecstasy ennek a származéka), ettől voltak végtelenül kitartóak. Ezzel a szerrel az NDK-ban a Stasi (titkosrendőrség) irányításával folytak kísérletek a sportolók teljesítményének növelésére.

A sportpolitikai kérdéseket is felvető hidegháborúban sokáig az amfetamin, azután az anabolikus szteroid volt a fő doppingszer, majd eljött az agyalapi mirigyből kinyert növekedési hormon ideje. Népszerűségének oka az volt, hogy sokkal jobban beépült, mint az anabolikus szteroid, ráadásul ha a sportoló két nappal a mintaadás előtt „lejött” a szerről, már nem lehetett kimutatni.

Az ügy lezárása után egy évtizeddel tudtam meg, hogy a Serono doppingolási célból növekedési hormont készített (kísérletezett ki) a Szegeden kioperált agyalapi mirigyekből, attól lettek olyan magasak és erősek az olasz kosarasok és röplabdások. László professzor bűne az volt, hogy keresztezte a keleti titkosszolgálatok magyarországi beszerző akcióját. Elvtársi oldalon egy gödöllői székhelyű állami vállalattal gyűjtették be a holttestekből a hipofízist, részben ebből doppingolták azokat a sportolókat, akiknél fontos lehetett a növekedési hormon adagolása, amit először 1985-ben állították elő szintetikusan, majd a kilencvenes évektől már általánosan elterjedté vált az eljárás. Az emberekből kinyert hormon betegségeket is hordozhatott, míg a szintetikus közvetlenül nem okoz bajt, viszont használata hosszabb távon éppúgy öl és rombol, mint minden doppingszer.

Az tehát a hipotézisem, hogy Kádár János tudta, beleegyezése vagy hallgatólagos jóváhagyása nélkül szinte semmi fontos nem történhetett. A futball közügy volt, a legfontosabb hangulatformáló tényező. Az ország első embere pedig félelemmel és irigységgel vegyes haraggal nézett a zsúfolt lelátókra, valamint a népszerű labdarúgókra.

Ezért kell ma helyreállítani ennek a sportágnak a tekintélyét.