A világ kivirul – L. Pap István publicisztikája

Négyévesen az ember még nem meccsre megy, hanem meccsre viszik. Engem a nagypapám csapott a hóna alá, mondván, itt az ideje szurkolót faragni a gyerekből. Igazán vonzó programnak ígérkezett a Haladás és a Pénzügyőr NB I B-s mérkőzésének második félideje (szünet után már ingyenes volt a belépés, biztos, ami biztos, hátha kidobott pénz lenne az unoka meccsre szoktatási kísérlete), amelyet egy narancssárga ívelt műanyag széken állva tekintettem meg, hogy egyáltalán kilássak a tömegből. Reménytelen 1–1 lett a vége, ám a sorsom eldőlt.

Amikor negyven éve a 2015-ben lebontott Rohonci úti stadion fedett tribünjét avatták, természetesen ott ültem nagyapámmal, aki a vejének, azaz a program iránt mérsékelt érdeklődést mutató apámnak is vett jegyet, hogy ne rúgja fel a családi békét. Magyarország–Luxemburg 8–1, Nyilasi Tibor ötöt rúgott és fejelt ezen az Európa-bajnoki selejtezőn, amely után ma sem tudom, hogyan kerültem egyszer csak a magyar válogatott öltözőjébe, mindenesetre nagyapám először is teljesen ismeretlenül lekezelt Baróti Lajossal, majd bemutatott a félmeztelen Nyilasinak, és kért tőle egy aláírást – nekem.

Ezzel az autogrammal nagyjából akkora császár voltam másnap az iskolában, mint ha saját sofőr hozott volna be egy Ferrarival, onnantól viszont Haladás-meccs nem kezdődött el nélkülem. Halmosik és Kerekik futballoztak zöld-fehérben, igazi vasi hősök, akik egyszer a Sturm Graz ellen szoros nyolcaddöntőt játszottak a KEK-ben (kiestünk), máskor a vidék legjobbjai lettek az akkoriban megelőzhetetlen nagy négyes (Vasas, Dózsa, Fradi, Honvéd) mögött. Velem egykorú Nagyi barátommal már tízévesen kettesben tettük meg a házunktól a pályáig a nagyjából 300 méteres utat, miután otthon teljes biztonságban tudhattak minket, hiszen a pálya túlsó sarkában álló, szolgálatot teljesítő mentőautóban Nagyi apja volt az ügyeletes orvos. (A szombat esti bajnoki stadionavatót nélkülük rendezték, az édesapa már akkortájt, tragikusan fiatalon elhunyt, barátom pedig később alpinistaként halt értelmetlen halált az Alpokban.)

Rajongtunk a kapusunkért, Hegedűsért, akihez képest Moldova Baumgartnere kifejezetten normálisnak tűnt. Hege fejelt ki beadást, adott kötényt rátámadó csatárnak, dobta a saját kapufájára a labdát, amelyet tízpercenként mosolyogva megpörgetett a saját dereka körül egy méterrel a gólvonala előtt, és nagyjából minden második 11-est kivédte.

De az igazi közönségkedvenc Horváth Imre volt. A Tehén. Becenevét nem kellett magyarázni, zömök testalkatával, szívósságával és mérhetetlen lelkesedésével maga volt a Hali, a kisvárosi legenda szerint szívbetegen, a saját felelősségére futballozott, de ez sem akadályozta meg abban, hogy egy MNK-meccsen egyszer hat gólt szerezzen.

Szabó Ferinél viszont sohasem játszott nagyobb király Szombathelyen. Onnan indult, és oda érkezett vissza, közben Pesten züllött néhány évig, de a nagy züllésben azért kapott 10-est a Népsporttól, bálvány lett az Üllői úton, és játszott egy KEK-döntőt is a Fradi középcsatáraként. És amikor átszerződött a szép emlékű, örök másodosztályú Sabariába (amelynek a ritka NB II-es Haladás–Sabaria meccseken többen szurkoltak a 10 ezernél is több nézőből, mint a Halinak…), tömegek jártak miatta a Safrankó Emánuel (ma Sugár) útra, ahol láda sör várta a játékoskijáróban, amikor a hatvanadik perc táján besétált az öltözőbe. Feri szombathelyi karrierje csúcsán, a '80-as évek elején a legkomolyabb formában az is felvetődött, hogy a Tanácsköztársaság akkoriban ünnepelt bűnözői mellett az ő nevét is KISZ-alapszervezet viselje a gimnáziumomban.

Közben eljött hozzánk az AC Milan is, amely éppen kiesett a Serie B-be, de ettől még 1982 áprilisában a néhány hónappal később világbajnok Franco Baresi, Fulvio Collovati belső védőpárral nyert 1–0-ra KK-meccset a Rohonci úton. Csak ötezren voltak a lelátón, más kérdés, hogy emiatt szerda kora délután minden tizedik szombathelyi dolgozó hiányzott ki tudja, milyen indokkal a munkahelyéről. (Beszélték, hogy a mi Fitosunk a tanárképző főigazgatójának szerzett Milan-ingyenjegyekkel abszolválta azt a félévét a főiskolán.) Olyan használhatatlan eredményjelzője azóta sem volt a magyar futballnak, mint az azon a meccsen felavatott szombathelyi, borús időben és tűző napon alig látszott a műanyag borítás alatt a fekete alapon pirosan világító állás, visszasírtuk a bácsit, aki addig a klubház tetején cserélgette a számlapokat a Haladás és a Vendég neve mellett.

Persze a Milan csak lábjegyzet, annál nagyobb ünnep nem létezett Szombathelyen, mint a Ferencváros látogatása. Ma már hihetetlen, de akkoriban mindenkinek volt egy „saját nagycsapata” is a Hali mellett. Volt, akinek a Dózsa, másnak a Honvéd, még Vasas is akadt, Fradival viszont Perintet lehetett rekeszteni. Nálam Nyilasi ominózus öt gólja eleve eldöntötte, hogy kinek szurkolok, a tévé alig adott meccset, így amikor egy évben egyszer „lejöttek” közénk, már hét közben alig tudtam a bokros teendőimre koncentrálni. Ebedli például '76 tavaszán akkora szabadrúgásgólt ragasztott Pálinkás kapujába, hogy a labda beragadt a háló és a tartóvas közé, Brooking bombája öt évvel később a Népstadionban gyenge utánzat volt csupán. Egy hétig ezt a gólt rajzolgattam mindenhová, ma is fejből tudom, milyen sorrendben állt fel a Haladás sorfala: Kiss György, Kereki, Horváth Árpi, Király, Horváth Zoli.

Amikor időről időre bemásztunk a kerítésen, hogy az ideges gondnok érkezéséig rúgjunk egyet az üres stadionban, mindig oda tettem le a labdát, ahová Ebedli, csak a másik oldalra, „bal lábra”, és természetesen sohasem lőttem be úgy, hogy a labda beragadt volna a vas mögé, de mindig megpróbáltam. Amikor eljött az ősz, úgy éreztük, a saját pályánkra megyünk ki meccset nézni.

Mindkét bajnoki címmel záruló évében megvertük a Verebes-féle ETO-t, elsőre 5–1-re, ennél már csak arra voltunk büszkébbek, hogy Győrből, ahol abban az évben kevesen úszták meg öt kapott gól alatt, mi már-már diadalmas 0–3-as zakóval jöttünk haza. Hozzánk szerződött Dobány Lajos, és azonnal gólkirály is lett, azon a tavaszon 7–1-re gázoltuk le az MTK-t (alighanem ez volt a négy gimnáziumi évem egyetlen olyan bajnokija, amelyre Dezső barátom nem jött el, utána már egyet sem mert kihagyni), majd magyar ligaválogatott néven valahol a távoli Indiában megnyertük a Nehru-kupát, a döntőben a nagy Szovjetunió olimpiai (azt az olimpiát, az 1984-est végül bojkottálták a szovjetek…) válogatottját legyűrve.

Aztán egyszer csak vége lett. Távol Szombathelytől néhány egyetemistaként látott pesti meccs maradt csupán a Haladásból. Aztán az, hogy az én Kovács Tüdő cimborám egyenlített az utolsó percben az Üllői úton a másodosztályúként kiharcolt (és 11-esekkel persze elbukott) 1993-as kupadöntőben, aminek eredményeképpen azonnal ki is törlődött belőlem a Ferencváros. Egy másik MK-döntő Győrben, ahol Leandro addig vacakolt a szögletzászlónál a 120. percben, amíg az Újpest végül berúgta a győztes gólt. Bajnoki bronz újoncként 2009-ben, Aczél Zoli bilincsben egy fehérvári kupameccs után, no meg Király Gabi, aki nyilván ezért a november 25-ei bajnokiért nem vonult még vissza, mert tudta, hogy az új stadionban neki kell ott állnia a gólvonalon.

Az ezredforduló enyhén szólva sem családbarát futballjában két óvatos kísérletet tettem egészen apró fiaimmal a meccsre szoktatásra. Kicsit ugyan sajnáltam, hogy ekkor már nem a Haladás-induló („Mikor a Haladás-tizenegy kivonul, a világ kivirul…”) eredeti, tűzoltózenekaros, az öregfiúk kórusa által énekelt verziója recseg a hangosból, hanem a modernnek szánt mai változat, de sebaj. A topcsapatnak számító Dunaferrt akkora össznépi eufóriában vertük meg Szombathelyen vagy hat brazillal a sorainkban, hogy egész este bömbölt a hangszórókból a Samba de Janeiro, viszont kiestünk, és az NB II-ben a Százhalombatta ellen egy szeles-esős-nyirkos novemberi estén egy félidő alatt rájöttem, hogy az éppen vesztésre álló meccs olyan lincshangulatot hoz elő a hívekből, ami egy gyereknek mégiscsak erős.

Így aztán sokezredmagammal tulajdonképpen egyedül maradtam erre a 2017-es Haladás–Fradira. Illetve mégsem, nagyapám, Nagyi vagy a fiaim természetesen ott voltak velem. Mint ahogyan Hegedűs, Kereki Zoli, Szabó Feri vagy Tehén is. Csak az a behemót Rohonci úti panel nem látszik az új lelátó tetejétől, de ezt valahogy majd megszokja az ember. Ha kiesünk végül, akkor is.