Divatszurkoló – Kun Zoltán publicisztikája

Amikor a minap kint voltam az úszó-vb egyik versenynapján, és felmentem a tényleg impozáns Duna Aréna kakasülőjére, beláttam az egész teret, hallgattam azzal a felfújható izével tapsolókat, akkor fogott el az az érzés, amely már nagyon hiányzott: hogy ott állsz egy stadionban, körbenézel, és úgy érzed, tiéd a világ – mert hirtelen tartozol valahova, egy csapathoz, egy zászlóhoz, egy színhez, és ugyanazt akarod, mint melletted száz vagy éppen harmincezer ember.

Pedig a divatszurkolókat sokáig nem szerettem.

Aztán rájöttem, én magam is divatszurkoló vagyok.

Na de kezdjük az elején, mondjuk egy Kispest–Stadler meccsnél. Négy nullára nyert a Honvéd 1995 őszén, elmaradt, nagyobb tét nélküli szerdai bajnoki volt, jókat beszélgettem a kanyarban a haverokkal, és tapsoltunk a góloknak. (Amikor ezt leírtam, a biztonság kedvéért megnéztem a neten: szóval 2–1 lett, a többi stimmel.) A nézőszámot viszont jól saccoltam, négyezer rémlett, hivatalosan 3370 szurkoló volt kint.

Most, amikor bajnok lett két jégkorszaknyi idő után a Honvéd, az utolsó meccsen, a Videoton ellen nyolcezren tomboltak, de addig... – szerintem ez a Stadler-féle nézőszám az egész tavalyi évadot tekintve dobogós lett volna.

Ezen a régi szeptemberi meccsen beszéltük meg egy barátommal, hogy estére éppen nincs programunk, menjünk ki még egy mérkőzésre, mégpedig a Fradi–Ajaxra. Igen, ez volt az a BL-találkozó, amelyen két héttel előtte néhány szimpatikus kemény fiú pitbullal ment jegyet vásárolni az Üllői útra, és láss csodát, a Lánchídig sorban álló tömeg hirtelen szétoszlott. Mi egy kényelmes vacsorát követően, húsz perccel a kezdés előtt metróztunk ki a stadionhoz, az első két jegyüzért még elutasítottuk, drágán kínálták, majd a harmadikkal gyorsan megalkudtunk. Az ezerkétszázas bilétákat ezerháromért megvettük, fél perc alatt megdumáltuk a biztonsági őrrel, hogy a lelátó két sarka helyett ugyanabba a szektorba engedjen be, majd a kezdéskor már húszezredmagunkkal együtt énekelgettük az akkoriban valamiért igen kedvelt nótát: Ajax, Ajax, húdöfákiz Ajax.

Szegény Alice, azóta sem tudja, ő miért nem kellett a magyaroknak...

Ez a BL-meccs is egy volt a sok közül: de tényleg, egy volt, egész pontosan a százhuszonhat közül. Precíz ember lévén ugyanis akkoriban vezettem egy kockás füzetben, milyen sporteseményekre járok; megnéztem, az 1995–1996-os idényben ezek szerint szinte háromnaponta mentem ki valamilyen meccsre. Nyilván a foci meg az egri röplabda volt a főszereplő, de ha más nem akadt aznapra, irány a Vasas és a Folyondár utca, netán a Városmajor a BSE–Pécs kosár miatt, a Dózsa György úton is törzsvendég voltam a Tungsram-Honvéd fellépésein, de egyszer eljutottam pingpongra (bocsánat, asztaliteniszre) és fogathajtásra is.

Meg ezeken kívül vagy harminc szurkolói ankétra, nyári edzőmeccsre, sima edzésre.
Én voltam a szurkoló, pontosabban „a” szurkoló – egyike a sok tízezer „a” szurkolónak.
A Duna Arénában a kezdésre gyülekező tömeget nézegetve éppen erre gondoltam: ma hány „a” szurkoló van még?

Talán még mindig sok-sok ezer. Körmenden és Szolnokon százak, Diósgyőrben még többen, Pakson vagy Felcsúton nyilván kevesebben. A Fradinál vagy talán hamarosan Újpesten pedig nehéz eldönteni, hiszen az is lehet „a” szurkoló, aki nem jár meccsre, csak ma ebből van több, sokkal több.
A szememben minden szurkoló, aki idejét és pénzét a sportra szenteli, hős. A vizes vb-n szelfizők kisebb hősök, a Sopron–Békéscsaba vendégszektorában ázók meg igen nagyok.

Na jó, de kevés a néző, akár ázik, akár napozik, morfondíroztam magamban, miközben éppen megtelt az aréna. Tízezer ember üvöltött, csapkodott, dübörgött a magyar sikerek érdekében, de nyilván nem volt köztük ezer, aki 1.: járt már életében úszóversenyen, 2.: lesz még életében úszóversenyen.

Baj ez?

Dehogy, az a fontos, már van egy hatalmas tömeg, amely társadalmi eseménynek tekinti a sportot. Mindegy, hogy kézilabda BL-döntő, kajak-kenu Eb, öttusa-világbajnokság, hoki-vb vagy éppen németek elleni válogatott futballmeccs, az ember szurkolni, ünnepelni akar, és el akarja mesélni az unokáknak, öcsi, ott voltam!

És ebből a szurkolói körből kimegy majd valaki az öttusa ob-ra vagy a Honvéd–Haladás bajnokira?
Nyilván nem. Ez csak meccs vagy sportrendezvény, de nem igazi program, nem társadalmi esemény, valljuk be, az általános nézet szerint ezen az unoka is csak röhögne.

Maradjunk most a futballnál, a nézőhiány ott tényleg szembetűnő. Néhány éve, amióta az UEFA döntése alapján szinte több csapat juthat ki az Eb-re, mint ahány ország van a kontinensen, egyvalamitől tartottam nagyon: hogy mi is ott leszünk. Mert rendben, tök jó volt az a három hét, szurkoltunk ezerrel minden gólért, minden bedobásért, de egyúttal elvesztettünk valamit.

A reményt.

A reményt, hogy valami megváltozik, hogy valami jobb lesz. Ma már tudjuk, hiába volt kint húszezer magyar Marseille-ben, hiába vertük meg az osztrákokat, hiába ejtettük ki majdnem Portugáliát, hiába gajdolta a fél ország az „éjjelt”, hiába lett Mexikó után harminc évvel újra nemzeti ügy a labdarúgás, egyetlen emberrel sem megy ki több egy sima NB I-es mérkőzésre.

Eggyel sem.

Erről szól a történet: imádtuk a focit három hétig, és megint imádjuk majd, ha ott leszünk a következő Eb-n, ezt a köztes négy, nyolc, tizenkét évet meg vészelje át a futball, ahogy eddig is átvészelte.
Mi a következő fokozat? A vb-arany? Ha a magyar válogatott világbajnok lesz Katarban, akkor utána nem rendeznek majd NB I-es meccset ötszáz meg ezer néző előtt?
Nem mernék rá fogadni.

A helyzetet persze mindenki ismeri, most kellene előállni a megoldással, a hatalmas ötlettel, a grandiózus tervvel, hogy miként lehet ismét megtölteni az NB I-es lelátókat.

Tessék választani, néhány tuti tipp.

1. Betiltjuk a labdarúgás televíziós közvetítését, bőven elég heti egy meccs a tévében, néha Real–Barca, máskor Balmaz–Paks.
2. Kizárólag egyfajta béren kívüli juttatást kaphat a tisztelt munkavállaló, mégpedig vócsert a lakhelyéhez legközelebb eső stadionba.
3. Mozijegyet, színházi vagy diszkóbelépőt, sőt, totót, lottót, plüssmacit, nyaralást vagy akár húsz deka párizsit csakis egy hétnél nem régebbi NB I-es jegy átadásával lehet vásárolni.

A sort folytathatnánk, hasonló ötletekből biztos van még néhány. Nemrég még azt is írtam volna, azt persze már valamivel komolyabban, hogy szervezzünk jó kis körítést minden futballmeccs mellé. De ma már nem írnám, mert az sem hoz sikert – lehet, hogy az ökörsütés, az ingyenvirsli, a dodzsem, a rockkoncert vagy a nudistamedence elsőre még remek programnak tűnik, de a következő hétvégén már az sem jelentene több nézőt (jó, a medence talán másodikra is). Sőt, ami a legmegdöbbentőbb, maga a siker sem jelent sikert, ha jól megy végre egy csapatnak, akkor sem nő látványosan, pláne nem nő huzamos ideig a nézőszám.

Úgyhogy marad az, amit nagy-nagy „a” szurkolóként tíz éve még le sem mertem volna írni: becsüljük meg a „divatszurkolókat”, becsüljük meg azokat, akik évente négy-öt sporteseményre kijárnak. Éppen azért, hogy minden esztendőben kimenjenek, és ha jól érzik magukat, legközelebb ruccanjanak ki akár hatra is. Ebből a sok százezres, talán milliós tömegből szemezgethet minden egyes klub, akár mert végigveri a mezőnyt, netán megyei rangadót játszik, stadiont avat, ingyenes belépést hirdet vagy egyszer-egyszer tényleg ökröt süt. Ha a focinál maradunk, nyilván nem lesz minden mérkőzésen még három-négyezres átlagnézőszám sem, de ha egy angyalföldi vagy fehérvári drukker csak szezononként két meccset tud vállalni, akkor el kell érni, hogy azon a kettőn remekül érezze magát.

Mert a szurkoló olyan, mint a vevő – mindig igaza van.

Örök igazság volt csaták előtt a hadvezéreknél: inkább legyen tíz ember mellettük, mint tízezer a szomszéd városban.

De azért örültek neki, ha az a tízezer is készen állt.

Pedig a divatszurkolókat sokáig nem szerettem.

Aztán rájöttem, én magam is divatszurkoló vagyok.

Na de kezdjük az elején, mondjuk egy Kispest–Stadler meccsnél. Négy nullára nyert a Honvéd 1995 őszén, elmaradt, nagyobb tét nélküli szerdai bajnoki volt, jókat beszélgettem a kanyarban a haverokkal, és tapsoltunk a góloknak. (Amikor ezt leírtam, a biztonság kedvéért megnéztem a neten: szóval 2–1 lett, a többi stimmel.) A nézőszámot viszont jól saccoltam, négyezer rémlett, hivatalosan 3370 szurkoló volt kint.

Most, amikor bajnok lett két jégkorszaknyi idő után a Honvéd, az utolsó meccsen, a Videoton ellen nyolcezren tomboltak, de addig... – szerintem ez a Stadler-féle nézőszám az egész tavalyi évadot tekintve dobogós lett volna.

Ezen a régi szeptemberi meccsen beszéltük meg egy barátommal, hogy estére éppen nincs programunk, menjünk ki még egy mérkőzésre, mégpedig a Fradi–Ajaxra. Igen, ez volt az a BL-találkozó, amelyen két héttel előtte néhány szimpatikus kemény fiú pitbullal ment jegyet vásárolni az Üllői útra, és láss csodát, a Lánchídig sorban álló tömeg hirtelen szétoszlott. Mi egy kényelmes vacsorát követően, húsz perccel a kezdés előtt metróztunk ki a stadionhoz, az első két jegyüzért még elutasítottuk, drágán kínálták, majd a harmadikkal gyorsan megalkudtunk. Az ezerkétszázas bilétákat ezerháromért megvettük, fél perc alatt megdumáltuk a biztonsági őrrel, hogy a lelátó két sarka helyett ugyanabba a szektorba engedjen be, majd a kezdéskor már húszezredmagunkkal együtt énekelgettük az akkoriban valamiért igen kedvelt nótát: Ajax, Ajax, húdöfákiz Ajax.

Szegény Alice, azóta sem tudja, ő miért nem kellett a magyaroknak...

Ez a BL-meccs is egy volt a sok közül: de tényleg, egy volt, egész pontosan a százhuszonhat közül. Precíz ember lévén ugyanis akkoriban vezettem egy kockás füzetben, milyen sporteseményekre járok; megnéztem, az 1995–1996-os idényben ezek szerint szinte háromnaponta mentem ki valamilyen meccsre. Nyilván a foci meg az egri röplabda volt a főszereplő, de ha más nem akadt aznapra, irány a Vasas és a Folyondár utca, netán a Városmajor a BSE–Pécs kosár miatt, a Dózsa György úton is törzsvendég voltam a Tungsram-Honvéd fellépésein, de egyszer eljutottam pingpongra (bocsánat, asztaliteniszre) és fogathajtásra is.

Meg ezeken kívül vagy harminc szurkolói ankétra, nyári edzőmeccsre, sima edzésre.
Én voltam a szurkoló, pontosabban „a” szurkoló – egyike a sok tízezer „a” szurkolónak.
A Duna Arénában a kezdésre gyülekező tömeget nézegetve éppen erre gondoltam: ma hány „a” szurkoló van még?

Talán még mindig sok-sok ezer. Körmenden és Szolnokon százak, Diósgyőrben még többen, Pakson vagy Felcsúton nyilván kevesebben. A Fradinál vagy talán hamarosan Újpesten pedig nehéz eldönteni, hiszen az is lehet „a” szurkoló, aki nem jár meccsre, csak ma ebből van több, sokkal több.
A szememben minden szurkoló, aki idejét és pénzét a sportra szenteli, hős. A vizes vb-n szelfizők kisebb hősök, a Sopron–Békéscsaba vendégszektorában ázók meg igen nagyok.

Na jó, de kevés a néző, akár ázik, akár napozik, morfondíroztam magamban, miközben éppen megtelt az aréna. Tízezer ember üvöltött, csapkodott, dübörgött a magyar sikerek érdekében, de nyilván nem volt köztük ezer, aki 1.: járt már életében úszóversenyen, 2.: lesz még életében úszóversenyen.

Baj ez?

Dehogy, az a fontos, már van egy hatalmas tömeg, amely társadalmi eseménynek tekinti a sportot. Mindegy, hogy kézilabda BL-döntő, kajak-kenu Eb, öttusa-világbajnokság, hoki-vb vagy éppen németek elleni válogatott futballmeccs, az ember szurkolni, ünnepelni akar, és el akarja mesélni az unokáknak, öcsi, ott voltam!

És ebből a szurkolói körből kimegy majd valaki az öttusa ob-ra vagy a Honvéd–Haladás bajnokira?
Nyilván nem. Ez csak meccs vagy sportrendezvény, de nem igazi program, nem társadalmi esemény, valljuk be, az általános nézet szerint ezen az unoka is csak röhögne.

Maradjunk most a futballnál, a nézőhiány ott tényleg szembetűnő. Néhány éve, amióta az UEFA döntése alapján szinte több csapat juthat ki az Eb-re, mint ahány ország van a kontinensen, egyvalamitől tartottam nagyon: hogy mi is ott leszünk. Mert rendben, tök jó volt az a három hét, szurkoltunk ezerrel minden gólért, minden bedobásért, de egyúttal elvesztettünk valamit.

A reményt.

A reményt, hogy valami megváltozik, hogy valami jobb lesz. Ma már tudjuk, hiába volt kint húszezer magyar Marseille-ben, hiába vertük meg az osztrákokat, hiába ejtettük ki majdnem Portugáliát, hiába gajdolta a fél ország az „éjjelt”, hiába lett Mexikó után harminc évvel újra nemzeti ügy a labdarúgás, egyetlen emberrel sem megy ki több egy sima NB I-es mérkőzésre.

Eggyel sem.

Erről szól a történet: imádtuk a focit három hétig, és megint imádjuk majd, ha ott leszünk a következő Eb-n, ezt a köztes négy, nyolc, tizenkét évet meg vészelje át a futball, ahogy eddig is átvészelte.
Mi a következő fokozat? A vb-arany? Ha a magyar válogatott világbajnok lesz Katarban, akkor utána nem rendeznek majd NB I-es meccset ötszáz meg ezer néző előtt?
Nem mernék rá fogadni.

A helyzetet persze mindenki ismeri, most kellene előállni a megoldással, a hatalmas ötlettel, a grandiózus tervvel, hogy miként lehet ismét megtölteni az NB I-es lelátókat.

Tessék választani, néhány tuti tipp.

1. Betiltjuk a labdarúgás televíziós közvetítését, bőven elég heti egy meccs a tévében, néha Real–Barca, máskor Balmaz–Paks.
2. Kizárólag egyfajta béren kívüli juttatást kaphat a tisztelt munkavállaló, mégpedig vócsert a lakhelyéhez legközelebb eső stadionba.
3. Mozijegyet, színházi vagy diszkóbelépőt, sőt, totót, lottót, plüssmacit, nyaralást vagy akár húsz deka párizsit csakis egy hétnél nem régebbi NB I-es jegy átadásával lehet vásárolni.

A sort folytathatnánk, hasonló ötletekből biztos van még néhány. Nemrég még azt is írtam volna, azt persze már valamivel komolyabban, hogy szervezzünk jó kis körítést minden futballmeccs mellé. De ma már nem írnám, mert az sem hoz sikert – lehet, hogy az ökörsütés, az ingyenvirsli, a dodzsem, a rockkoncert vagy a nudistamedence elsőre még remek programnak tűnik, de a következő hétvégén már az sem jelentene több nézőt (jó, a medence talán másodikra is). Sőt, ami a legmegdöbbentőbb, maga a siker sem jelent sikert, ha jól megy végre egy csapatnak, akkor sem nő látványosan, pláne nem nő huzamos ideig a nézőszám.

Úgyhogy marad az, amit nagy-nagy „a” szurkolóként tíz éve még le sem mertem volna írni: becsüljük meg a „divatszurkolókat”, becsüljük meg azokat, akik évente négy-öt sporteseményre kijárnak. Éppen azért, hogy minden esztendőben kimenjenek, és ha jól érzik magukat, legközelebb ruccanjanak ki akár hatra is. Ebből a sok százezres, talán milliós tömegből szemezgethet minden egyes klub, akár mert végigveri a mezőnyt, netán megyei rangadót játszik, stadiont avat, ingyenes belépést hirdet vagy egyszer-egyszer tényleg ökröt süt. Ha a focinál maradunk, nyilván nem lesz minden mérkőzésen még három-négyezres átlagnézőszám sem, de ha egy angyalföldi vagy fehérvári drukker csak szezononként két meccset tud vállalni, akkor el kell érni, hogy azon a kettőn remekül érezze magát.

Mert a szurkoló olyan, mint a vevő – mindig igaza van.

Örök igazság volt csaták előtt a hadvezéreknél: inkább legyen tíz ember mellettük, mint tízezer a szomszéd városban.

De azért örültek neki, ha az a tízezer is készen állt.