Testszépítő foci – Vincze András publicisztikája

Az az igazi huncut, aki azt mondja, hogy ő nem játszott „svarcban”.

„Svarcban” játszani annyit jelent, hogy más igazolásával futballozik az ember.

Mert a futballcsapat az mindenütt csapat, nem csak az NB I-ben, és ennek a szentsége ott kezdődik, hogy meglegyen a kezdő, a tizenegy. Persze általában nincs meg.

A „blaszháromban”, a „blasznégyben” szinte soha, viszont van az a szeplős gyerek, aki amúgy mindig csere (ráadásul hazaviszi kimosni a szerelést), és magára vállalja, hogy meccsnap előtt körbetelefonál, „Na, akkor jössz?”, és ilyenkor derül ki, hogy például a „Tomka” nem jön.
Na, olyankor kell a megmentő „svarc”.

A beugró, aki arról ismerszik meg, hogy az öltözőben sportszárban és gatyában ül a padon, és a kezébe nyomott igazolást biflázza: „Tóth Tamás, született ezerkilencszázhetvenkettő március negyedikén, anyja neve Kormos Irén… Tóth Tamás, született ezerkilencszázhetvenkettő…”.

Hátha kérdezi a játékvezető, mert ezekkel a francos igazolásokkal mindig is az volt a gond, hogy az eredeti és a „svarc” Tóth fotója egy vonásnyit nem hasonlított soha, tehát a spori ott, a pálya szélén a legjobb megoldást választotta: anyja neve, mikor született? Aki pedig a válaszba belesült, hát az meg is érdemelte, hogy ne játszhasson – joggal, mert ne nézzük már teljesen hülyének egymást!

A baj ott kezdődött, hogy vasárnap délelőtt kilenckor volt egy bajnoki az Erőmű-pályán (ott voltam „Tóth”), majd anyám otthon, délben, az ebédnél azzal várt: üzenték, hogy délután négykor meccs lesz a Szabadkikötő úton, menni kellene, mert nincsenek meg. Ott voltam aztán „Kalmár”, de a legnagyobb hibapont az volt, hogy kijött ugyanaz a bíró az igazolásokat ellenőrizni, aki az Erőműn is fújt. Amikor odáig ért, hogy „Kalmár”, rávágtam, hogy jelen, majd gyorsan kifordultam, hátha nem látja a fizimiskámat, és úgy mondtam a mezszámot, hogy „hatos”, mire a spori odabökte: „Na, ha ön a hatos, akkor ismét jó játékot kívánok, Tóth úr…”

Szóval ez a grund szelleme.

És még mielőtt azt hinnék, hogy nem volt frankó igazolásom, hát volt, kérem szépen, de az NB III-ban, márpedig ott már alkalmaztak intézőt, aki elszántan őrizte fiókjában a telepecsételt („Versenyezhet”) mini (ha jól emlékszem, kék színű) futballbibliákat – szóval abból a fiókból se ki, se be. Nem biztos, hogy így volt, de mintha akkoriban azzal az igazolással játszhattam volna alacsonyabb osztályban is…
Akkor hát összegezzünk: volt olyan hét, hogy az újságíró-válogatottal játszottunk egy meccset péntek délután, szombaton jött az NB III-as bajnoki (mondjuk ott stabilan padkoptató csere voltam), majd következett vasárnap a „svarcosokból” kettő, de isten bizony, a szombat-vasárnap ritmusba egyszer-egyszer belefért az is, hogy megmásztam a budapesti futballpiramist, azaz „blasznégy”, „blaszhárom”, „blaszkettő”, de akkor már tényleg úgy kellett este felmosni a padlóról.

Ja, és hétköznap kétszer-háromszor-négyszer (ki hogy ért rá) voltak edzések is, ilyenek, hogy „Fiúk, akkor a sípszó után bemelegítésként hat kör futás”, majd a végén jöhetett a kapura bikázós, illetve az egymás közti játékkal kicicomázott őszinte foci, amibe aztán emberesen belereccsentek a combizmok.
Na, ez pedig az erőnlét.

Mert a futball (is) erő kérdése. Jöhetünk mi ezeken a hasábokon az évtizedek óta slágertémát jelentő bajnoki átszervezéssel, a játszottam a blaszban „svarcban” kezdetű történettel, a „savasodással”, a „lassú” meg a „gyors” izmokkal, az iskolai felmérések, a kiválasztás fontosságával, úgyis minden azon múlik, hogy az edzők szeme előtt lévő test az élsportolói időszak „bevezető, tárgyaló és befejező” részében mozgatva van vagy tohonyán tartva.

S máris itt vagyunk Andorra lejtőjénél, amely ismét a pokol felé fordította a focinkat.

Andorra kapcsán a baj nem a baj pillanatában (vagyis akkor, amikor kikaptunk 1–0-ra) csúcsosodott ki, hanem a felvezetés során. A leginkább jellemző történetszelete ugyanis a csúfságnak, hogy a habkönnyűnek gondolt Andorra La Vella-i világbajnoki selejtező lett az a szokásos, előre lesajnált meccs, amely kapcsán a megszokott magyar urambátyámstílusnak megfelelően néhány hazai spíler jutalomból kipihenhette az év fáradalmait.

No, hát itt volt a szakírók, szakkommentátorok és mindenféle szakik (így például a szakedző) felelőssége is, ugyanis illett volna jó hangosan megkérdezni vagy vastagon fogó tollal leírni, hogy pardon: mit?!

Nos, igen…

Ebben az évben mindössze tizennégy magyar bajnoki és maximum hét kupameccs izomfájdalmairól beszélhetünk, írhatunk. Történetesen 2017-ben a tavaszi idény kezdetétől (február 18.) a bajnoki évad végéig (május 27.) 98 nap telt el, és ezen időszak alatt még a legstrapabíróbb hazai profi is csupán ötnaponta játszhatott tétre menő kilencven percet, de a nagy számok törvénye alapján (úgymint: sérülés, csere, eltiltás, kupakiesés) a többség bizony még annyit sem…

Tehát még egyszer: hivatásos labdarúgóink ötnaponta kaptak csúcsterhelést, sprintelhettek, támaszthattak ki, ugorhattak és persze futhattak hol kicsit gyorsabban, hol lassabban nyolc vagy netán tíz kilométert a zöld gyepen, a jó levegőn.

Ez a tükör, ebbe kell belenézni, és nem mögötte keresni a bölcselkedő, tudományos magyarázatát futballtörténelmünk egyik legcsúfosabb vereségének. A legnagyobb baj azzal van, hogy a srácok nem futballoznak eleget.

S ha jobban belegondolunk, nem véletlen, hogy – tisztelet a kivételnek – pénzkereső magyar labdarúgónak vagy itt szereplő légiósnak lenni manapság igencsak unalmas elfoglaltság. S most, hogy ezt írom, az villan be, talán nem is lehet véletlen ez a rengeteg tetoválás. Persze rendben, tudom én is, hogy a foci sohasem vonhatta ki magát a feltűnősködés alól (klassz autó, jó csajok, Bundesliga-frizura, klubcímeres aranymedália stb.), ebben a sodrásban pedig most éppen a testszépítő futball korát éljük. Ebből a trendből én az időt sajnálom leginkább. A mintákat időigényes feladat felvinni a bőrre, valami kis gyógyulást is kell hagyni a hegeknek, ráadásul nem a hetvenes-nyolcvanas években a strandon látott indigókék Love! feliratról értekezünk, hanem szinte tökéletes testfreskókról, tehát az emberi vászonnak temérdek szabadideje kell legyen a modellkedéshez.

Ezzel is csak oda akarok kilyukadni, hogy ötnaponta egy magyar tétmeccs baromi kevés.
Innen csak lefelé vezet az út. Az ukrán Jurij Kolomojec volt MTK-csatár odamondogatása óta pedig tudjuk – tetszenek tudni, ő volt az a légiós az előző idényben az NB I-ből kieső csapatban, aki szeretett volna, de nem engedték külön edzeni, erősíteni, márpedig ő odahaza azt szokta meg, hogy szét kell tépni az istrángot a hétköznapokon –, hogy a magyar edzés (idézve a régi klasszikust) lötyögés a semmibe.

Más megközelítésből viszont elismeréssel említhetem például a Vasas erőnléti edzőjét, egyben csatárát, Ferenczi István sporttársat (ő szintén akkurátusan van tetoválva), aki még tavaly novemberben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Ferencváros elleni rangadó előtt két nappal a maga örömére lefutott harminc kilométert, majd a magyar fociban manapság oly nagy előszeretettel emlegetett, a modern felkészülés jegyében így tizenkét hónapon át tartó regenerációs időszakban (lásd a Kolomojec-effektust) két góljával eldöntötte az ősi rivalizálás miatt is fontos bajnokit.

De… Azzal a bizonyos harminc kilométeres futásával aztán jóval többet is foglalkoztak a médiumokban, mint a Fradi ellen szerzett két góljával – naná, hiszen ritka az ilyen csodabogár manapság.

Hát itt a vége.

S hogy mi a tanulság?

Félreértés ne essék, nem a tetoválószalonok ajtaját kell bezárni, hanem kinyitni a futballpályákét.