Medve – Malonyai Péter jegyzete

Azért jó a tucatbajnokság, mert ahol tizenkettő a csapat, ott időnként sűrűsödnek az események. Lám, most is! 22. forduló: Újpest–Ferencváros, Videoton–Bp. Honvéd. A mezőny harmada rangadót játszik, ez azért program a javából.

Sőt! A Megyeri úti meccs már csak azért is rangot ad, mert maga a derbi. Ősi ellenfelek, évtizedekre rúgó ellenségeskedés és persze duma duma hátán. Az idősebbek a múltból citálnak példát (mellőzném), a maiak a szebb jövőt emlegetik (mellőzném 2), a főszereplők pedig időt állóan fogalmaznak, mondják a közhelyeket, innen tudni, hogy a helyezés nem számít, a győzelem duplán édes, még az importprofik is megszólalnak, ők is érzik az öltözőben, hogy…

Hogy mit is, még senki sem fogalmazta meg pontosan, csak azt tudjuk, hogy a helyezés nem számít, meg duplán édes a siker (a kígyó a saját farkába harap).

Igaz, a másik, ám a tabella szerint rangosabb rangadó (helyezés: 1., 2.) várható hősei sem tesznek mást. Ha a nyilatkozatok közeléből levesszük a klubcímereket, ugyanaz a szöveg – a duplán édes mindenképpen előkerül. Meg a presztízs, a rang, az erre készültünk, és ha mégsem, még sok van hátra.

Szemrehányás senkinek sem tehető, minek konkrétumokról beszélni, még a végén számon kérik, az óvatos duhaj viszi sokra a labda környékén is. Meg aztán a végén, az eredmény ismeretében ugyan kit érdekel, mi volt előtte?

Jókaihoz fordulok a lényegért, az író egy kecskeméti történetet idéz, mely szerint a parasztember elment a komédiaházba, mert úgy hallotta, hogy medvét láthat ott. Ült, üldögélt, már nagyon unta a sok beszédet, ezért közbekiabált: „Nem ér semmit ez a sok beszéd, nem ütjük avval el, lássuk már a medvét!”

A mondás közkincs.