Az őrnagy úr csendes ünnepe

És ez csak egy a számtalan mesebeli történet közül. Bene Ferenc már egészen fiatalon a hazai sztárok s kedvencek közé emelkedett, az Újpest lecsapott rá, hogy a klub történetének egyik legragyogóbb futballistája váljon belőle. Hetvenhatszor szerepelt a válogatottban, ötször volt gólkirály, bajnoki címek és kupagyőzelmek tették teljessé pályafutását.
Ám Bene Ferencnek is van egy apró szívfájdalma, csakúgy, mint a kortársainak.
Ha elengedték volna külföldre, hát bizony világklasszis válhatott volna belőle - bár mi magyarok így is annak tartjuk. Ha valakit pályafutása során hív a Barcelona, megkörnyékez az Internazionale, vagy konkrét szerződéstervezettel ajándékozza meg a Hamburg, az valóban sajnálhatja, hogy a vasfüggönyön nem lehetett átugrani. Illetve volt egy lehetőség, amivel akkoriban sokan éltek, de Bene Ferenc sohasem akart disszidálni, egyszerűen azért, mert szerette a hazáját, ragaszkodott a családjához, és imádta az Újpestet…

A szemtelen gól és a pesti villamos

Az őrnagyi rangban nyugdíjba vonuló Bene Ferenc az Újpest immár modern stadionjában adott interjút lapunknak a hatvanadik születésnapja apropóján. A beszélgetés előtt Lukács Ferenc klubtulajdonostól vehetett át egy 60-as számú lila-fehér mezt, majd a pályára sétált - arra a pályára, ahol megannyi felejthetetlen pillanat részese volt.
És ott, a kandalló vagy a radiátor mellett elmesélhetnénk azt is, amikor ez a legendás csatár egyszer például a kirúgáshoz készülődő Benfica-kapus kezéből rúgta ki a lasztit, amely a hálóban landolt.
Az volt ám a világszám…

- Gyerekként szinte valamennyi fontos kupameccsüket láthattam: a Spartak Trnava elleni büntetőpárbajt, a Newcastle elleni VVK-döntőt, a Juventus elleni kettő kettőt, avagy a Benfica elleni felejthetetlen meccset. No, ha már itt állunk az újpesti pályán, mutassa meg, melyik kapuba rúgta azt a gólt, tudja, amikor a Benfica-kapus kezéből emelt a hálóba.
- Oda ni, a Megyeri út felőli kapuba. A Benfica kapusa talán még ma sem érti, hogyan keveredtem oda. Feldobta a labdát, és azt figyelte, hová repítse, amikor én egyszer csak az orra elől, a levegőből a hálóba találtam. Ez a pillanat itt van előttem, de arra is emlékeznie kell, hogy hiába nyertünk akkor három egyre, Lisszabonban kikaptunk öt kettőre, s így kiestünk - és rögtön hozzá is teszem, már három nullára is vezettünk.
- Valamit áruljon el, amire rengetegen kíváncsiak, és nem csak az idősebb futballrajongók közül. Világklasszis labdarúgóink voltak a hatvanas és a hetvenes években is, ám sem válogatott, sem klubszinten nem sikerült az igazi kiugrás, leszámítva a Fradi VVK-győzelmét. Miért bukott el többször is sorsdöntő pillanatokban az Újpest, amikor Európa legjobb csapatai között tartották számon?
- Ezen magam is sokat törtem a fejem, és azt hiszem, nagyjából tudom is a választ. Bennünk, magyarokban azokban az években kisebbrendűségi érzés dolgozott, de nem azért, mert gyengébbnek tartottuk magunkat az ellenfeleknél. Fenét! Mondok egy példát: amikor a Juventusszal játszottunk Torinóban, éppen edzésre mentünk a stadionba, és akkor megláttuk a Juve futballistáinak autóit… Képzelheti. Csillogó,villogó csodakocsik, egyik szebb, mint a másik. Miközben néhányunk Pesten villamossal járt edzésre… A továbbjutás kérdése gyakorlatilag már ott eldőlt. Meg aztán amikor összekerültünk egy-egy neves csapattal, annak vezetői olykor aranyórát ajándékoztak, vagy éppen toronyórát lánccal az aktuális bírónak, ha pedig Magyarországra jött valaki meccset vezetni, hát maximum matyóhimzéses terítővel, csípős paprikával vagy ételhordónyi gulyáslevessel lephettük meg. Az az igazság, hogy nem tudtuk felvenni a versenyt a nyugati nagy klubokkal, és nem a pályán. Ez fáj legjobban. Hiszen valóban bombaerős csapatokban játszhattam. Mind a válogatott, mind az Újpest maradandót alkothatott volna, az 1966-os világbajnokságon akár a döntőig jutottunk volna; az Újpesttel pedig szinte pillanatok alatt buktuk el a Newcastle elleni VVK-döntőt; majd képtelenek voltunk csúcsformában futballozni a Bayern München elleni BEK-elődöntőn. ---- - Csodálatos pályafutás van ön mögött, ám ahogy hallom, mégis jókora a hiányérzete.
- Hiányérzet csak azért van bennem, mert ahogy a kortársaimat, engem sem engedtek külföldre. Imádtam Újpesten futballozni, de mondja meg, ki nem szerette volna kipróbálni magát a Barcelona vagy az Internazionale mezében? Sohasem felejtem el, amikor Uwe Seeler búcsúmecscsén játszottunk az Európa-válogatottban, és a legendás Helenio Herrera állította össze a csapatot, mutatta a noteszát, amelyben fel volt írva a nevem, és mellé egy mondat, ezt az embert mindenképpen szerezzétek meg az Inter számára. De akkoriban szó sem lehetett ilyesmiről. A politika vasmarokkal fogta a sportolókat.
- Azért a pályafutása végén csak sikerült külföldre szerződnie, még ha nem is a Barca, vagy az Inter csapatához, hanem egy finn első osztályú klubhoz…
- Azt képzelje el, hogy én úgy szerződtem Finnországba, hogy gyakorlatilag egy éve már visszavonultam a játéktól. Az is furcsa történet: 1975-ben még gólkirály lettem, aztán a következő szezon felénél megsérültem. Jött a tavaszi nyitány, és a játékosértekezleten az edzőm, Várhidi Pál azt mondta, én most nem férek bele az elképzelésébe. Akkor már bontogatta a szárnyait Fekete László és Törőcsik András. Mondtam magamban, rendben van, felveszem a kesztyűt, harcolni fogok, arra viszont álmomban sem számítottam, hogy három évet kell lehúzni az újpesti fakóban. Képzelheti, miképpen éltem meg mindezt. Amikor már egyértelmű volt, hogy itt nem kellek, kerestek több helyről is. Hívott például szegény Tichy Lajos, aki azt mondta, hogy jöjjek a Honvédba, itt kezdő lehetek. Tetszett is az ajánlat, hiszen bevallom, gyerekkoromban Honvéd-drukker voltam, és Kocsis Sándor, a "Kocka" volt a kedvencem, de az újpesti vezetőség nem engedett. Ennek a tortúrának az lett a vége, hogy 1978-ban gyakorlatilag visszavonultattak a futballtól. Mondtam én, hogy eszemben sincs abbahagyni, de az újpesti fejesek így döntöttek. Persze, nem hagytam magam, arra kértem a klubvezetőket, hogy mint rendőr, adjanak egy év fizetés nélküli szabadságot, hadd futballozzak még. Csodák csodája, ebbe belementek, és így kerültem a Volánhoz, a másodosztályba, ahol bajnokságot nyertünk. Ezt követően visszahívtak Újpestre, de már technikai vezetőnek. Néhány hónap múlva Szepesi György kérdezte tőlem: lenne-e kedvem Finnországban futballozni? Nosza, edzésbe álltam, leadtam két hét alatt vagy nyolc kilót, és beszálltam egy edzőmeccsen. Harminchét éves voltam akkor. A finneknek tetszettem, szerződést ajánlottak, és én boldog voltam. Ekkor történt valami. ---- - Mégsem akarták kiengedni?
- De… Csakhogy a finnek, a Sepsi csapatának irányítói nekem ajánlottak fel tizenötezer dollár aláírási pénzt. Tudja, mekkora összeg volt ez akkor? Vehettem volna ebből négy luxuskocsit, de Hólya István, a klub elnöke angyali mosollyal az arcán közölte velem: mehetsz, Ferikém, de a tizenötezer dollárod az Újpesté marad. Mondtam magamban, akkor inkább nem megyek sehová. Végül az Újpest eltett tízezer dollárt, nekem jutott öt, és két évet futballoztam a finn első osztályban.
- Ugye, még ma is futballistának érzi magát? Mindezt csak azért kérdem, mert valahogy nem tudom elképzelni sem rendőregyenruhában, sem bármilyen pozícióban.
- Ezt jól mondta: még ma is futballista vagyok - csak éppen nyugdíjas labdarúgó… Az Újpest találkozóira azért szurkolóként lelkesen kijárok, Tóth Andrással, Juhász Péterrel, Zámbó Sándorral együtt nézzük a meccseket, és persze sokat nosztalgiázunk. Gyorsan elszaladt ez a hatvan év, de jól érzem magam a bőrömben. Már régen elváltam, húsz éve van egy élettársam, a fiam huszonhat éves és Újpesten edzősködik. Már nincsenek nagy céljaim… Fóton egy kis kertes házban élünk a kedvesemmel, én mint nyugdíjas rendőr őrnagy visszavonultan, szerényen.
- Pedig élhetene most Barcelonában is, valahol a tengerparton, dúsgazdagon.
- Ugyan már. Az csak egy álom volt. A valóság nekem az Újpestről szólt. Sőt… Még most is arról szól.