Gyászos miskolci focirapszódia

Sokan emlékeznek erre az együttesre, amely a miskolci futball legnagyobb eredményét produkálta, hiszen bronzérmet szerzett, és akkoriban - némi költői túlzással - a magyar futball fővárosa volt Miskolc. A fenti csapatból sajnos hárman már nem élnek, Váradi Ottó, Görgei János és Fekete László távozott fiatalon. Ám nevüket, no meg annak az együttesnek a produkcióját, aligha felejtik el Miskolcon. Azonban a DVTK-t irányítani manapság, a gyengécske magyar futballban is olyan nagy kihívás, mintha mondjuk a Ferencvároshoz tartozna az ember.
Pontosan tudja ezt Ôze Tibor is, hiszen a legutóbbi szezont Diósgyőrött töltötte, előbb ügyvezető igazgatóként, majd tavasszal edzőként, és nem kis szerepet vállalt abban, hogy a piros-fehérek újra az első osztályba kerültek. Fontos ezt hangsúlyozni: a DVTK igenis kiharcolta a feljutást, tehát nem papíron, egy tölgyfaasztal mellett ülve döntöttek a sorsáról.
Ma azonban az elégedettség, s a nyugalom helyett Miskolcon káosz van. Merthogy van is, meg nincs is tulajdonos, továbbá két edző - Détári Lajos, valamint Kiprich József - két csapatot készít fel.
Ôze Tiborról viszont már senki sem beszél.
Mintha elfelejtették volna mit tett a csapatért, a városért.

Azt sem mondták, hogy már pakolhat

- Most akkor a Diósgyőr alkalmazásában áll, vagy már nem?
- Ez az, amit magam sem tudok - mondta Ôze Tibor. - Nekem hivatalosan még nem mondták, hogy pakoljak, és kerüljem el a diósgyőri stadiont. Persze látom a tendenciát, olvasom az újságokat, így nagyjából képben vagyok. Attól tartok, hogy újra csak pofára esem. Ne haragudjon a kifejezésért, de nem tudom ezt másként kifejezni…
- Nem hiszem, hogy szabadkoznia kellene, még akkor sem, ha esetleg ennél cifrább, indulatosabb kifejezéseket használna. Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy ön dolgozik, teszi a dolgát, sikereket ér el, aztán egyszer csak elfelejtik. Ha most azt mondja, hogy ebből az áldozati bárány szerepből, ebből a jófiú státusból elég, és az asztalra csap, senki sem lepődhet meg.
- Nézze, meglehetősen kusza és zavaros a helyzet Diósgyőrött, úgyhogy nekem is várnom kell, mielőtt valóban az asztalra csapok. Pedig tavaly nyáron boldogan és óriási lelkesedéssel láttam munkához, gondolom, emlékszik rá, hogy milyen körülmények között kerültem Diósgyőrbe.
- No, igen, akkor sem volt csapat…

- Úgy bizony. Mintha kísértetkastélyba érkeztem volna, olyan volt a diósgyőri stadion. Nem voltak játékosok, még egy csendes, csinos titkárnő sem ücsörgött az irodában. Képzelheti, mennyi munka várt rám, és az új tulajdonosra, Ott Erzsébetre, akivel még a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg. Akkor a BVSC-nél dolgoztam, ő pedig a klub egyik szponzora volt. Tavaly nyáron először arról beszéltünk, hogy futballakadémiát kellene üzemeltetni Budapesten, majd jött az ötlet, hogy karoljuk fel a miskolci futballt. Ô adja a pénzt, a szakmai munkát pedig rám bízza. Így is történt. Reszeli Soós István akkoriban távozott a városból, a csapat fél év alatt felélte az egész éves költségvetését, és nekünk nem is a nulláról, hanem a mínuszok mínuszáról kellett startolnunk. ---- A ---- &