Ha nyernek – győznek!

– Sok szurkoló mondta ugyan, jól ment nekem az idén, mégis meglepetésként ért, hogy engem találtak méltónak a díjra – tisztelgett a hajdúsági klub egykori kiváló labdarúgója, Zilahi Zoltán előtt Sándor Tamás. – Igaz, a két kupát, a vándorserleget, valamint a megtartható, kisebb változatot szombaton még nem vihettem haza, mert Horváth Béla bezárta azokat egy irodába, s mire én elkészültem a meccs után, addigra a technikai vezetőnknek már nyoma veszett… Azóta természetesen helyükre kerültek a dolgok, így örömmel jelentem, hogy két ereklyével bővült a szerencsére gazdag gyűjteményem.
– Azért arra tippelnék, még nem teljes a Sándor-kollekció…
– Mire gondol?
– Tudja ön azt jól…
– Jó, nem tagadom, megfordult már a fejemben, hogy a hét második felében akár magyar bajnok is lehetek. Olyan érzésem van, mintha az aranykapu bejáratánál toporognánk, és csak egy, egyetlenegy lépés választ el minket, hogy belépjünk rajta.

– Nem mindegy: egy apró vagy a legnehezebb lépés?
– Ha borkedvelő volnék, azt felelném, hosszúlépés… Úgy vélem, badarság lenne a részemről, ha most kijelenteném, olyan keserves kilencven perc elé nézünk, mint ebben a szezonban még soha, inkább azt mondom: a március tizedikei Videoton elleni találkozónk éppen annyira volt fontos, mint a csütörtöki, ferencvárosi összecsapás. Hiszen ha nincs az eddigi jó szereplésünk, akkor nem állnánk ott, ahol.
– Mármint az élen. Ráadásul egy pont előnnyel az Újpest, kettővel a Fradival szemben. Semmi feszültség, lelki teher?
– Nem látom senkin az ijedtség jeleit, önbizalomban viszont nem szenvedünk hiányt. Egészséges önbizalomról beszélek persze, eszünkben sem jut, hogy miénk a világ.
– Legfeljebb Magyarország…
– Még az sem! Higgye el, nálunk mindenki csendben teszi a dolgát, habár ezekben a napokban a fél csapat azzal van elfoglalva, hogy összedrótozza magát az utolsó mérkőzésre. Úgyhogy ha valakik, hát mi, debreceniek örültünk annak, hogy szerdáról áttették csütörtökre a felsőház meccseit, legalább huszonnégy órával tovább kúrálhatjuk magunkat. De megnyugtatom az értünk szorítókat, a kezdésig mindenki rendbe jön.
– És aztán? Igaz, a képlet egyszerű: ha nyernek, győznek.
– Jól hangzik, ám azért ez nem ilyen egyszerű… Az eddigi harmincegy találkozónkon is megizzadtunk a pontokért, és ez most sem lesz másként. Aligha kell bizonygatnom, mit jelent nekünk ez az összecsapás – feltehetőleg éppen annyit, mint a Ferencvárosnak.
– Én az Újpestet sem felejteném el.
– Mi sem követjük el ezt a hibát, hiszen tudjuk, a lila-fehérek is az aranyra pályáznak. Szerintem, pontelőny ide, ponthátrány oda, mindhárom együttesnek ugyanakkora esélye van az elsőségre. Mi legfeljebb annyival tartunk előrébb a riválisoknál, hogy a saját kezünkben van a döntés.
– Talán emlékszik: amikor még Jeruzsálemben futballozott, akkor egy beszélgetésünk során úgy nyilatkozott, semmire sem vágyik jobban, minthogy Debrecenbe hazatérve a régi játszótársakkal karöltve bajnoki címet ünnepelhessen. A hazatérés megvolt, a társak megvannak, már csak a kívánság harmadik része hibádzik.
– Utánanéztem, a Loki még sosem várta az utolsó kört listavezetőként. Szóval nagy szó, hogy idáig eljutottunk, de ha az eddigi szép szereplésünket még szebbé varázsolhatjuk, miért ne tennénk meg. Különben is: már csak egy fordulót kellene kihúznunk a tabella élén…