&pedig sokan azt gondolják róla, hogy csak gúnyolódik, ül a kényelmes karosszékben, előtte kamera, a kamera mögött az ország, ő pedig osztja az igét, mondja az igazságot, és utálja a futballt. Pedig dehogy, Gálvölgyi János kesernyés mosolya nem gúnykacaj apró, pici maradványa, sokkal inkább a múlt fájdalmas felidézése. Mert vannak emlékei, persze, hogy vannak, néhány csel, néhány felejthetetlen, hosszú, lőtt passz, néhány vadidegen emberrel bemutatott ölelkezés a Népstadion lelátóján és egy gombfocicsapat, amelynek a centere bizonyos Gálvölgyi János, a cserecsatárt pedig úgy hívják, Albert Flórián. Gálvölgyi János művész úr szereti a focit, és ez most nem az ezerszer, sőt, tán ötezerszer hallott és szállóigévé vált mondat felesleges ismételgetése, hanem a valóság.
A sikeres színmûvész egykor saját magának gyártotta a gombfocicsapatokat
A sikeres színmûvész egykor saját magának gyártotta a gombfocicsapatokat
A valóság bizony, mert csak egy igazi rajongó tud olyasmit írni a "Szeretem a focit" címmel a napokban megjelent könyvében, hogy: "Focizni – ezt egyszer már ki kéne mondanunk – elfelejtettünk, nem tudunk. Hol a felelőssége azoknak a szakembereknek, újságíróknak, akik, ha véletlenül egyszer-egyszer gólt rúgunk, az egekig magasztalják ezeket a semmire sem érdemes urakat, akik súlyos milliókért kétszer 45 percben ingerlik azt a pár ezer fős, futballal mit sem törődő, csak a balhé kedvéért meccsre járó, agreszszív bandát?" Na, tessék, most itt van egy újságíró, aki olykor valóban az egekig magasztalja ezeket a semmirekellőket. És ez az újságíró most megkérdezi Gálvölgyi Jánost: mit jelent számára a futball? ---- – Művész úr, nagyon köszönöm, hogy a felvételek, a műsorok, és a filmek közötti nagy rohanásban időt szánt rám, de ha nem haragszik, most nem arról kérdezem, mit játszik a következő filmjében, űrhajóst, kurucvezért vagy rockzenészt, sokkal inkább az érdekelne, hogy melyik csapatnak szurkol? – Azt hittem, azzal kezdi majd, hogy megkérdezi, szeretem-e a futballt? – Ha nem haragszik, mindig is biztos voltam benne, hogy rajongásig szereti ezt a játékot, hiszen csak az tud ilyen kritikusan és ilyen féltéssel a hangjában beszélni erről a sportágról, aki annak idején hétről hétre ott ült a telt házas Népstadionban és végigszurkolta a kettős meccseket. Gondolom, ebben nem tévedek. – Valóban imádom a futballt, jó lehet, számomra nem az Aranycsapat, hanem egy későbbi generáció jelentette a csúcsok csúcsát. Gyerekfejjel nemcsak a színházi könyveket és újságokat bújtam, hanem hatalmas lelkesedéssel kutattam bárminemű sportkönyv után. Ha kellett, megvettem a legfrissebb sakk-kiadványt, órákig olvasgattam a tájfutás gyönyöreiről, de a futball volt az igazi rajongásom tárgya. Ma már bevallhatom, hogy a korabeli Film, Színház, Muzsika, valamint a Pesti Műsor mellett lelkesen vásároltam a Képes Sportot, a Népsportot és persze a labdarúgással kapcsolatos könyveket. Ezek afféle kötelező olvasmányok voltak a számomra. Szóval, az én Aranycsapatom az 1962-ben Chilében pályára lépő magyar válogatott volt, azért rajongtam megállás nélkül, és fújtam kívülről az öszszeállítást a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársor maga volt a csúcs, annál jobbat el sem tudtam képzelni. Illetve… Nagy élményem még, hogy találkoztam Puskás Öcsivel, amikor hosszú-hosszú évek után hazatelepült. Egyszer eljött a Thália Színházba valamelyik előadásomra, és a darab után Kazimir Károly bemutatott minket egymásnak. Kezet fogtunk, és ha rajtam múlik, tán félórán át szorongatom annak az embernek a kezét, akit gyerekként annyira csodáltam. Még napok múltán is úgy mászkáltam az utcán, és azt hittem, minden szembejövő ember, legyen az kalapos férfi, kiskosztümbe öltözött hölgy azt veszi észre rajtam, hogy tessék, itt megy Gálvölgyi, akivel a nagy Puskás kezet fogott. – Órákig hallgatnám a történeteit, de ha szabad kérnem, akkor válaszoljon az eredeti kérdésre is: melyik csapatnak szurkol? – A Ferencvárosnak szurkoltam, de ez már a múlt, bevallom, a mostani játék egyáltalán nem érdekel, és közömbösen hagy az is, hogy a Fradi vagy éppen a Debrecen lesz a bajnok. Pedig elhiheti, nálam lelkesebb drukker aligha létezett. Készítettem én házi gyártású gombfocicsapatot, a Képes Sportból kivágtam a játékosok képeit és azzal játszottam a barátaimmal. Azt hittem, ezt sohasem mondom el senkinek, de most már mindegy, régen volt, elmesélhetem… Szóval, a nagy kedvencemet, Albert Flórit csak a tartaléksorba raktam. Tudniillik az én kis gombfocicsapatomban úgy hívták a centert, aki Szőke István, Varga Zoltán és Rákosi Gyula mellett pályára, illetve bocsánat, asztalra léphetett, hogy Gálvölgyi János. Ez van… Én voltam a center, a Flóri meg a tarcsi. Beteljesült az álmom, legalábbis néhány gombfocicsata erejéig. ---- – Miért fordult el ennyire a futballtól? – Az nem igaz, hogy teljesen elfordultam, hiszen a fontos események itt rögzültek a fejemben. Nem akarok megint a régmúltról beszélni, de én ott voltam azon a válogatott meccsen is, amikor szegény Bozsik Cucu századszor húzta fel magára a címeres mezt. És persze nem rendezhettek kettős rangadót nélkülem a Népstadionban. Tudja mit csodáltam a legjobban? Hogy a Fradi–MTK örökrangadókon Dalnoki Jenő és Sándor "Csikar" irtózatosan kemény csatát vívott egymással, főleg a Fradi védője aprította szegény Csikart. Meg voltam győződve arról, hogy ez a két ember ki nem állhatja egymást, és ha a helyzet úgy hozza, akkor egy kanál vízben fojtanák meg a másikat. Aztán valaki felvilágosított, hogy a Dalnoki, meg a Sándor együtt jár kártyázni, táncolni, kikapcsolódni… Az volt akkor, ma meg gyűlölködés, utálkozás, balhé, nívótlanság… – Mikor volt utoljára meccsen? – Egy MTK–Fradin voltam kint. Több éve ennek, felkértek, hogy Voith Ágival együtt adjak át valami díjat. Boldogan mentem, ám amikor meghallottam a szurkolók gyűlölködő rigmusait, láttam azt a sok vicsorgó, eltorzult arcot a lelátón, azt mondtam, köszönöm szépen, ebből én nem kérek. Még a meccs kezdését sem vártam meg, azóta nem megyek a pálya környékére sem. Az erőszak, amely sajnos az egész magyar társadalomra jellemző, nem az én világom. ---- – Tudja, hogy vasárnap MTK– Fradit rendeznek a Hungária körúton? – Persze, hogy tudom. Az újságban és a tévében figyelemmel követem a futballt, de különösebben nem hoz lázba, hogy az MTK a Ferencvárossal játszik, pedig olvasom, hogy a Fradi kapusa, Szűcs Lajos rekordot dönthet. Itthonról szorítok neki. Ne is várja, hogy tippeljek, mi lesz az eredmény. Nincs egyetlen olyan futballista sem, aki miatt lelkesedni tudnék idehaza. Képzelje, annak idején fradistaként annyira csodáltam az újpesti Göröcs Jánost, hogy azt nem lehet szavakkal elmondani. Egyszer véletlenül a lakása előtt mentem el, és valaki azt mondta: nézd, János, itt lakik a "Titi", én pedig csak álltam ott hosszú-hosszú percekig, szinte szuggerálva az ajtót, hogy legalább egy pillanatra jöjjön ki, hogy megszoríthassam a kezét. Elmúlt, ez is elmúlt. Hiába ringatjuk magunkat álmokban, hiába beszélünk a Zalaegerszeg Manchester elleni győzelméről úgy, mintha az bármit is jelentene, csak áltatjuk magunkat. Jó, most idejött hozzánk Lothar Matthäus, tőle pedig csodát várnak. Ám megtanultam az életem során, ha mástól nem, apósomtól, Rodolfótól, hogy csodák márpedig nincsenek.