Hétköznapi harcos – interjú Korcsogh Orsolyával

Vannak interjúk, amik után nehéz megszólalni. Amikor feltöltöttem a Kötényre a Korcsogh Orsival készült beszélgetésemet, sokáig hallgattam. A Hegyvidék SE edzője az NB I egyetlen női trénere, a frissen feljutott csapat pedig öt forduló után a negyedik helyen áll. Olyan egyszerű mondat ez – és olyan sok minden van mögötte. Amikor elkezdtem a Kötényblogot írni, az olyan emberek miatt tettem, mint Korcsogh Orsi.Vannak interjúk, amik után nehéz megszólalni. Amikor feltöltöttem a Kötényre a Korcsogh Orsival készült beszélgetésemet, sokáig hallgattam. A Hegyvidék SE edzője az NB I egyetlen női trénere, a frissen feljutott csapat pedig öt forduló után a negyedik helyen áll. Olyan egyszerű mondat ez – és olyan sok minden van mögötte. Amikor elkezdtem a Kötényblogot írni, az olyan emberek miatt tettem, mint Korcsogh Orsi.

Gondoltad volna, hogy az első néhány forduló után ilyen előkelő helyen áll majd a Hegyvidék?

Őszintén szólva én sem számítottam ilyen jó indulásra. Július elején, amikor nekivágtunk az NB I-es felkészülésnek, azt a célt tűztük ki, hogy biztosan, „izgalmak nélkül” maradjunk bent. (A célkitűzés továbbra is ez, legfeljebb néha merünk már gondolni nagyobb sikerre is.) Megnéztük, elemeztük az NB I-es ellenfeleket, tavasszal, illetve a felkészülés során többel játszottunk is, és ez alapján felmértük, kik ellen lehetnek győzelmi esélyeink, illetve kik azok, akik még előttünk járnak. Utóbbiak ellen igyekszünk jó meccseket játszani, aztán meglátjuk, mi lesz.

Milyen a hangulat a csapatnál?

A négy meccsen szerzett tizenkét pontnak nagyon örülünk, kicsit büszkék is vagyunk, de a győzelmeket helyükön kezeljük, hiszen még csak öt forduló ment le, nem ért véget a bajnokság. Mi még rutintalannak számítunk az élvonalban, és talán nem is kezeltek bennünket úgy az eddigi ellenfeleink sem, hogy lehet esélyünk ellenük. Az NB II és az NB I nem csak más bajnokság, de teljesen különböző színvonal is. Az eddigi győzelmeink hátterében ez is benne van szerintem, nem csak az, hogy rengeteget dolgozunk, és igyekszünk helyt állni. A három nagycsapattól (MTK, Astra, Viktória) még nagyon messze vagyunk, de mindenki mással szoros meccset szeretnénk játszani. Szerintem ez sem lesz könnyű számunkra.

Hosszú, rögös út áll mögöttetek. Mostanra kezd beérni az évek óta tartó kemény munka?

2007 nyarán, amikor az Olimpiával (Olimpia Női Futballklub) először feljutottunk az NB I-be, nagyon fiatal volt a játékoskeret. Sokan még a tizenöt éves kort sem érték el, mentálisan még nem voltunk érettek az élvonalra. Azóta is azt mondjuk, a „karácsonyfadíszeink” a nagyon tehetséges fiatalok megvoltak, de maga a „karácsonyfa”, a rutinos húzóemberek nem. Sőt, talán mi, vezetők is éretlenek voltunk még arra, hogy a legjobbakkal harcoljunk. Nem is sikerült úgy az az NB I-es év, ahogy szerettük volna. A 2010-es feljutás egy más időszak volt, ott szerintem érettek voltak az akkori játékosok az NB I-re, de valami még hiányzott az igazán jó szerepléshez. Idén tavasszal, amikor már okkal bízhattunk benne, hogy a csapat ismét feljut, nagyon sokat tanakodtunk, vállaljuk-e az NB I-et. Nem csak az igen mellett volt sok érv… Leültünk a klub vezetőivel, a kulcsjátékosokkal, és végül az az álláspont győzött, hogy ha előre akarunk lépni, bele kell vágni. Szerencsére a játékosok többsége is kihívásnak fogta fel a magasabb osztállyal járó többletmunkát, többletelvárásokat, így nekiindultunk. Része van ebben annak is, hogy most érett be a '90-'92-es korosztályunk, sőt, a náluk fiatalabbak is jól felkészültnek mondhatók.

Ennyire fontos nálatok az utánpótlás-nevelés?

Igen, nagyon fontosnak tartjuk. Az előző évtized közepén mi számítottunk a legerősebb utánpótlás-nevelőnek, az U17-es bajnokságban két-két arany-, ezüst- és bronzérmet nyertek a csapataim. Most is nagyon sok fiatal játékosunk van a keretben, többen nálunk kezdték a pályafutásukat, és fontosnak is tartjuk, hogy saját játékosokkal építkezzünk. Vannak olyan játékosaink is, akik korábban elmentek, de visszatértek hozzánk, és célunk az is, hogy minél több fiatal játékos kerüljön fel az utánpótlásból a felnőtt csapatba. Kilenc (!) női csapatot neveztünk a 2012-2013-as bajnoki évben a különböző bajnokságokba, ez nagyjából 150 valóban edző, versenyző játékost jelent. Ez a jövő szempontjából legalább olyan fontos, mint az NB I-es győzelmek!

Tekintetbe véve a Magyarországon összesen futballozó lányt, ez brutális szám.

Nagyon kevés a női játékos, gyakorlatilag lehetetlen igazolni, a nevelés az egyetlen lehetőségünk arra, hogy építkezzünk. Nem beszélve arról, hogy különösen egy női csapatban nem csak az a fontos, hogy az illető milyen játékos, hanem az is, hogy elfogadják-e őt a játékostársak, hogy be tud-e illeszkedni a közösségbe.

Nagyon szeretem a Facebook-oldalatokat olvasgatni, rengeteg infóval, érdekességgel látjátok el a szurkolóitokat, ami ritkaság a női fociban. Ez is a tudatos szurkolóbázis-építés része?

Aki a női futballban dolgozik, „reggelig” tudja sorolni, milyen akadályokat kell leküzdenie a talpon maradásért. Szerintem az egyik legnagyobb gond a szakág elfogadottsága, pontosabban annak hiánya. Próbálunk mindent megtenni, hogy a külvilág tudja, létezünk, és minél kevesebbszer kelljen olyan kérdésekre válaszolni, hogy „Tényleg fociznak a lányok? Ti is füvön játszotok? És mekkora pályán?”. A Facebook ma már alkalmasabb eszköz, mint a hagyományos weblap, és ezt igyekszünk is kihasználni. Fontos számunkra az is, hogy a játékosaink is igénylik, szeretik ezeket a cikkeket. Például minden héten kiválasztunk egy játékost, akivel csinálunk egy rövid interjút. Ezek a pici dolgok is nagyon sokat jelentenek számukra.

Te vagy az NB I egyetlen női edzője. Mit gondolsz, miért ilyen szomorú a nemek aránya?

Az egyik ok (sőt, talán ez a fontosabb) maga a közeg. Ez a férfiak világa, és ők nehezen fogadják el, hogy női edző ül a kispadon. Ez egyébként nem csak a női futball problémája, gondolj a kosárlabdára, a kézilabdára vagy a vízilabdára. Külföldön, különösen a skandináv országokban szinte természetes, hogy női csapatnál nő ül a kispadon. Nálunk fehér hollónak számítunk. Tény, ha van is kivétel, szinte az összes, női csapattal sikeres edzőnk férfi. De hány nő kapta meg a lehetőséget? A másik ok az egzisztencia kérdése. Nehéz úgy tanulni, licencképzéseket fizetni, hogy a „befektetés” megtérülése felettébb kétséges. Az MLSZ nagyobb szerepet vállalhatna ebben, olcsóbbá, sőt akár ingyenessé tehetné a korábbi játékosok képzését. Akár úgy is, hogy aki utána nem dolgozik versenyző csapatnál, fizesse vissza a képzés díját.

Te hogyan lettél edző?

Még játékosként kezdtem. Az Írisben futballoztam, és főiskolára jártam, amikor megkerestek. Először a főiskolai gyakorlatom (biológia-testnevelés szakon végeztem az ELTE-n) miatt tűnt jó ötletnek az egész, de aztán egyre jobban ráéreztem az ízére. Később abba is hagytam az aktív futballt, mert nagyon nehéz volt összeegyeztetni a kettőt úgy, hogy mindenben a legtöbbet tudjam nyújtani.

Maximalista vagy?

Annak vallom magam, és semmit sem csinálok félgőzzel, annak nincs is értelme. Vagy csinálok valamit, és beleadok minden energiát, vagy nem csinálom. Az edzősködés nagyon megfogott, és a „szerelem” azóta is tart. Közben egyszer még kísérleteztem játékosként a visszatéréssel, de megsérültem, és ez eldöntött mindent.

Adott egy visszavonult, egykor élvonalbeli női labdarúgó. Milyen lehetőségei vannak az edzővé váláshoz? Egyáltalán: hova fordulhat, hol tanulhat?

Természetesen a nőknek is kötelező a licencek megszerzése ahhoz, hogy edzők legyenek. Igyekszem én is minél magasabb szintre jutni, bár rossz térddel nem könnyű, ráadásul nem is olcsó. Ha egy klub a női csapatához keres edzőt, több szempontot kell mérlegelnie, mint a fiúknál. Talán a legfontosabb, hogy a jelölt ne nézze le a lányokat, ne úgy fogjon neki, hogy „ezeknek ez is jó”, illetve, hogy értsen a lányok nyelvén, pontosabban megértse a lányokat. Úgy látom, a női futballban már mindenki óvatos, aki tud, igyekszik saját erőből edzőket képezni. Nekünk is vannak játékosaink, akiknek van ehhez affinitásuk, rájuk próbálunk építeni a jövőben. Például felnőttcsapatunk két játékosa, Dénes Dorka és Bíró Niki foglalkozik az U13-as lányok képzésével, és Kovács Zsani is most kezdi a munkát egy óvodás csoporttal.

Hogyan képzed magad?

„Rajta vagyok”, hogy minél magasabb licencem legyen, de úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki edző legyen nem csak ez szükséges. Minden szinten képeznie kell magát, hogy mentálisan és egyéb módokon is tudjon adni a játékosainak. Így magamat is képzem, vannak saját elképzeléseim is, amiket kipróbálok, és abból is sokat tanulok, hogy ezek beválnak-e adott esetben vagy sem. Emellett sokat lehet tanulni a kollégáktól is. Az NB I sok újat fog tanítani nekem is, nem csak a játékosoknak.

Mennyire nehéz elfogadtatni magad a férfikollégákkal – tapasztaltál hátrányos megkülönböztetést, fenntartásokat?

Folyamatosan. Hét éve edzősködöm, és ez idő alatt rengetegszer éreztették velem, hogy nehezen fogadnak el. Számtalanszor fordult elő, hogy látták, én irányítom a csapatot, ennek ellenére az ellenfél, a játékvezető a kispadon ülő technikai vezetőmhöz ment oda megbeszélni, kérdezni valamit. Mert ő férfi. Ez általában nem szokott zavarni, az viszont igen, ha egy győztes mérkőzésünk után az ellenfél férfiedzője nem jön oda gratulálni, mert én „csak egy nő” vagyok. Nagyon sokszor előfordult már ez is. Emellett, ha sikeres vagy, akkor sem lehetsz elég jó, ha pedig épp nem, akkor végképp alkalmatlannak tartanak. Talán egy-két edző van, akit jobban ismerek, és ők is engem, akik elismerik a munkám: Bajzik József, aki az egyesületüknél a férfi csapatot vezeti, és Dombó János, az Astra HFC női csapatának edzője.

Van olyan, amit egy nő jobban tud edzőként? Ami miatt könnyebben szót ért a lányokkal?

Nem mondanám, hogy szakmailag jobban tudna bármit egy nő a férfi edzőnél. Viszont a játékosokkal való kommunikációt segítheti, hogy nő az edző. Az egyik férfiedző ismerősöm mondja mindig: „Neked könnyebb, mert te be tudsz menni az öltözőbe”. De mondhatnám, hogy az öltözőben a játékosoknak néha egy női edző is „férfi”, hisz ő sem lát bele mindig mindenbe. A kulcs alapjába véve az, hogy ismerd a játékosaidat, tudd, hogyan hathatsz rájuk, tudj velük bánni, beszélgetni. Annyiban talán könnyebb a dolgunk, hogy egy lelki problémát jobban át tudunk élni, mint egy férfiedző, és így könnyebben segíthetünk.

Hogyhogy téged pont az a rész érdekel, amihez a nők többségének (azért legyünk őszinték, na) tényleg nincs affinitása?

Talán családi vonás. Apukám családjában mindenki focizott, így én is, kiskorom óta. Emellett pedig általános iskola óta tudtam, hogy az oktatásban szeretnék dolgozni. Ezért végeztem tanárként. A foci születésem óta része az életemnek, és amióta elkezdtem edzősködni, tudom, hogy ez az, ami engem igazán érdekel. Szeretem csinálni.

Hogyan, mivel tudod motiválni a lányokat a magyar viszonyok között?

A lányoktól tulajdonképpen azt várjuk, hogy profik legyenek, amatőr körülmények között. Minden nap kellene edzeniük, amivel együtt jár, hogy szinte mindenről le kellene mondaniuk a futball érdekében. Egzisztenciális értelemben semmit sem kapnak vissza, kivéve a közösségi élményeket, a csapatot. Magyarországon, a mi közegünkben szerintem egy bizonyos kor fölött már nem lehet a játékosokat önmagában a futballra motiválni. Ha valakinek ez fontos, akkor önmagát motiválja, hogy csinálja, ha meg nem, akkor úgyse fogja csinálni. Bele lehet, és kell is viszont kapaszkodni abba, hogy a lányoknál fontos a közösség. Ha valakinek a játékosok barátként is részei az életének, akkor a futball is fontosabb lesz számára. Én úgy látom – és szerintem nekünk most ez sikerült nagyon jól – először a közösséget kell kialakítani, majd abban lehet megkeresni kinek-kinek a maga motivációját. De, hangsúlyozom, motiválni csak azt a játékost lehet, aki ezt akarja csinálni.

Mondasz konkrét példát, hogy működik ez nálatok?

Egész héten igyekszem különböző dolgokkal motiválni a lányokat, akár edzésen is. Például szokásunkká vált, hogy a mérkőzés előtti napon, edzés után még együtt maradunk egy órát, és ráhangolódunk a meccsre. Vagy amikor a meccs előtt másfél órával belépnek az öltözőbe, mindig vár rájuk valamilyen „meglepetés”, amit nagyon várnak, ami feldobja őket. Talán nem intimitás „kifecsegni” az egyik győztes meccs „titkát”. Sok a nem pesti játékosunk, de egyébként is jellemző, hogy a családok kevésbé részesei a játékosok futballéletének. Néha nagyon hiányzik a lányoknak, hogy a focit, ami nekik a legfontosabb, megosszák azokkal, akiket legjobban szeretnek. A szülőktől, a testvérektől szereztünk be apró, személyre szóló üzeneteket, leveleket, ezek várták a lányokat a kikészített mezekbe dugva. Volt, aki pityergett, volt, aki csak nagyokat nyelt, volt, aki azonnal telefonált. És amikor kimentek a pályára, mindenki úgy küzdött, mint az oroszlán…

És neked mi ad erőt, ha néha úgy érzed, sziszifuszi küzdelem a tied?

Számomra ez életforma, olyan, mint, hogy levegőt veszek. Én ettől vagyok az, aki vagyok, ebben tudom a legtöbbet kihozni magamból, és mindent, amim van, bele is adok. Persze, az sem mellékes, hogy rengeteget kapok is belőle vissza, a játékosoktól. Nem könnyű egyébként, mert olykor hiába küzd az ember, nem kap annyit vissza, amennyit beletesz, hiszen az edző függ a játékosaitól, és ők sem lehetnek mindig a csúcson. Ez az életforma mindig mozgásban tart, sosincs idő pihenni, hisz mindig van valami, amit meg kell oldani. Kevés idő van másra, mással foglalkozni, de amikor az ember látja, hogy van értelme a sok munkának, az nagyon jó dolog. Ez az életem, és ez elég motivációt tud adni!

Gondolom, te is bízol abban, hogy a női foci hamarosan megérdemelt helyére kerül a magyar sportéletben.

A klubunk vezetőivel, szoktunk arról beszélgetni, ha úgy tetszik tervezni, álmodni, hova lehet eljutni, meddig lehet elvinni egy ilyen csapatot, mint a Hegyvidék. Az egyik „definíciónk”, hogy cél lehet egy élvonalbeli röplabda-, vízilabda-, az NB I alsó felébe tartozó kézi-, vagy kosárlabdacsapat szintje. Boldogok lennénk akkor is, ha az évtizede futballozó lányok számára a sportolás ugródeszka lehetne a civil élet felé. Ez lehet a labdarúgáshoz kapcsolódó szakma: az edzősködés, a masszőzködés, de akár a sporttudományok valamelyik ága vagy egy külföldi ösztöndíj, munkalehetőség. Mi ezt, és ehhez kapcsolódóan egy félprofi csapatot tartunk reálisnak, azt is inkább közép-, mint rövidtávon.

Van példaképed, kedvenced a futballedzők között?

Valójában nincs. De vannak edzők, akiknek a tudását elismerem, akiket nagyon jó szakembereknek tartok. A magyar mezőnyben minden edző nagy egyéniség. Minden csapatnál megvannak a nehézségek, a női futballunk minden edzője, vezetője nap mint nap megvívja a maga harcát a túlélésért. A „normális emberek” már rég feladták volna, de akiknek ez az életük, akiknek ez fontos, azok mindig is küzdeni fognak, hogy ez az egész kicsit jobb legyen. Jobb legyen a női focinak, és a játékosok, a csapatok egyre jobbak legyenek, normális körülmények között tudjanak készülni.

Mit csinálsz a foci mellett?

Négy évig egy gyógyszertárban dolgoztam. Reggel fél ötkor keltem, kettőig bent voltam, utána edzésre mentem, a pályán dolgoztam estig. Csak így tudtam edző maradni, a hatórás munka és a korai kelés kínált lehetőséget arra, hogy ne kelljen feladni az álmainkat. Akkoriban az egyesület még nem állt készen arra, hogy pénzt fizessen az edzőjének. Lehet, hogy nem kerestem annyit így, amennyit más munkával kereshettem volna, de én edző akartam lenni. A társasági adós támogatás ebből a szempontból is sokat jelent, egy ideje csak ezt csinálom. Jóval több időm jut a csapatra, arra, hogy képezzem magam, és többet tudok törődni a játékosokkal is.

***

Villámkérdések

Kedvenc filmed: Nincs állandó kedvencem, jelenleg A békés harcos útja.

Kedvenc könyved: Mindenevő vagyok, de a legjobban azokat szeretem, amik egy kicsit kiszakítják az embert egy más világba. Ez tud a legjobban kikapcsolni!

Kedvenc mesehősöd: A Jégkorszakból a lajhár!

Kedvenc ételed: Lecsó, palacsinta.

Ezt csinálod szabad idődben: Meglátogatom a családomat, mert erre elég kevés időm jut.

Kedvenc idézeted: „A harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem, hogy szereti, amit csinál. Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető... Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van.”

Amitől mindig jó kedved lesz: Ha pici unokatesóimmal lehetek, illetve van egy játékosom, aki ha megszólal, mindenkinek jó kedve lesz.

Akitől a legtöbbet tanultad: Civilként leginkább az élettől… Edzőként Dombó Jánostól, akinek a játékosa voltam, és mindig is elismertem a munkáját. Talán furcsa, de rengeteget lehet tanulni a játékosoktól is. Dénes Andrástól azt tanultam meg, hogy a közösség, a csapat érdekét mindig a sajátod elé kell helyezni, és hogy mi minden kell ahhoz, hogy ezt az egészet igazán elhivatottan lehessen csinálni.