Hősök panteonja helyett mozgásra ösztönző sportkiállítást tervez Szabó Lajos

– Nem akármilyen képek díszítik irodája falát: szemben a Nemzeti Múzeumban rendezett 1926-os sportkiállítás Manno Miltiades-féle plakátja, emitt hatalmas olajfestmény Kronberger Lili műkorcsolyázóról, mellette a Hunnia csónakázó egylet 1885-ös Duna-expedíciójának tablója. Csodálatra méltó munkakörnyezet...
– Valóban az, csakhogy ezeknek nem itt, a BOK-csarnok emeleti szobájában kellene lenniük, hanem az állandó kiállításon. Ami, ugye, nincsen.

– És lesz?
– A Magyar Olimpiai és Sportmúzeumnak, illetve elődjeinek sohasem volt saját épülete. A múzeumalapítás jogilag 1963-ban megtörtént, eleinte Hajós Alfréd egykori Báthory utcai lakásában rendezték be a kiállítást, de kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ott legfeljebb egy Hajós-emléktárlat férne el méltó módon. Számos költözés után a SportAgora működik időszaki kiállítások tereként, és él az ígéret, hogy most már tényleg épül önálló, végleges múzeumépület.

– Mikor? Hol?
– Könnyebbet... Jelenleg ott tartunk, hogy két lehetséges helyszínt vizsgál egy szakértői csapat, ezekről készít kormányzati előterjesztést, amely alapján – amint egy közelmúltbeli sportállamtitkári nyilatkozatban elhangzott – várhatóan január végén döntés születik. Az egyik elképzelés szerint a Nemzeti Atlétikai Központ mellett kapna helyet, a másik szerint itt, az Istvánmezőn.

– A Puskás Aréna felépítése előtt még arról beszélt egy interjújában, hogy a nemzeti stadionban juthat hely az átfogó magyar sportmúzeumnak. Ez a remény elszállt?
– Amikor az első tervek elkészültek, akkor még rá volt írva a toronyépület rajzára, hogy Magyar Olimpiai és Sportmúzeum. Azóta változott a koncepció. Ide a Puskás-kiállítás kerül, amelynek üzemeltetése valószínűleg a mi szervezeti egységünkhöz tartozik majd, és várhatóan májusban meg is nyílik. Közel áll a befejezéshez, a tartalmat a Terror Háza Múzeum csapata készítette, részben Puskás Ferencről, részben az Aranycsapatról szól, megvilágítva a kor politikai hátterét is.

– Visszatérve az egyelőre csak papíron létező új sportkiállításhoz: harmincnégy évnyi, megpróbáltatásokkal teli, otthontalansághoz szokott intézményvezetés után milyennek álmodja az ideális múzeumi teret?
– Komplex múzeumot szeretnék, amely a magyar sporttörténetet elhelyezi a magyar kultúrtörténetben és a magyar politikatörténetben, illetve a technikai lehetőségeket kihasználva rendkívül interaktív. Cél, hogy ne csak a szellemét, hanem a testét is mozdítsa meg a látogatónak. Éppen ezért nagy épület kell, ahol adott esetben biciklin, evezőpadon vagy százméteres futópályán kipróbálhatja képességeit a hétköznapi ember, virtuálisan összemérve erejét a legnagyobb bajnokokkal is. Nemcsak a sporttörténetet gondolnám bemutatni, hanem a sport fiziológiai részét is, az élettani hátteret, a reflexeket. Hősök panteonja helyett érdemes rafináltabb, vagy ha úgy tetszik, éppenséggel egyszerűbb kiállításban gondolkodni. Merítési lehetőség bőven adódik, a magyar sport rendkívül gazdag. Okkal vagyunk büszkék a magyar testkultúrára, ahogyan arra is, hogy az egy főre jutó olimpiai érmeket tekintve a világ legjobbjai között vagyunk. Valami rejtély folytán nálunk az olimpia iránti vonzalom az 1896-os játékoktól napjainkig lankadatlan, nemzetileg be vagyunk oltva vele.

– Ha ennyire erős a kötődés, miért nem sikerült tető alá hozni eddig egy méltó sporttörténeti nagy, állandó kiállítást?
– Az élő sport rendszerint elvitte a forrásokat. Mindig volt olyan létesítmény, amelynek a rendbetétele vagy építése sürgetőbbnek látszott a sportmúzeuménál. Ha mondjuk a Nemzeti Sportuszoda felújítása kínálkozott alternatívaként, nyilvánvaló volt, hogy mi nem rúgunk labdába. A sportvezetők egy része úgy élte meg, hogy ha a sportköltségvetésből kell megoldani a sportmúzeum gondját, akkor azt a pénzt a magyar sporttól veszik el. A jelek szerint ezt sikerül most egy szinttel feljebb tolni, ami azért szerencsés, mert ha kormányzati döntés születik, akkor a sport nem veszít a meglévő lehetőségeiből, hanem pluszforrást nyer. Pedig a legutóbbi elszalasztott esély után elkeseredésemben már elkezdtem összeszámolni az elmúlt három évtizedben felvetődött új helyszíneket.

– Nyolc? Tíz?
– Ötvennél hagytam abba.

– Mit kínál egy jó sportmúzeum? Fontos lexikális tudást vagy a hétköznapokba beépíthető ösztönzést?
– Semmiképpen sem a lexikális tudáson van a hangsúly. Tisztelem azokat a kollégákat, akik fejből sorolják a sporttörténeti eredményeket, de nekem ez inkább félelmetes, és nem hiszem, hogy erre az egyébként bármikor fellapozható ismeretre lenne szükség. Sokkal érdekesebb például az, hogy valaki el tudja helyezni a saját városában a sportot. Budapest most ünnepelte egyesítésének százötvenedik évfordulóját, a sportterek az idők folyamán teljesen átalakultak.

– Ott van mondjuk az 1896-ban megnyitott Millenáris sporttelep, a magyar sportkultúra ősi szentélye – méltatlanul sorsára hagyva, pusztuló állapotban, omladozó falakkal. Nincs esély a megmentésére, akár valamiféle retró sportkulturális térként?
– Nekem a Millenáris a szívügyem, nem túlzás azt mondani rá, az a magyar sport bölcsője. A századik évfordulóra írtunk egy könyvet a történetéről, készítettünk egy kiállítást, amelynek 1996-os tablói alig olvasható állapotban bár, de mind a mai napig kint vannak az emeleti folyosó falán. Több tervpályázat született az építmény lehetséges sorsáról, jelenleg sajnos érvényes bontási engedély van rá kiadva.

– A Millenáris aranykora egybeesik a századforduló all-round sportembereinek nagy generációjáéval, a Manno Miltiades-, Gillemot Ferenc-, Hajós Alfréd-féle polihisztorok korával. Miben rejlett a magyar sportéletre elképesztő hatást gyakorló nemzedék különleges képessége? Miként nyújthattak egyszerre kiemelkedőt négy-ötféle sportágban és a szellemi életben is?
– Az elitsport azért nem követelt meg olyan fokú edzettséget akkor, mint néhány évtizeddel később, el lehetett érni olimpiai bajnoki címeket átlagosnál jobb fizikai erőnléttel. Aki tehetséges, erős volt, és megpróbálkozott másik sporttal, nagyon hamar eljutott arra a szintre, hogy ott is sikeres lehessen.

– Vagyis a mai Paks simán verné 5–0-ra a Hajós nevével fémjelzett BTC-t?
– Szerintem többre. Ők más focit játszottak. A specializáció inkább a világháború után jellemző, amikor már akkora teljesítmény és edzésmunka kellett egy-egy nemzetközi szintű eredményhez, hogy nem engedhette meg magának egy sportoló erejének szétforgácsolását.

– Ha egyetlen magyar sportoló poszterét rakhatná ki az ágya fölé, kié lenne az?
– Először is nem tartok az ágyam fölött posztert. Amit mégis el tudnék képzelni, az egy Hajós Alfréd-kép lenne, de nem a mindenki által ismert fotó, amelyen tele van aggatva érmekkel, hanem egy 1896-ban készült fürdődresszes felvétel.

– Budapest az újkori olimpiai mozgalom kezdete óta szeretett volna a játékok házigazdája lenni, de ilyen vagy olyan okok miatt 1896-ban, 1920-ban, 1960-ban és 2024-ben is lemaradt a lehetőségről. Milyen esélyekkel szállhat harcba a 2036-os olimpiáért?
– Mi mindig a múltunkkal indokoltuk azt, hogy nekünk ez jár. Alapítók vagyunk, a legsikeresebb nemzetek egyike, az összesített olimpiai táblázat első tizennégy helyezettje közül az egyetlen ország, amely még nem rendezett. Úgy tűnik, hogy ez nem számít. Vagy inkább főleg nekünk számít. Egy vágyott rendezésnek ugyanis számos egyéb feltétele van, amelyeket régen és a legutóbbi pályázat esetében is vizsgáltak. Az olimpiai vetésforgó miatt 2036-ban Európa következne, így Budapest esélyei jók, bár a város közlekedési infrastruktúráját még fejleszteni kellene – például a repülőtérről való bejutást – és a szállodai kapacitás is bővítésre szorul. Lényeges pozitívum viszont, hogy a szükséges sportlétesítmények jó része már vagy megvan, vagy kialakítható, és a magyar szakembergárda a közelmúlt kiemelt sporteseményein kiválóan vizsgázott.

– Olvastam, felesége családja bújtatta a második világháború idején az olimpiai közvetítéseiről is híres rádióriportert, Szepesi – született Friedländer – Györgyöt. A történet részleteiről eddig nemigen lehetett tudni.
– Feleségem, Szabó Annamária nagyszülei fogadták be őt. Egy Munkácsy utcai garázsban alakítottak ki rejtekhelyet neki és több zsidó származású üldözöttnek. Ez 1944 végén történt, Gyuri bácsi munkaszolgálatosként megjárta a frontot, és amikor szabadságot kapott, úgy döntött, inkább menedéket keres valahol. Így jutott egy közös ismerős révén a biztonságos helyre, ahol ínséges körülmények között, de átvészelte a kritikus időszakot. A házigazdák az autók alól húzták ki a küblit, és adták be az ételeket az oda menekítetteknek. Óriási emberi nagyságról tettek tanúbizonyságot, a család életét kockáztatták. Utólag éppen Szepesi György felterjesztésére kaptak Világ Igaza-kitüntetést.

– A Békés megyei Dobozon született 1958-ban. Milyen gyermek- és ifjúkori élmények irányították érdeklődését a sport felé?
– A mi falunkban, mint sok más helyen, a bicikli volt népszerű, meg a foci. Rúgtuk a labdát az árokparton sötétedésig, amíg haza nem parancsoltak bennünket. Mindenki választott magának kedvenc csapatot, nekem a Vasas jutott. Az első nagyobb sportélményem az 1968-as olimpia volt, amelyet rádióban hallgattunk, tévénk még nem volt. Gyulára jártam gimnáziumba, nemrég az érettségi találkozón emlékeztettek osztálytársaim arra, hogy mindennap Népsporttal a kezemben érkeztem iskolába. Valóban így volt, a buszpályaudvaron megvettem, és utólag visszagondolva a sportlap is hozzájárult érdeklődésem kialakulásához. Az ELTE-n végeztem történelem és könyvtáros szakon, az első budapesti állásomat a Testnevelési Főiskola könyvtárában kaptam. Nem voltak könnyű évek, párhuzamosan három munkával tudtam eltartani magam, takarítottam, dolgoztam hajnalban a plakátragasztók keze alá, illetve díjbeszedő voltam a budai Vár környékén. Kissé elbizonytalanodtam, hogy kell-e ez nekem, amikor kiderült, az egyik Attila úti címemen előző évben megölték a pénzes postást – szerencsére a legjobbkor jött a múzeumi ajánlat. Amikor 1990-ben felkértek a sportmúzeum vezetésére, örömmel igent mondtam, és úgy tűnik, harminc-egynéhány év türelem után talán az intézményhez tartozó, magyar sportsikerekhez méltó épület is megszületik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 6-i lapszámában jelent meg.)