Mindig nyerni akar a tizenötszörös világbajnok vitorlázó Majthényi Szabolcs

– December elején világbajnok lett a magyar vitorláscsapat, amelynek ön volt az egyik kormányosa. Mi volt ez a verseny tulajdonképpen és mekkora a rangja?
– Ez volt az első nemzetek világbajnoksága, ilyenre korábban nem akadt példa a vitorlázásban. A szervezők egységes RC44-es hajókat biztosítottak, így mindenkinek ugyanakkora esélye volt. Az adott ország kapitányának a felelőssége, hogy összeállítson egy ütőképes csapatot az adott típusú hajóban. Egyébként már évek óta tervezik a sorozat elindítását, voltak tesztversenyek, hivatalos edzések, amelyeken a hajókat ki lehetett próbálni. Szerencsénk van, hogy a hajó magyar gyártású, Kápolnásnyéken készítették, így volt mivel gyakorolnunk. Örömteli, hogy olyan verseny jött létre, amelyen több héten át szurkolhatsz a saját nemzeti csapatodnak.

– Egy olimpián is szurkolhat az ember, nem?
– Az olimpia más, ott főleg egyéni sportolók vannak. A szervezők szlogenje az volt, hogy ez olyan, mint egy focivébé, ahol kieséses rendszerben jut előrébb a csapatod, és végig tudsz neki szurkolni, akár a döntőig. A verseny ráadásul jól közvetíthető, erős médiaháttérrel. Az online felület, ahogy láttam, Magyarországon nagyon bejött a szurkolóknak, azok is nézték, akár ismerősökön keresztül is, akiknek amúgy semmi közük a vitorlázáshoz, de látták a képernyőn, hogy melyik csapat vezet. Kicsit közérthetővé teszi a vitorlázást, egy olimpiai versenyhez képest le van egyszerűsítve. Itt csak négy hajó van egyszerre a pályán, és tiszta sor: ha az első kettőben vagy, akkor továbbjutsz, ha nem, kiesel. Izgalmas, rövid futamok vannak, negyven perc az egész.

– Ez volt a tizenötödik világbajnoki címe. Miben volt más?
– A kétszemélyes hajóosztály bensőségesebb, nem nagyon gondolsz arra, hogy szurkolnak-e vagy sem, a saját dolgaiddal vagy elfoglalva, magadnak, a csapattársadnak és a klubodnak nyersz. Nincs az emberen akkora figyelem, ami motiválhat vagy ellenkezőleg, leblokkolhat. Mivel ez volt az első csapatvébé, még nagyon nehéz elhelyezni, hova futhat ki. Egyelőre azt látjuk, hogy a nemzetközi vitorlázást irányító testület, a World Sailing különleges státuszt adott a viadalnak, amelyre mindenki próbálta a legjobb csapatát elhozni, olimpiai és világbajnok vitorlázókat. De mindez mégsem számít, mert közben meg odamész, és látod, hogy ezek az emberek is legyőzhetők, mert itt nem az egyéni teljesítmény számít, hanem a csapatmunka. Ha össze tudsz állítani egy jó brigádot, alázattal edzeni, és begyakorolni azokat a dolgokat, amire szükséged lesz, akkor igenis felvehető velük a verseny. Az anyagi különbségek sem számítanak annyira, a legkisebb ország is el tudott indulni. Szerintem egyébként az egyik legnagyobb presztízsű versennyé nőheti ki magát – jelenleg felfutó fázisban van, de már most nagyon elismerik, mivel tényleg egyenlő esélyekkel indulhat mindenki.

– Miért kötelezte el magát a repülő hollandi mellett, amelyet 1992 után kivettek az olimpiai programból?
– Egyrészt amikor elkezdtük, még benne volt, másrészt mi gyerekkorunktól kezdve végigjártuk a ranglétrát, az optimisttől kezdve az ifjúsági osztályokon át a 420-asig, amely már párososztály volt. Domokos Andrással a 420-asban kerültünk össze 1987-ben, és rögtön látszott, hogy a páros nagyon fekszik nekünk, amelyek között a király a repülő hollandi volt, ahogy az olimpiai osztályok között is, ráadásul a klubunkban és Magyarországon is nagy hagyománya volt. Akadtak olyan nagy nevek, akikre fel tudtunk nézni: a Detre testvérek olimpiai bronzérmet szereztek 1980-ban, előtte ott volt Gömöry Pál, az Európa-bajnok Pomucz Tamás, vagy Tuss Miklós, és még sorolhatnám. Ez a hajótípus nagyon gyors és összetett, sok mindent kell rajta állítani, ami szintén vonzott minket, Horváth László személyében pedig olyan edző segített minket, aki nagyon értett a kétvitorlás hajókhoz.

– Nem akartak váltani akkor sem, amikor kikerült az olimpiáról?
– Akkor még úgy voltunk vele, hátha visszakerül. Aztán 1996-ban részt vettünk egy tesztversenyen, ahol beleláttunk abba is, hogy mi motiválja a döntéshozókat, és világossá vált, hogy ez már nem sportszakmai, hanem üzleti kérdés. Az olimpiából kicsit ki is ábrándultunk, mert az üzlet irányába ment el, és onnantól kezdve éreztük, hogy a repülő hollandinak nincs és nem is lesz esélye visszakerülni, mert nem lehet belőle annyi pénzt csinálni, mint, mondjuk, a laserből. Az olimpia nem azt a részét domborítja ki a vitorlázásnak, amit mi megszerettünk, viszont addigra már beleástuk magunkat ebbe a hajóosztályba, nyertünk világbajnokságot, bekerültünk a körforgásba, és ez mind nagyon megtetszett nekünk. Ekkor már nem volt kérdés, hogy mindig is „hollandizni” fogunk.

– A hajóosztály presztízse azért megmaradt?
– Igen, de amikor egy osztály kikerül az olimpiáról, eleve követi egy színvonalesés, hiszen nem költenek rá annyit, nem edzenek olyan sokat rá. Aki ebben az osztályban olimpiára készül, évi háromszáz napot kell foglalkoznia vele, de ha dolgozol is mellette, jó, ha száz napot vízen tudsz tölteni. Folyamatosan naprakésznek kell lenni, mert itt állandó az innováció: fejlesztik a hajókat, a rudazatot, a vitorlázatot, és ez minket is abba az irányba vitt, hogy továbbra is ezzel a hajóval vitorlázzunk. Egyébként a testalkatunk miatt nem is volt más olimpiai osztály, amiben eséllyel indulhattunk volna. Megerőszakolhatod magad, de ha nem megfelelő a fizikumod, hiába erőlködsz, nem lesz eredménye. És ha nem azért csinálod, mert élvezed, hanem egy megoldandó feladattá válik csupán, aminek semmi köze az örömforráshoz, akkor nincs is értelme tovább csinálni. Az olimpiai szereplés elmaradása tehát nem volt kudarc, mert a saját hajóosztályunkban, a saját környezetünkben folytatni tudtuk azt, amit szerettünk volna, és aminek nagy hatása volt a magyar vitorlázásra is.

– Konkrétan mire gondol?
– Ha mi nem csináljuk ilyen intenzíven, akkor biztosan nem került volna ide, a Balatonra három világbajnokság és egy Európa-bajnokság. De a legfontosabb talán az, hogy a hajóosztály meg tudott maradni Magyarországon, és nem esett ki a nemzetközi vérkeringésből sem. Most már tíz olyan egységünk van, amely hazai vizeken versenyez, míg a márciusi, floridai világbajnokságra hét hajóval, vagyis az egyik legnagyobb kontingenssel utazunk ki.

– 1987 óta hajózik együtt Domokos Andrással. A vitorlázásban mennyire gyakori az ilyen hosszú csapattársi kapcsolat?
– Kevés olyan párost ismerek, amely ilyen hosszú időn keresztül, ráadásul ilyen színvonalon versenyezett együtt. Szerintem kivételes szerencse, hogy egymásra találtunk – nem tudom másnak nevezni. A sok együtt töltött idő persze konfliktusokat is generál, ezeket jól kell kezelni, de szerencsére mindketten olyan személyiségek vagyunk, akik el tudjuk viselni a másik hülyeségeit. Ugyanazok a dolgok motiválnak bennünket, hasonló a beállítottságunk, a családunk velünk együtt nőtt bele ebbe az egészbe, az utazásokba, a versenyzésbe, gyakorlatilag ők is ugyanolyan részesei ennek az egésznek, mint mi. Én kormányos típus voltam, ő inkább legénység, azaz mannschaft akart lenni. Ráadásul a Műszaki Egyetemen végzett mérnökként van műszaki vénája is, ami nagyon sokat segített a fejlesztésekben. A mai napig barátok vagyunk, de nemcsak mi, a családunk is. Egyébként vitorláztam már András fiaival, ha ő éppen nem ért rá, és ez gyakorta előfordul, hiszen repülőpilótaként dolgozik.

– Egy évben mennyi időt töltenek együtt?
– Ez a versenyszezontól is függ. Ha kitolódik, van, hogy elérjük a száz napot, de általában ötven-hatvan napot évente, ami nemcsak a vízen töltött órákat jelenti, lévén a hajót folyamatosan fel kell készíteni, újítani. Mivel én más hajóosztályokban is versenyzem, nekem ehhez hozzáadódik még további harminc-negyven nap. Aztán ott vagyok a túloldalon is: versenyeket szervezek, a klubunknak egy évben legalább húsz viadala van, a magyar vitorlázásban miénk a legtöbb rendezvény. És mivel én vagyok a klubigazgató is, minden ideköt Balatonföldvárra, ahhoz a klubhoz, amelyben már negyven évet lehúztam. Ezért is örülök, hogy sikerült ideköltöznöm
a környékre.

– A Kékszalagon el szokott indulni?
– Szeretem a Kékszalagot, ami nagyon jó kis verseny, nagy hagyományokkal, és ha tehetem, elindulok rajta. Nem feltétlenül győzelmi kényszerrel, hiszen az utóbbi időben már olyan hajók képesek csak nyerni, amelyek legénysége teljesen profi módon célzottan erre a versenyre készül, és olyan anyagi háttérrel rendelkezik, amellyel mi nem tudjuk, és nem is akarjuk felvenni a versenyt. A saját osztályunkban, Assóban azért néhányszor már nyertünk, de nálam ennek a viadalnak azért nem olyan a presztízse, mint egy világversenynek. Kétségtelen, abból a szempontból gyönyörű, hogy együtt van a sportág közössége, látható, hogyan zajlik az élet a Balatonon, amely körbevitorlázható úgy, hogy még versenykö­rülmények között is lehet gyönyörködni a környezetben. Egy pályaversenyen általában erre nincs idő. Jelenleg az a koncepció, ha látjuk az előrejelzésben, hogy normális lesz a szél, akkor elindulunk. Az utóbbi években többször volt olyan, hogy kénytelenek voltunk feladni a versenyt, mert órákon keresztül nem mozdult a hajó, ésnem láttuk értelmét tovább aszalódni a napon. Vagy nem volt benne olyan versenykihívás, ami bennünket is motivált volna.

– Az elmúlt három évtizedben hogyan változott a motiváltsága az újabb aranyérmek, világ- és Európa-bajnoki címek után?
– Versenyző típus vagyok, nem csak vitorlázásban, hanem más sportágakban is. Édesapám vitorlás- és síedző volt, ráadásul a Svábhegyen nőttünk fel, így a Normafán síeltem, ennek köszönhetően alpesi síben, gyepsíben, majd felnőtt fejjel síkrosszban, amatőr snowboardban is voltam magyar bajnok. Az ELTE tanárképző karán végeztem testnevelés szakon, majd továbbmentem a Testnevelési Egyetemre, ahol a tanári szakot és az edzőit is elvégeztem, olyan sportágakkal ismerkedtem meg, amelyekben szerettem versenyezni. Egy hétfői teremfoci a mai napig motivál, abban is győzni szeretnék.

– És repülő hollandiban?
– Mindig jön új kihívás. Rendben van, mi már nyertünk tizennégy világbajnoki címet, de az elmúlt, meg akarjuk nyerni a következőt is. És a pillanatnyi élmezőny mellett mindig vannak új kihívók is. Építhetünk a tapasztaltakra, de folyamatos önfejlesztésben vagyunk, mindig tudunk újat tanulni.

– Milyen az új hajójuk?
– Korábban a német hajók domináltak, nekünk is olyan volt, de egyszer csak megjelent egy olasz cég, amely az elkészítési folyamatba is bevont minket, ötleteinkkel és tapasztalatainkkal részt vettünk a fejlesztésekben. Amiből aztán létrejött a jelenlegi legeredményesebb típus – 2014 óta a világversenyek nagy részét azzal nyerték meg. Állandóan van valami újdonság, így nem is tudtunk kiégni.

– Sosem volt olyan érzése, hogy elég volt?
– Ha olimpiára készülnénk és évi háromszáz napot lennénk vízen, lehetséges, hogy ez már megtörtént volna. Berecz Zsombi négy olimpián vett részt, a végén már csúcsra járatva és túlhajszolva, mert a saját súlyán felül tíz kilóval kellett folyamatosan végigdolgoznia az éveket, és szerintem amióta megnyerte az olimpiai ezüstérmet Tokióban, nem ült finn dingiben. Nálam ez elképzelhetetlen. Ha majd hazajövök az idei floridai vébéről, biztos, hogy egyből megyek a vízre megint. Beállt egy olyan egyensúly, ami fenntartja a sikeréhséget is.

– Társával együtt tizennégy világbajnoki címet szerzett repülő hollandiban. Mekkora ennek a súlya a sportágban?
– Jelentős, mert mi egy hajóosztályban nyertünk ennyi vb-címet, illetve összesen huszonkét érmet nyertünk már világbajnokságon. Ha ehhez az Európa-bajnokságokat is hozzászámolom, harmincnál tartunk. És nálunk az Eb szinte ugyanaz a szint, mint a vb, mert elindulnak rajta tengerentúliak is, ráadásul Európában mindig erősebb a mezőny, kétszer annyi hajóval. Persze vannak olyanok, akiknek huszonöt világbajnoki címük van, de azokat különböző hajóosztályokban szerezték. Ha így számoljuk, nekem a mostani a tizenötödik volt. Akinek tíznél több vb-címe van, azokat már magasabban jegyzik.

– Edzőként dolgozik még?
– Főállásban már nem. Az ok egyszerű: ha a legmagasabb szinten akarsz edzősködni, az nem megy együtt a profi sporttal. Ott kell lenned mindenhol, és nemcsak edző vagy, hanem technikai vezető, masszőr, dietetikus, és pszichológus is. A kilencvenes évek végén kezdtem el edzősködni, amikor főiskolára és egyetemre jártam, gyerekekkel foglalkoztam Balatonföldváron, a Spariban. Később jött egy nagyobb kihívás, 2000 előtt az olimpiai felkészítésben segítettem a magyar csapatnak, Goszleth Marcelléknek, aki egyébként a mostani vb-győztes csapatnak is tagja volt. Később a Gyapjas testvérek felkészülésében vettem részt 2015 és 2021 között, és edzői pályafutásom csúcsaként tekintek a velük elért junior-világbajnoki harmadik, illetve a junior Európa-bajnoki második helyezésre. 2022-ben még vezetőedző voltam a klubnál, de azóta csak besegítek ide-oda, mert klubigazgatóként nincs is rá több időm. Bevallom, nekem az a része már nagyon nem hiányzik, hogy utazgassak a tanítványaimmal a világban, egyik versenyről a másikra, pakolgassak, szereljek mindent. Már a saját versenyeimre is egyre fárasztóbb eljutnom, meg aztán szeretnék több időt eltölteni a családommal. Van egy féléves kislányunk, Majthényi Maja, akire nagyon régóta vártunk már, és rendesen leköti a szabad kapacitásunkat.

– Mit csinál, ha nem vitorlázik?
– Bizonyos szinten az is kikapcsol és feltölt, ha elmegyek egy nagyhajós versenyre. Vagy amikor olyan az időjárás, hogy már semmit sem lehet csinálni a vízen a nagy szél miatt, akkor szörfözni szoktam – nagyon jól kikapcsol. Fizikailag a foci is karbantart, illetve folyamatos építkezésben vagyunk, mert mindig akad valami munka a ház körül, amire nem mondom, hogy mindig kellemes, de hogy kizökkent, az biztos. Külterületen lakunk Kőröshegy környékén, ahol csak szőlők és gyümölcsfák vannak körülöttünk, és elég nagy a terület, állandóan gondozni kell, amit szívesen csinálok, a kertészkedéstől, a kaszáláson át a fagyűjtésig. Nagyon szeretek otthon lenni. Amíg régen azt néztem, hogy csak menjünk már versenyekre, addig ma épp fordítva vagyok ezzel: annak örülök, ha itthon vagyok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 6-i lapszámában jelent meg.)