A kis maugliból hatszoros nagymama lett – interjú Medveczky Krisztinával

– Gyakran jönnek haza Ausztráliából?
– Minden évben itthon vagyunk, ilyenkor rengeteg jó baráttal találkozunk, igyekszünk kihasználni az időt. A montreali olimpián, 1976-ban ismerkedtünk meg férjemmel, Tóth Istvánnal. Montrealból hazatérve egy újabb kanadai meghívásnak kellett volna eleget tennünk, de kiújult a térdsérülésem, ami miatt nem tudtam folytatni a versenyzést. Ezért jött István korábban haza, otthagyva a posztdoktori ösztöndíj utolsó két hónapját. Az események villámgyorsan követték egymást: 1977 tavaszán össze is házasodtunk.

– Versenyzői pályafutása befejezését követően úgy tűnt, sportújságíró lesz önből.
– Valóban érdekelt a lehetőség, nagy lelkesen bele is vágtam a Népsportnál a gyakornoki munkába. De hamar el is illant az odaadásom. Abban reménykedtem ugyanis, hogy a tornával foglalkozhatok. Ezzel szemben a kerékpározást bízták rám azzal az indoklással, hogy más sportágakban is fel kell találnom magam. Mivel a három kislányom közül az első már megszületett, úgy éreztem, fontosabb a családom érdekében, hogy folyamatosan otthon legyek, ezért megköszönve az esélyt, elbúcsúztam. Aztán megérkezett a második lányom is, így a gyerekeket nevelve négy és fél évig otthon voltam. Közben a jövőmre is gondolva elvégeztem a TF-en a szakedzőit.

– Az edzőség közelebb állt önhöz, mint az újságírás?
– Egyértelműen, hiszen huszonkét éves koromtól bárhol is éltünk, mindig edzőként dolgoztam. Az itthoni éveket követően, 1988-ban a biokémikusként gyógyszerkutatással foglalkozó férjem Londonban kapott ösztöndíjat. Nem akartunk végleg kinn maradni, de amikor István állandó álláslehetőséghez és professzori kinevezésig jutott, kezdtünk erre is gondolni. Vettünk egy rettenetesen „lepukkant” házat, amelyet fokozatosan javítgattunk. A végső lökést egy ausztráliai előadásra szóló meghívás adta meg, ahová én is elkísértem Istvánt. Amikor pedig megláttam azt a világot, egyből arra gondoltam, hogy inkább ott szeretnék élni. Szó szót követett, végül Brisbane-ben kötöttünk ki, ahol többhektáros, kerítés nélküli telek is tartozik a házunkhoz.

– A férjem a queenslandi egyetemen is professzori rangig vitte – közben itthon a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett.
– A család egyesítésére törekedve sikerült az édesanyámat kiköltöztetni, majd a nővéremet is a három gyermekével.

– Itthon hosszú éveken keresztül edzősködött a Vasasban, majd Londonban és Brisbane-ben sem lett hűtlen sportágához.
– Igen, huszonkét éves korom óta folyamatosan edzősködtem. Így ment addig, amíg megszületett az első unokám, mert azóta a család még fontosabb lett nekem. Egyébként nagyravágyó szakmai terveim sohasem voltak az edzői pályán. Elsődleges feladatomnak mindig azt tekintettem, hogy minél több gyerekkel megszerettessem a mozgást. Ezért a klasszikus torna mellett szívesen oktattam aerobikot is.

– Bár már hatszoros nagymama, hatvanhat évesen is csupa dinamika. Mi a titka?
– Mindig is örökmozgó voltam, a Gellért-hegy oldalában laktunk, mindenhova felmásztam, csak kis Mauglinak hívtak. A Köbölkút utcai általánosban a diszkoszvető olimpikon, Szécsényi József felesége volt a testnevelő tanárom, aki rövid rsg-s próbálkozás után tízéves koromban irányított a Vasasba, Tóth Ernőhöz. Tőle vett át később Békési Sanyi bácsi, akinek vezetésével tizennégy évesen, az 1972-es müncheni olimpia legfiatalabb résztvevőjeként már bronzérmes csapat tagja lehettem, méghozzá a második legjobb egyéni részeredménnyel. Harmadikok lettünk az 1974-es várnai világbajnokságon is, és 1976-ban, a montreali játékokon is közel voltunk az újabb éremhez, végül a negyedik helyet szereztük meg. Akkoriban még kisebb nyomás volt rajtunk, és nem is voltam ideges alkat. A legjobbra törekedve odaálltam és kiadtam magamból a maximumot. Egyébként a felemás korlát volt a kedvencem, de akkor még nem lehetett egy szerre specializálódni.

– Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres edző legyen?
– Az illető legyen a tornában fantáziadús, erős kezű, aki, ha kell, a tanítványa lelkére is tudjon hatni. Nekem ezek a tulajdonságok csak részben adattak meg, így nem is törhettem kiemelkedő sikerekre. És az sem tetszett, hogy az edzők között is láthatóan állandó feszültségek, villódzások voltak, a vezetők pedig sakkoztak a kollégákkal. A várnai vébé idején engem is elvettek Sanyi bácsitól, az eredmény pedig alig egy hónap alatt két sérülés lett. Talán ezért is gyorsan visszaadtak neki, de már senki sem bízott benne, hogy visszanyerhetem a régi formámat. Ám nyolc hónap elég volt a rehabilitációhoz, és végül csak eljutottam Montrealba. Sanyi bácsi mellett a gerendán Ducza Anikó is rendszeresen foglalkozott velem, neki is köszönettel tartozom.

– Tizenöt évig éltek Londonban, majd 1998-ban Ausztrália, Brisbane mellett döntöttek.
– Kockázatos vállalkozás volt, hiszen a férjem már véglegesített professzori kinevezését és munkahelyét hagytuk veszni, hogy az ötödik földrészen a nulláról kezdjünk mindent. Ám optimisták voltunk, mivel az ottani emberek alapvetően sokkal barátságosabbak, mint az angolok voltak. Hamar tapasztaltuk azt is, hogy Ausztrália valóban a lehetőségek országa. Aki okos és szorgalmas, előbb-utóbb érvényesül! Hat évig nem jöttünk haza, azóta – a Covid-időszakot leszámítva – évente itthon vagyunk. A legtöbb időt Istvánék családi nyaralójában, Balatonszepezden töltjük. Brisbane-ben nagy örömömre egymáshoz közel lakik a családunk majdnem húsz tagja, közöttünk van a nyolcvanöt éves, külön házban élő édesanyám is. Mind a hat unokánk sportol, a versenyeikre gyakran mi is elmegyünk. Ausztráliában csak az ott divatos sportágakról lehet olvasni-hallani, így nagy lelkesedéssel néztem végig itthon a torna Európa-bajnokság közvetítését. Emellett igyekeztem sok ismerőssel összefutni, közöttük a több évtized után megtalált legjobb barátnőmmel, Kovács Györgyi művészi tornásszal. Remélem, még sokszor látogathatok haza, a szülőföldemre.

Az 1972-es müncheni olimpián a Békési Ilona, Császár Mónika, Kelemen Márta, Kéry Anikó, Medveczky Krisztina, Nagy Zsuzsanna alkotta magyar női tornászcsapat többszörösen túlteljesített, senki sem számított rá, hogy végül bronzérmes lesz. A másik, ugyancsak jókora meglepetést az alig 14 éves Medveczky Krisztina szerezte, aki az olimpia teljes mezőnyének legfiatalabbjaként a csapat második legponterősebb tagjának bizonyult. A csapatversenyben legtöbb pontot hozó, egyéni összetettben a kilencedik helyen végző, felemás korláton ötödik      Békési Ilona      így emlékezett vissza a müncheni napokra: „Óriási volt az öröm. Kriszti szereplése extra jól sikerült, erős gyakorlatokat mutatott be, alig hibázott. Irigylésre méltó volt, ahogyan odaállt és a legfiatalabbakra még inkább jellemző módon, félelem nélkül előadta, amire készült. Kriszti tízévesen került a Vasasba, s röviddel később édesapám, Békési Sándor (képünkön) kezdett el vele foglalkozni. Tőle tudom, hogy Kriszti nagyon gyorsan tanult, s 1972-re már simán bekerült a legjobbak közé. Apukámnak nagy erénye volt a kitűnő formaidőzítés. Ennek biztosan része volt valamennyiünk sikerében, amihez persze szükség volt Ducza Anikó és Nagy Jenőné Vali néni erényeire, tapasztalataira is.” A két korábbi csapattárs, Ilona és Krisztina több mint tíz év után találkozott idén újra.   „A néhány héttel ezelőtti budapesti összejövetelünk olyan jól sikerült, hogy elhatároztuk, ezután évente megismételjük. A jó hangulathoz Kriszti is hozzátette a részét: most is ugyanolyan kedves és közvetlen, mint volt fél évszázaddal korábban.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 22-i lapszámában jelenik meg.)