Keller Ákos szépen búcsúzott

– Mikor döntötte el, hogy a februári két mérkőzés lesz az utolsó?
– Már tavaly, úgymond az „Ivkovics-korszak” végén. Úgy voltam vele, nincs sok értelme, az Európa-bajnokságon sorra kaptuk a zakókat, az olimpiai előselejtezőben is, nekem elég volt ennyi – válaszolta a Nemzeti Sportnak Keller Ákos, a magyar válogatott 35 éves csapatkapitánya, aki az olaszok elleni győztes mérkőzést követően visszavonult a nemzeti együttestől. – Nem szeretem, ha esélytelenül kell kosárlabdázni, de úgy voltam vele Ivkovics távozása után, adok esélyt magamnak arra, hogy másik edzővel új impulzusok érjenek, hátha más rendszerben dolgozunk, játszunk és intenzívebb felkészüléseket tartunk. Aztán az első Eb-selejtezős kör után, egy évvel ezelőtt rájöttem, nem ad már annyi pluszt a válogatottbeli szereplés, inkább nyűgnek éltem meg, s utána hetekig rosszul éreztem magam. Megszületett a döntés, hogy a sorozat végén visszavonulok.

– Mi történt volna, ha kijutunk a kontinensviadalra? Csak rá tudták volna beszélni a részvételre, vagy nem?
– Nem! Öreg vagyok, még egy nyarat nem bírtam volna erre rááldozni a pihenésből, akarok még néhány évet játszani klubszinten, ehhez kell a szabad nyár. Mégiscsak azzal keresem a pénzt.

– Emlékszik az első válogatottságára?
– Mintha most lett volna. Kétezertízben Vinkó László menedzser szervezett néhány játékosnak edzőtábort a nyár elején Baján, ott dolgoztunk, amikor jött a hívás Mészáros Lajos szövetségi kapitánytól, hogy Farkas Attilának pozitív lett a doppingtesztje, s kellek. Összecsomagoltam, elindultam Bükfürdőre az edzőtáborba.

– No és az első meccs?
– A grúzok elleni edzőmérkőzésen mutatkoztam be, s amikor becseréltek, első megmozdulásommal leblokkoltam Zaza Pacsuliát, de a játékvezető lefújta személyi hibának. Nem sokat játszottam eleinte, Lóránt Péter és Tóth Ádám előttem volt a rangsorban, aztán előtérbe kerültem, s az ukránok elleni szombathelyi találkozón remekeltem, majd teljes értékű tagja lettem a rotációnak.

– Vasárnap este az olaszok elleni idegenbeli összecsapás előtt megfordult a fejében, hogy emlékezetessé tegye a búcsút?
– Persze, s talán emiatt ment olyan jól a játék, felszabadultam, mondhatjuk így. Végül nagyon örültem, hogy két győzelem, személy szerint két jó meccs jutott nekem zárásul, de az kissé elszomorított, hogy így sem sikerült kijutnia a csapatnak az Eb-re.

– Mit gondol a következő generációról? Ön előtt Hanga Ádám és Eilingsfeld János is visszavonult, Vojvoda Dávid még vacillál.
– A nyáron világbajnoki előselejtezőt kell játszani, nehéz lesz motiválni a játékosokat, hogy akarjanak menni, edzeni, játszani… Ugyanakkor ez egy lehetőség, hogy még jobban összeszokjon a gárda, s hiszem, ezt az akadályt megugorják a srácok.

– Mit gondol, Gasper Okornnak így is szavaznak bizalmat, vagyis maradhat kapitány?
– Kiszámíthatatlan, hogyan dönt a szövetség, de én azt gondolom, marad, mert új edzőt szerződtetni nem lenne kifizetődő, neki újra a nulláról kellene kezdenie. Látszik a jelenlegi együttesen, hogy ha van idő, jobb eredményeket is elérhet.

– Ez a kvalifikáció miért nem sikerült?
– Izland ott volt az előző két Eb-n, sőt, majdnem a vébére is kijutott, azaz nem lebecsülendő ellenfél, noha talán sokan tévesen abból indulnak ki, hogy Izlandon milyen kevesen élnek, s kicsi a merítési lehetőség. Ne feledjük, egyedül az izlandiak vertek meg mindenkit a csoportban. Nincs Európában gyenge csapat, bárki legyőzhet bárkit, ha ott vannak a legjobbak. Nekünk a sorsolás sem kedvezett, s az sem, hogy a törökök nem ugyanazokkal a játékosokkal álltak ki ellenünk, mint Izland ellen.

– Kétezertízben gondolta volna, hogy tizenöt évig lesz válogatott?
– Egyáltalán nem. De Ivkovics Sztojan utolsó évében úgy éreztem, ő is elfáradt, gyengék voltak a felkészüléseink, míg az én jó barátaim már nem voltak a keretben, s egy-egy összetartást követően napokig rosszul éreztem magam. Néha már akkor felvetődött bennem, nem megyek, mert nem szerzett örömet, ám csapatkapitány voltam, mégiscsak ott volt a helyem, és persze szerettem volna győzelemmel zárni a válogatottbeli karrieremet.

– Mit jelentett önnek a csapatkapitányság?
– Furcsa ez, nem vagyok tipikus csékáalkat… Szerintem eleve azért esett rám a választás, mert nekem volt ennek megfelelő a kiállásom. Sosem voltam vezető szerepben, nem vagyok az a beszédes típus, aki harsány az öltözőben, lelkesítő beszédet sosem mondtam. Ettől még szeretnek, tisztelnek a többiek.

– Ki volt a kedvenc szövetségi kapitánya?
– Dzunics Braniszlav dobott a mély vízbe, az, hogy ő már korán bízott bennem, sokat lökött a karrieremen és az önbizalmamon. Nála hamar meghatározó tagja lettem a csapatnak, neki tartozom sok köszönettel. Mellette Ivkovics Sztojantól tanultam sokat, például hogy ne álljak meg, bármi történik, harcoljak tovább. Ő csinált belőlem centert, előtte ugye inkább erőcsatárként, négyes poszton játszottam. Vele jutottunk ki két Európa-bajnokságra, mindenki jó időben jókor volt válogatott, senki sem volt túl öreg, s ő korán lefektette a szabályokat, amelyeket betartottunk. Valójában az összes edzőnek, aki bizalmat szavazott, hálás vagyok.

– Hogyan emlékszik a két kontinensviadalra, a 2017-esre és a 2022-esre?
– Előbbire nagyon jól felkészültünk, ahogy kellett, meg is lett a továbbjutás. Kölnben nem volt jó élményem, kivéve talán a franciák elleni „majdnem győzelmet”. Sajnos nem bírtuk a sorozatterhelést, már a felkészülésünk sem sikerült jól, s az első, a bosnyákok elleni meccs eldöntött mindent, ott kiderült, nincs keresnivalónk.

– Mi a legszebb válogatottbeli élménye?
– Kolozsvár. Hosszú idő után vehettünk részt az Eb-n, sok magyar szurkoló volt, jó hangulatú mérkőzések. No meg az első igazi jó meccsem a válogatottban, amikor 2010-ben Szombathelyen legyőztük az ukránokat az Európa-bajnoki selejtezőben.

– Mi a legrosszabb?
– A kölni torna, az egész, és a kétezertizennégyes, csehek elleni meccs Szolnokon, mert hiába nyertünk tizenöt ponttal, összesítésben három ponttal lemaradtunk az Eb-ről.