Fiatalság, bolondság? – Bobory Balázs publicisztikája

Vannak helyzetek, amikor bele kell avatkozni a piac alakulásába, persze egyáltalán nem biztos, hogy ezzel azt a hatást érjük el, amit szeretnénk.

Hogy mire is gondolok?

Négy évet élt meg a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének programja, amely szerint a férfi szakágban a mérkőzések első félidejében végig kötelező volt egy U23-as játékosnak a parketten lenni. Az első idényben még csak az alapszakasz meccseire vonatkozott a szabály, aztán már a rájátszás találkozóin is szóhoz kellett jutniuk a fiataloknak. A négyéves ciklus végeredményéről, eredményeiről vegyesek a vélemények, akadtak olyan ifjak, akik éltek a lehetőséggel – bár ki tudja, lehet, hogy tehetségük folytán egyébként is játszottak volna –, mások „egynyári slágerek” lettek, azaz csak a paragrafusok miatt tölthettek hosszabb periódusokat a pályán, és miután kiöregedtek az utánpótlásból, ismét visszakerültek a kispad végére.

Óriási dilemma, hogy milyen hatást vált ki egy ehhez hasonló szabályozás, de legalább nekünk most vannak friss tapasztalataink.

Anno, amikor a szövetség kitalálta az U23-as szabályt, a nőknél alkalmazott U20-ast ültette át a férfimezőnyre. A lányoknál valóban eredményesnek mondható ez a program, igaz, náluk a nemzetközi verseny sokkal kisebb, a merítési lehetőség itthon viszont nagyobb, így sokkal több jó képességű fiatal érkezett az utánpótlásműhelyekből, és nekik aranyat ért, hogy a felnőttmezőnyben azonnal súlyos játékpercek szakadtak rájuk. A hölgyeknél is vízválasztó ez az időszak, élesben derül ki, ki az, aki képes elviselni a felnőtt profi sporttal járó terheket, felelősséget, és ki az, akinek magas a léc, és valószínűleg sohasem fogja átugrani a várt magasságot.

A fiúknál azonban más a helyzet. Míg a lányoknál az utánpótlás-korosztályokban az Európa-bajnokságokon rendre az élmezőnyben vagy a középmezőny elején végeztek csapataink, a fiúk hosszú évek óta a huszadik helyezés környékét vették célba, vagy legalábbis érték el, és ez nem azt jelzi, hogy folyamatosan tele lennénk kiugró tehetségekkel, sőt…

És akkor itt jön a dilemma: vajon meg kell-e adni azoknak az ifjaknak a lehetőséget, akiknek a teljesítménye nem kiugró, nem elég érett vagy jó a felnőttmezőnyhöz, és csak azért bedobni őket a mély vízbe, mert egy szabály erre kötelez, esetleg inkább hagyni kellene, hogy a tehetség utat törjön magának, és aki ügyes, akiben van potenciál, úgyis lehetőséget kap.

Megértem, hogy az utóbbi eshetőségben nem teljesen bíztak az MKOSZ akkori vezetői – 2023 óta Szalay Ferenc helyett Báder Márton vezeti a testületet –, mert bőven látunk arra példát más sportágakban is, hogy a középszerű légiósok mellett miként kallódnak el a magyar tehetségek, vagy fedezzük fel őket később, mint kellene. Ha példákat kellene hoznom, akkor elég megnézni, hogy a labdarúgóknál a válogatott kulcsemberei közül Varga Barnabás és Nagy Zsolt mikor futott be és milyen akadályokba ütközött hazánkban profi pályafutása elején…

Szóval igen, egyrészről releváns elgondolás volt, hogy erőnek erejével kell a klubokat, edzőket arra kényszeríteni, hogy használják az utánpótlás termését, ne a süllyesztő legyen az útjuk azoknak a gyerekeknek, akikbe hat-nyolc év munkát fektettek az edzők.

Persze a másik kérdés, hogy milyen volt az a munka, amit az utánpótlásban végeztek gyerekeink. Az elmúlt években értetlenkedve néztem néha, amikor neves szakemberek arra panaszkodtak a férfi szakág utánpótlása kapcsán, hogy fiataljaink elsősorban fizikailag, dinamizmusban, keménységben vannak lemaradva a többiekhez képest, és amikor egy U16-os Európa-bajnokságra utaztunk, akkor a mieink még gyerekcsapatra hasonlítottak és lényegében velük egykorú „felnőttekkel” találkoztak. Ilyenkor minden alkalommal feltettem a kérdést: hát nem az erőnlétet, az izomzatot a legkönnyebb fejleszteni? Nyilván, ha valaki nem elég ügyes a labdával, nem dob jól, gyenge a labdavezetése, akkor lehet javítani rajta, ám azért van egy határ és persze így van ez a gyorsasággal, robbanékonysággal is. De izomból annyit lehet pakolni egy emberre, amennyit akarunk, tehát pont ezen a téren lehetne egálban lenni bárki mással. Azt Rátgéber Lászlótól (is) tudjuk, hogy a magasság nem tanulható, és tény, 210 centiméteres centerekből is kevesebb adatik meg nekünk, mint bárki másnak a környezetünkben, ettől függetlenül valószínűleg a műhelyekben zajló munka szorulna reformra, hogy fizikai erő terén ne legyünk ennyire elmaradva, és akkor talán sokkal több felnőttmezőnyre érett játékos kerülne az élvonalban szereplő csapatok környékére.

A dolgok természetes folyásába történő beavatkozás más torzulásokat is eredményez általában, ilyenek például a fizetések. Azzal, hogy az U23-asoknak játszaniuk kellett, a „sok vadász azonnal elkezdte becserkészni a kevés fókát”, azaz, aki nyomás alatt kétszer át tudta hozni a labdát nyolc másodpercen belül a saját térfelén, vagy képes volt bedobni egy meccsen két hármast is, máris keresett játékos lett, és mivel a kereslet és a kínálat egyensúlya felborult, az árak is felmentek. Így olyan kosárlabdázók is nagy pénzeket kaptak fizetésül, akik tehetségük alapján korántsem értek annyit, ez pedig a klubok számára volt teher, mert nyilván kevesebb jutott a többiekre, így felnőttjátékosból és légiósból is sok helyen a rosszabb minőségre maradt pénz, és ez mindig hatással van egy bajnokság színvonalára is. Ettől függetlenül nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna izgalmas a honi sorozat – annak ellenére is, hogy a Falco egyeduralkodó évek óta.

Apropó, Falco… A szombathelyiek klubmodelljét azért érdemes figyelni és megbecsülni, mert a nyilvánvalóan erős financiális alapra remekül építkeznek, vannak saját nevelésű klasszisaik, a kiszámíthatóság és az állandó nemzetközi jelenlét vonzó a legjobb magyar játékosok és a jó képességű külföldiek számára is.

És nézzük akkor, mi van most! A nyártól eltörölte a szövetség a fiúknál az U23-as szabályt, viszont öt helyett csak négy légióst küldhetnek pályára egy meccsen a csapatok. Az MKOSZ ezzel azt az anomáliát szerette volna megszüntetni, hogy csak azért ne kapjon szerepet valaki, mert fiatal, ellenben a magyar játékosokat továbbra is helyzetbe akarja hozni. Ha a kosarastársadalom szereplőivel beszélünk, akkor erről is megoszlanak a vélemények. Az európai kupákban szereplő együtteseink – a Falco kivételével – azzal küzdenek, hogy kevés olyan magyar kosaras van, aki igazán megállná a helyét nemzetközi szinten, és így, hogy elveszett egy légióshely is, szűkös a rotáció. Az egész bajnokság szempontjából pedig tapasztalható némi színvonalesés, amely akkor lesz elfogadható, ha a válogatottunk profitál hosszú távon abból, hogy a magyar játékosok több játékpercet kapnak a légiósszám-csökkentés után. A hazai játékosok árai továbbra is magasak, ami a mezőny szétszakadásához is vezethet, a nyáron is őrületes verseny volt bizonyos kosarasokért, bár legalább már a piac szabályai működtek, egy idő után pedig van esély arra, hogy minden beáll a megfelelő ár-érték arányra.

Nem kérdés, akad min gondolkodni az MKOSZ-ben, de a kirakatban legalább azt látjuk, hogy van irány és elképzelés, miként fejlődhet a férfi szakág. A kulcs úgyis az utánpótlás-nevelő műhelyek kezében van. Ha ők a rendelkezésre álló hat-nyolc évük alatt megfelelő képességű fiatalokat adnak a felnőttcsapatok kezébe, akkor van esély, hogy előrelép a magyar kosárlabdázás, ha nem sikerül ezen a téren fejlődni, akkor talán a jelenlegi pozícióhoz képest is visszaeshetünk, mert már nem sokáig bízhatunk Hanga Ádám, Vojvoda Dávid vagy Keller Ákos korosztályában, és már a Perl Zoltán, Váradi Benedek, Benke Szilárd fémjelezte generáció is a harminchoz közeleg.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!