Kosárlabda: az ötvenéves Kálmán László neve összeforrt a Falcóéval

– Gyorsan repült az ötven év, vagy tartalmasnak érezte?
– Brutálisan hosszú időnek tűnik, de így visszagondolva minden nagyon gyorsan telt – felelte Kálmán László, a Falco korábbi legendás irányítója, aki kedden tölti be 50. életévét. – A gyerekkorom és a kosárlabda-pályafutásom is hirtelen elrepült, szóval érdemes minél tartalmasabban élni az életet, mert hamar véget ér.

– Körmenden nevelkedett, aztán 21 évet húzott le Szombathelyen a Falco színeiben. Mit gondol, képes egész Vas megye a saját kedvenceként tekinteni önre?
– Teljes mértékben úgy gondolom, hogy Körmenden és Szombathelyen is büszkék rám. Akárhol járok, mindenhol közös képet, aláírást kérnek tőlem, nagyon jó érzéssel tölt el, hogy az emberek nem felejtenek el, és mindig mondogatják, hogy nyugodtan beállhatnék játszani, mert egy-két ember a pályán a cipőmet sem köthetné be.

– Gyakorta vált a rivális szurkolók céltáblájává, ez a teljesítménye egyfajta elismerése. Zavarták a negatív megnyilvánulások, vagy éppen erőt merített belőlük?
– Az elején nagyon zavartak, rosszul esett, hogy azért bántanak, mert jól teljesítek, de el kellett fogadnom, ilyenek a drukkerek. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, annál könnyebben kezeltem ezt a helyzetet a pályán, és csattanós választ adtam ott. Még több energiát és erőt nyertem abból, hogy tudtam, mindig az ellenfél legjobbját kezdik ki, és ennek is köszönhető, hogy negyvenévesen is az egyik legjobb lehettem a ligában.

– Hetvennyolcszor volt válogatott, az 1999-es Európa-bajnokságon alapembere volt a nemzeti csapatnak. Nagyon erős ellenfelekkel mérkőztek, de mindegyik mérkőzésen helytálltak.
– Nagyon szép év volt, 27 évesen, erőm teljében akkor kezdtem stabil kerettag lenni a válogatottban. Mindig csereként szálltam be a mérkőzéseken, a riválisok nem nagyon készülhettek belőlem, és úgy érzem, kicsit fél vállról is vettek minket, aztán kőkeményen meg kellett küzdenie a győzelemért mindhármuknak. Van bennem némi hiányérzet, mert többször is kijuthattunk volna az Európa-bajnokságra, de nem jött össze. Egyszer, a 2003-as Eb előtt Izrael úgy kvalifikált helyettünk, hogy mi már lejátszottunk a meccsünket egy másik csoportban, és tudta, hány ponttal kell nyernie a továbbjutásért – megoldotta a feladatot. Ráadásul akkoriban még csak 16 csapat jutott ki a kontinensviadalra, és a sportdiplomáciánk sem volt valami magas szinten. Most sokkal könnyebb megmutatniuk magukat a játékosoknak, korábban jóval erősebb volt az európai kosárlabda, ugyanakkor nagyobb volt a merítési lehetőség nálunk, ami ütőképes válogatottat eredményezett. Mindenesetre nagyszerű élmény volt az Eb, s bár még nem volt jellemző, hogy sok magyar játszott volna külföldön, engem is hívott több francia, török és görög csapat.

– Miért nem fogadta el valamelyik ajánlatot?
– Franciaországba szívesen mentem volna, meg is egyeztünk a Nancyval, ám egy kupameccsen alám léptek, elszakadt a bokaszalagom, kilenc hónapos kihagyásra kényszerültem. Azt hittem, vége a pályafutásomnak, de hála Istennek felépültem. Iszonyatos fájdalmaim voltak, és később már soha nem tudtam olyan nagyot ugrani, mint előtte. Ha nincs a sérülés, biztosan mentem volna külföldre, de később már nem kaptam olyan ajánlatot, ami nagyságrendekkel több pénzt kínált volna annál, amennyit itthon keresek. Ezért nem akartam feladni mindent, a Falco rám épült, az én csapatom volt, és ugyan bizonyára megálltam volna a helyem légiósként, de így kerek a pályafutásom. Huszonegy évet töltöttem a klubnál, itt lettem bajnok, a Falco neve összeforrt az enyémmel, ami hatalmas dolog.

– Mit gondol, miért nem vitte többre az a remek válogatott generáció, miért csúszott el a '99-es Eb után rendre néhány banánhéjon a selejtezősorozatokban?
– Sok szövetségi kapitány keze alatt dolgoztunk, mindegyik más filozófiát követett, más emberekben bízott, talán jobban is össze lehetett volna állítani az egyes csapatokat. Ugyanakkor jóval magasabb volt a színvonal a jelenleginél, nehezebb volt bekerülni az Európa-bajnoki mezőnybe, noha irányítóposzton, mezőny- és centerposztokon is felvettük a versenyt a kontinens elitjével. Mostanában is azt lehet látni, hogy vannak meccsek, amikor nagyon jól játszik a válogatott, de olyanok is, amikor a gyengébb csapatok ellen sem megy. Ezekből persze messzemenő következtetéseket nem lehet levonni.

– Magyar Kupát végül nem, de bajnoki címet sikerült nyernie a szombathelyiekkel. Élénken él még az emlékezetében a 2007–2008-as évad?
– Természetesen, és az elveszített kupadöntőkre is emlékszem, micsoda szerencsétlenségeken múltak. Ezen ugyanakkor már kár rágódni, az is nagy szó, ha valaki eljut a fináléig, főként hogy a Falco akkor még nem volt annyira erős csapat, mint most. A 2007–2008-as évadban mi voltunk az esélyesek, végig vezettük a bajnokságot, a kupadöntőt otthon, Szombathelyen kétszeri hosszabbításban vesztettük el, de mindenért kárpótolt a bajnoki cím – mindenki azt gondolta, nem jön már össze nekem, aztán 35 évesen mégis sikerült megszerezni. A következő idényben is bejutottunk a legjobb négy közé, ha a bajnokcsapat együtt marad, két-három évig megvédhettük volna a címünket.

– Ki volt a kedvenc edzője és játékostársa?
– Az újvidéki Hajnal Laci, aki a Falcóban felfedezett, utat mutatott, hol a helyem, mit kell csinálnom, nagyon sok videót megnéztünk, javítottunk a dobásomon, ami nagyon fontos egy fiatal játékos életében, hogy helyre legyen rakva. A gyerekeknél, akikkel foglalkozom, első rendű a helyes technika kialakítása, a jó iskolázás, mert később szinte lehetetlen kijavítani, ami nem működik megfelelően. Földi Sanyitól, Szrecsko Szekulovicstól, Zsoldos Banditól, mindenkitől tanultam valamit, mindannyian hagytak engem játszani, és talán azért is tudtam ilyen sokáig kosárlabdázni, mert nagyon sok tapasztalatot szereztem, és erőt merítettem abból, amit az edzőim tanítottak. Játékostársaim közül Andrija Csirics profizmusa és szemlélete állt hozzám a legközelebb.

– Csaknem 41 éves koráig játszott az NB I-ben, aztán a másodvonalban is éveket töltött. A tapasztalat mellett ennyire jó genetikai adottságokkal áldotta meg a sors?
– Mindenképpen szükség van erre is. Hét–tízéves koromban minden nap ugráltunk, kosaraztunk a téren a betonpályán, maximum ebédelni mentünk haza, de néha amiatt se. Reggeltől estig játszottunk, kellően megerősödtek a csontjaim, az izmaim. Ma már nem ez az életcéljuk a gyerekeknek, de korábban Körmenden nem volt más sport, amit normálisan űzhettünk volna. Ha lejöttek gyakorolni a „nagyok”, néha lámpafényben, havazásban, kesztyűt húzva gyakoroltam egyedül. Nem is a fanatizmus, a játék szeretete vitt előre, megtanultam győzni, és meg is szerettem ezt az érzést, nézhettem a remek körmendi csapatot, ismertem a játékosokat, akik közül néhányan az edzőim is voltak. Sokat köszönhetek nekik is, mert megmutatták, milyen kitartani egyetlen csapat mellett tűzön-vízen át – ez napjainkban nem jellemző, kihaltak a régi szokások, ami nagy probléma.

– Rengeteget változott a sportág, amióta elkezdett kosárlabdázni – inkább az előnyére vagy a hátrányára?
– Dominálnak a fizikai képességek, eltűntek a technikás, taktikázó játékosok. Eleinte azt sem hittem volna, hogy harmincéves korom után még tudok játszani, aztán 44 évesen a B-csoportban már azt éreztem, hogy akár 46–47 éves koromban is szerepelhetnék az élvonalban. Utánunk olyan generáció következett, amely már nem hozza a mi szintünket, egyre gyengébbnek tűnik a magyar bajnokság színvonala, a külföldiek sem váltják meg a világot. Ha nem is beszélhetünk tömegsportról, de nem látványos a kosárlabda Magyarországon, én ilyen szemmel figyelem a játékot, vannak mérkőzések, amelyeket egyszerűen nem szívesen nézek végig a televízióban. Úgy érzem, nem nevelünk minőséget, játékosokat, akik a következő jó generáció magját alkothatnák. Keller Ákos, Hanga Ádám, Perl Zoli és a többiek mögött óriási az űr, változtatni kellene a mostani helyzeten.

– Több mint két idényen át edzőként is segítette a Falcót, hogyan értékeli azt az időszakot?
– Korán ugrottam bele az edzősködésbe. Bent tartottam az együttest az NB I-ben, aztán következett egy nagyon jó idény, majd egy kilencedik hely, aminek a rengeteg sérülés is oka volt. Edzőként is mindig a maximumra törekedtem, nagyon nehezen viseltem a kudarcot. A kispadon ülni teljesen más, mint játszani, előfordul, hogy nem olyan garnitúrát irányítasz, amely meg tudja valósítani az elképzeléseidet, és így nagyon nehéz a dolgod. Kis szerencse sem árt ehhez a szakmához, apróságok döntenek arról, sikeres leszel, vagy sem. Ezt én is megtapasztaltam, amikor az első teljes évadom negyeddöntőjében három kettővel estünk ki a Paks ellen úgy, hogy az utolsó találkozón idegenben a negyedik negyed elején még tíz ponttal vezettünk... A következő idény előtt Perl Zoli elment, meggyengült a csapatunk, azt hiszem, nincs miért szégyenkeznem. Ma is elő tudnék húzni ezt-azt a tarsolyból, fontos, hogy egy edző értse a játékot, játékosszemmel is kövesse a történteket, ismerje a lélektanát annak, mikor kell időt kérni, használni ezt a fegyvert. Most is átlátom a játékot, de nem hiányzik, hogy hétről hétre felkészüljek az ellenfelekből, edzést tartsak, ennek egyelőre nincs itt újra az ideje, de így is szép és tartalmas az életem.

– Tavaly távozott az NB I B-s pápai csapat kispadjáról, azóta mivel tölti a mindennapjait?
– Nagyon jól elfoglalom magam, tavasszal kisfiam született, Kende, így közel ötvenévesen megtapasztaltam, milyen ismét babázni. Ő és gyönyörű élettársam, Helga bearanyozzák a napjaimat. Teljes az életem, meccsre járok, edzéseket tartok, más ember vagyok, mint régen, de erre is meg kellett érni, mindennek megvan a maga szépsége. Mindig azt csinálhattam, amit a világon a legjobban szerettem, meg is tudtam élni belőle – nem is kívánhattam volna többet. Ha a maradék körülbelül harminc évemet egészségben élhetném, elégedett lennék.