Ikonok – Bobory Balázs publicisztikája

Karácsony előtt, a Sopron Basket franciaországi Euroliga-mérkőzése után az alapvetően puritán, mégis giccses ünnepi díszbe felöltöztetett mont-de-marsani szálloda halljába ültem le a csapatkapitánnyal, Fegyverneky Zsófiával interjúra. Nagyon késő volt már, elmúlt este 11 óra is, másnap pedig hajnalban indult Magyarországra a küldöttség, így azt is felajánlottam a kemény mérkőzés után elcsigázott hátvédnek, hogy beszélgessünk hazafelé valamelyik repülőtéren – de ő még ott készségesen és őszintén válaszolt a kérdésekre, holott 38 esztendősen harminc percet töltött a pályán. A hivatalos rész mintegy negyedóráig tartott, majd megnyomtam a stop gombot a diktafonon, és következett ráadásként egy félórás „off record” diskurzus, amely során még inkább láttatni engedte, mit gondol a világ és hazánk kosárlabdázásáról, Sopronról, a magyarországi sportéletről. Természetesen a beszélgetés részletei nem tartoznak a nyilvánosságra, viszont az talán igen, hogy Fegyvernekyt hallgatva a végén az fogalmazódott meg bennem, hogy bízom benne, ha valamikor szögre akasztja a kosarascipőjét, a sportágban marad.

Ahogy azt minapi címlapsztorinkban Török Zoltán, a soproniak ügyvezetője és Győri Ferenc kollégám jegyzetében megfogalmazta, Fegyverneky nagysága itthon szinte csak az egyéni sportágakban olimpiai aranyérmes bajnokainkhoz mérhető, s bár két évtizedes pályafutását nagyjából megfelezte a két ősi rivális, a PVSK és a Sopron között, mindenhol – nem csak a határokon belül – óriási tiszteletnek örvend.

Meglehetősen furcsa, hogy életem nagy részét futballpályák környékén töltöttem, gyerekként mégsem ebben a sportágban találtam meg azt az ikont, akire minden tekintetben példaképként lehetett tekinteni. A kilencvenes évek elején kezdett újra a legjobbak közé emelkedni az Alba Volán jégkorongcsapata, amelynek akkor még tinédzser centerének, bizonyos ifjabb Ocskay Gábornak olyan vezetői képességei voltak, amelyek szinte tanulhatatlanok – ösztönből, egyéniségből és nyilván tehetségből is fakadnak. Persze a pályán főnök csak az lehet, aki nemcsak a játékával tűnik ki és dönti el a legfontosabb mérkőzéseket, hanem az öltözőben vagy azon kívül is magával ragadja a társakat, odafigyelnek rá, megbecsülik a szavát, és aki személyiségével, életvitelével, gondolkodásmódjával és megnyilvánulásaival is példát mutat – ahogy Fegyverneky Zsófiával kapcsolatban fogalmaztam korábban: igazodási pont.

Nos, én Kiscsicsót tátott szájjal figyeltem, amikor játszott. Sohasem volt látható unottság az arcán, nem tudott lazsálni, félvállról venni semmit, még a MAC Népstadion elleni „tíz nullás” meccseket sem. A góljai többségét úgy élte meg, mintha pályafutása elsője lett volna, a győzelmeknél rajta látszott leginkább a felszabadultság, és az ő arcán volt a legszélesebb a vigyor. Mindig arra gondoltam, hogy sportolni csak így szabad. Hatvanas pulzussal, egykedvűen, érzelmek nélkül sótlan minden, ha nem tudsz szárnyalni a sikerek után vagy leszállni a pokolba kudarcok esetén, megette a fene az egészet.

Ocskay fürdött a szapporói szálloda halljában a 2008-as elitosztályba jutás után, Palkovics Krisztiánnal a fehérvári Országalmát is megmászta valamelyik ünneplés során, de a mélységeket is hasonlóan szélsőségesen élte meg. Valamikor a kilencvenes évek második felében az akkor Székesfehérváron méltán népszerű étterem, a már régen megszűnt Spagettiház pultjánál álldogáltunk Kiscsicsóval talán egy Dunaferr elleni hazai vereség után. Megtört volt, bőven a 25. születésnapja előtt körülbelül ötvennek nézett ki, és nem tudott mást hajtogatni, csak azt, hogy valahogy ki kell mászni a gödörből. Aztán ezen az estén furcsa módot talált ki, mert azt hitte, hogy az előtte várakozó rozéfröccs lehajtása segít majd ebben, de a megoldás persze nem ez lett, hanem aztán vélhetően jól kialudta magát, és másnap ment megint edzeni – az Alba Volán pedig szépen, lassan lehagyta a Dunaferrt.

Ahogy Fegyverneky Zsófia Sopronban, úgy Ocskay Gábor Székesfehérváron lett ikon alázatának, kitartásának, munkamoráljának, személyiségének és nem utolsósorban hűségének köszönhetően. És még a közelmúltban is találni csapatsportokban hozzájuk fogható példákat, elég csak Görbicz Anitára, Nagy Lászlóra vagy éppen Benedek Tiborra gondolni. Fájó, hogy ők mindannyian pályatársak voltak, és sajnos már nem lehet velünk mindegyikük...

Most sokkal nagyobb szükség van példaképekre, mint korábban bármikor. A Fegyvernekyvel, Ocskayval kapcsolatban említett tulajdonságok egyre kevésbé tűnnek fontosnak, mindent átsző az üzlet, a rossz értelemben vett karrierizmus, a csillogó, álságos és felületes világ. A döntéseknél eltolódtak a szempontok, a többség a könnyebb utat választja, a langyos vizet a tűzforró vagy éppen jéghideg helyett. Az általános elégedettség, a mai magyar sportban tapasztalható jólét deformálja azt a vágyat, ami miatt valaki gyerekként csillogó szemmel elkezdett sportolni.

Öt és fél éves fiam hetek óta azt hajtogatja, hogy világbajnok szeretne lenni, a vb-trófea karácsonyra kapott utánzatával alszik az ágyában. Ha lehetne egy kívánságom, akkor az lenne, hogy ez az álma megmaradjon akkor is, ha esetleg 38 évesen majd valahol a megyei másodosztályban futballozik, csak akarjon mindennap jobb lenni, nyerni, előrébb lépni, és sohase elégedjen meg azzal, ahova éppen eljutott. Az ikonjaink példáját ezért kell elé is tárni, mert ahogy Ocskay Gábor sem elégedett mert a harmadik, esetleg a negyedik bajnoki címével vagy az Év játékosa elismeréssel, hanem azok után, hogy nyitott pályákon nőtt fel, és kezdte karrierjét, a világ elitjében szeretett volna a legjobbak ellen szerepelni. Iszonyúan szomorú, hogy ez nem adatott meg neki, de ahogy húga, Zsuzsi szokott fogalmazni: ő az a magyar játékos, aki sohasem esett ki az A-csoportból...

Fegyverneky Zsófia pedig a tavasszal nyugodtan kijelenthette volna: felért a csúcsra, történelmet írt a csapatával, az Euroliga-trófeával búcsúzik az erőltetett menettől, a húszéves amerikaiakkal vívott harctól, a heti utazásoktól, a mindennapi megfeszüléstől az edzéseken. De nem tette, mert ahogy magyarázta, még mindig imád kosárlabdázni, versenyezni, nem hajlandó megadni magát, átadni úgy a helyét akár egy fiatalnak, hogy az nem harcol meg érte.

Jó lenne több Ocskayt, Fegyvernekyt vagy Görbiczet látni a magyar pályákon, de ha jelenleg körülnézünk csapatsportágainkban, bizony egyelőre nehéz találni olyan egyéniséget, akiről tíz év múlva hasonló sorokat lehetne írni. De talán nem haszontalan állandóan méltatni ezeket az ikonokat, mert ha csak egyvalaki is elkezdi tanulmányozni életútjukat, pályafutásukat, már megérte.

Ha még egy titkot elárulhatok a Zsófival folytatott magánbeszélgetésünkből, az az, hogy sejthetően nem fog eltávolodni a sportágtól, ha befejezi pályafutását. És ez így jó, mert ő intézmény Sopronban, nem lehet elmenni a személye és szava mellett, és a vezérek személyiségjegyei az aktív profi sportolás után is nagy hatással vannak a közösségre – ezért is fontos, hogy Nagy László és Görbicz Anita is felelős pozíciót lát el Veszprémben és Győrben, és persze láttuk Benedek Tibort, hogy edzőként, szövetségi kapitányként milyen hatással volt a fiatal pólósokra és a válogatott klasszisokra egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!