Az életmű koronája – Bobory Balázs publicisztikája

Másfél éve sétáltam lakhelye, a Görbehalom melletti lélegzetelállítóan gyönyörű erdőben Török Zoltánnal. Mit sétáltam, szinte rohantam a nyomában, a tizedik percben már szaporábban vettem a levegőt, csorgott a víz a hátamon, de tartani kellett az iramot. Napi szinten jár a rengetegbe, tempósan rója a kilométereket, néha még a munkaértekezleteit is ott tartja, de leginkább egyedül marad a gondolataival.

A friss, oxigéndús területen körülötte minden él, a fák, a bokrok, a virágok, csobog a patak, állatok bukkannak elő és tűnnek el ugyanolyan hirtelen. Minden tiszta, egyszerű és racionális – összességében pedig végtelenül inspiráló.

Török Zoltánnak, a Sopron Basket ügyvezetőjének a családja és a kosárlabda mellett vélhetően tényleg az erdő jelenti az életet. Itt álmodik, tűzi ki maga elé a célokat, itt harcol a környezetéért és önmagáért, minden boldog pillanatért, amiért dolgozott egy életen át – akár a sportcsarnok irodájában, akár a magánéletében, családi otthonában.

„Silver Zoli” – gúnyolták sokan, sokszor, főleg még a kilencvenes évek végén, a kétezres esztendők elején, mert sokszor valóban hiába ostromolta a csúcsokat, többnyire az ezüstérem lett az erőfeszítések jutalma. Rengeteg konfliktus, feszültség, vita, szócsata övezte ezeket az esztendőket, talán sokan be is dobták volna a törülközőt, és azt mondják, nem kell a stressz, nem kell az állandó küzdelem a pénzért, az építkezésért, a szintlépésért vagy éppen a klub életben maradásáért.

Török Zoltán abban az időben állt a soproni női kosárlabda élére, amikor sorra szűntek meg az egyesületek Magyarországon, az állami pénz szinte eltűnt a sportból, a potenciális szponzorok is saját létfenntartásukért gürcöltek. Ebben a közegben sikerült kiépítenie egy széles társadalmi bázist a női szakágnak és felemelnie a soproni csapatot állandó bajnokesélyesnek és nemzetközi kupaszereplőnek, mit több, Ronchetti-kupa-győztesnek.

Török Zoltán ezzel meg is elégedhetett volna, hiszen egy jól felépített, menedzselt, kiválóan prosperáló klubot emelt itthon a legmagasabb szintre. De aki ismeri, tudja, nem ilyen fából faragták. Soha, egyetlen pillanatra sem dőlt hátra, még akkor sem, amikor itthon egyeduralkodóvá váltak a soproniak, és a bajnoki döntők előtt már csak az volt a kérdés, hogy elcsíp-e a szériában egyetlen mérkőzést is az ellenfél, vagy söprés lesz.

Volt idő, amikor meg kellett elégednie azzal, hogy a csapat csak itthon diadalmaskodik, a nemzetközi mezőnyben nemigen osztanak neki lapot. Bizonyosan fájdalmas évadok voltak, rengeteg tépelődéssel, kétellyel, útkereséssel járhattak – nem vagyok benne biztos, hogy nem járt a fejében némi hátralépés. Töröknek azt sikerült bizonyítania az előző évtized második felében, hogy csaknem negyedszázados munka után is képes megújulni, úgy lelkesíteni az életművévé váló csapatot, hogy sikerült Európa egyik legjobbjává emelnie a Sopront, állandósítania a helyét a kontinens szűk elitjében.

És ha már véres-verejtékes munka árán ez sikerült, nem is lehetett más az álom, mint felülni a trónra, amelyen magyar csapat még nem foglalhatott helyet. Hiába jutott be egymás után negyedszer is az Euroliga legjobb négy alakulata közé a Sopron, a racionális érvek, a számok, a pénzkötegek alapján sem korábban, sem most nem volt reális esélye a győzelemre. Abban biztos vagyok, hogy Sopronban nem háború és kizárások árán szerették volna növelni a végső sikerre az esélyeket, de a sors úgy hozta, hogy a legnagyobb favorit kiszállt a játékból a kontinens legrangosabb sorozatának hajrája előtt, és hiába volt Isztambulban ott rendezőként a másik óriás, a legsikeresebb magyar női kosárlabda­klub nem szalasztotta el fennállásának legnagyobb lehetőségét, és példás mentalitással, akarattal, egységgel megnyerte az Euroliga 2021–2022-es kiírását.

Az említett tulajdonságokkal nem hirtelen, az elmúlt héten vértezte fel magát a Sopron Basket, hanem Török Zoltán álmának, sportágról, sportról alkotott filozófiájának és a szisztematikus munkának a gyümölcse. Mindent elmond, hogy aki be akar lépni manapság az együttes öltözőjébe, sokatmondó felirattal szembesül: „A múltad miatt lehetsz itt, de a ma elvégzett munkád miatt maradhatsz.” Bizony, aki nem e szerint él, létezik és dolgozik Sopronban – akár játékosként, stábtagként vagy irodai kollégaként –, nem sok sót eszik meg, mert előbb-utóbb kiveti a közeg, sokkal direktebben pedig Török Zoltán.

Ami igazán elképesztő a soproni csapat diadalában, hogy csúfos kudarc után sikerült történelmet írnia. A DVTK ellen – a közvélemény elképedésére – elbukott Magyar Kupa-döntő után nem lett volna csoda, ha repül edző, játékos, és következik a felelősségre vonás. És ha – a hírek szerint – nem is volt feszültségmentes ilyen szempontból az elmúlt néhány hét, a végső cél, a türelem, a kitartás és a kudarc által szült dac, a csak azért is érzése megszülte az isztambuli csodát – Török döntései igazolódtak, és évtizedes álmok váltak valóra.

Sokan tudják: Török Zoltán évek óta vívja a csatáját. Nemcsak a soproni kosárlabdáért, hanem önmagáért, az életéért is. A Sopron melletti erdőben 2020 novemberében arról beszélt, hogy a szervezetére támadó betegséggel vívott harcban nem nyerhet, de minden tettével küzd a hosszabbításért. A baj felismerését követően orvosai azt mondták, a realitás, hogy két évet élhet még, minden további ráadás – de azért kell és érdemes harcolni. Ennek lassan három és fél esztendeje, a sportvezető pedig nem hajlandó megtörni, feladni, továbbra is azért kel fel mindennap, hogy lássa gyermekeit, feleségét, szeretteit, és persze erősebbé, jobbá, eredményesebbé tegye a soproni női csapatot mindenféle értelemben.

A teljes életét átalakította, hogy éljen, alkothasson, szerethessen, s bár korábban sem voltak káros szenvedélyei, most minden idegszálával figyel az étkezésére, a mozgásra, az orvosok utasításai­nak betartására. Az elmúlt években olyan stábot alakított ki a sportcsarnokban, amely betonbiztosan, megingás nélkül, határozottan és pontosan látja el a feladatokat, így kevesebb a stressz az életében, tényleg az erdőben dolgozhat, nem kell és nem is akar már minden mérkőzésen a megszokott helyén, a kispad végén helyet foglalni, sőt az is előfordul, hogy csak a végén értesül a végeredményről, csak felvételről nézi meg a meccset.

Ezzel együtt természetesen vezeti, irányítja a klubot, és bár mindenki megértené, ha hátrébb lépne, még nagyobb teret engedne életében az egyéb ténykedéseknek, örömöknek, nem teszi – mert a Sopron Basketet is a saját gyermekének tekinti, amelyet nem akar és nem is tud elengedni.

Ha valaki, ő megérdemelte, hogy az együttes, amelyet csaknem három évtizede istápol, olyan sikert érjen el, amilyet magyar kosárlabdacsapat még sohasem. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy a diadal minden pillanatát most tényleg testközelből, a kispadról élhesse át, ott lehessen az időkéréseknél, és vélhetően a legjobbkor mondott az Isztambulban töltött napok során egy-egy motiváló mondatot játékosnak, stábtagnak. Mint ahogy természetesen neki járt, hogy a híres-neves Ülker Aréna gyűrűjéről levágott háló a nyakába kerüljön győzelmi ereklyeként, amely mindörökké felbecsülhetetlen érték marad Sopronban.

Nem beszéltem Török Zoltánnal az Euroliga-siker óta, de tudom, bepótoljuk a diskurzust. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy már azon jár az esze, miként lehetne megismételni a hatalmas bravúrt, hogyan lehet a Sopron továbbra is a földrész egyik legjobb női kosárlabdacsapata.

A friss, oxigéndús területen körülötte minden él, a fák, a bokrok, a virágok, csobog a patak, állatok bukkannak elő és tűnnek el ugyanolyan hirtelen. Minden tiszta, egyszerű és racionális – összességében pedig végtelenül inspiráló.

Török Zoltánnak, a Sopron Basket ügyvezetőjének a családja és a kosárlabda mellett vélhetően tényleg az erdő jelenti az életet. Itt álmodik, tűzi ki maga elé a célokat, itt harcol a környezetéért és önmagáért, minden boldog pillanatért, amiért dolgozott egy életen át – akár a sportcsarnok irodájában, akár a magánéletében, családi otthonában.

„Silver Zoli” – gúnyolták sokan, sokszor, főleg még a kilencvenes évek végén, a kétezres esztendők elején, mert sokszor valóban hiába ostromolta a csúcsokat, többnyire az ezüstérem lett az erőfeszítések jutalma. Rengeteg konfliktus, feszültség, vita, szócsata övezte ezeket az esztendőket, talán sokan be is dobták volna a törülközőt, és azt mondják, nem kell a stressz, nem kell az állandó küzdelem a pénzért, az építkezésért, a szintlépésért vagy éppen a klub életben maradásáért.

Török Zoltán abban az időben állt a soproni női kosárlabda élére, amikor sorra szűntek meg az egyesületek Magyarországon, az állami pénz szinte eltűnt a sportból, a potenciális szponzorok is saját létfenntartásukért gürcöltek. Ebben a közegben sikerült kiépítenie egy széles társadalmi bázist a női szakágnak és felemelnie a soproni csapatot állandó bajnokesélyesnek és nemzetközi kupaszereplőnek, mit több, Ronchetti-kupa-győztesnek.

Török Zoltán ezzel meg is elégedhetett volna, hiszen egy jól felépített, menedzselt, kiválóan prosperáló klubot emelt itthon a legmagasabb szintre. De aki ismeri, tudja, nem ilyen fából faragták. Soha, egyetlen pillanatra sem dőlt hátra, még akkor sem, amikor itthon egyeduralkodóvá váltak a soproniak, és a bajnoki döntők előtt már csak az volt a kérdés, hogy elcsíp-e a szériában egyetlen mérkőzést is az ellenfél, vagy söprés lesz.

Volt idő, amikor meg kellett elégednie azzal, hogy a csapat csak itthon diadalmaskodik, a nemzetközi mezőnyben nemigen osztanak neki lapot. Bizonyosan fájdalmas évadok voltak, rengeteg tépelődéssel, kétellyel, útkereséssel járhattak – nem vagyok benne biztos, hogy nem járt a fejében némi hátralépés. Töröknek azt sikerült bizonyítania az előző évtized második felében, hogy csaknem negyedszázados munka után is képes megújulni, úgy lelkesíteni az életművévé váló csapatot, hogy sikerült Európa egyik legjobbjává emelnie a Sopront, állandósítania a helyét a kontinens szűk elitjében.

És ha már véres-verejtékes munka árán ez sikerült, nem is lehetett más az álom, mint felülni a trónra, amelyen magyar csapat még nem foglalhatott helyet. Hiába jutott be egymás után negyedszer is az Euroliga legjobb négy alakulata közé a Sopron, a racionális érvek, a számok, a pénzkötegek alapján sem korábban, sem most nem volt reális esélye a győzelemre. Abban biztos vagyok, hogy Sopronban nem háború és kizárások árán szerették volna növelni a végső sikerre az esélyeket, de a sors úgy hozta, hogy a legnagyobb favorit kiszállt a játékból a kontinens legrangosabb sorozatának hajrája előtt, és hiába volt Isztambulban ott rendezőként a másik óriás, a legsikeresebb magyar női kosárlabda­klub nem szalasztotta el fennállásának legnagyobb lehetőségét, és példás mentalitással, akarattal, egységgel megnyerte az Euroliga 2021–2022-es kiírását.

Az említett tulajdonságokkal nem hirtelen, az elmúlt héten vértezte fel magát a Sopron Basket, hanem Török Zoltán álmának, sportágról, sportról alkotott filozófiájának és a szisztematikus munkának a gyümölcse. Mindent elmond, hogy aki be akar lépni manapság az együttes öltözőjébe, sokatmondó felirattal szembesül: „A múltad miatt lehetsz itt, de a ma elvégzett munkád miatt maradhatsz.” Bizony, aki nem e szerint él, létezik és dolgozik Sopronban – akár játékosként, stábtagként vagy irodai kollégaként –, nem sok sót eszik meg, mert előbb-utóbb kiveti a közeg, sokkal direktebben pedig Török Zoltán.

Ami igazán elképesztő a soproni csapat diadalában, hogy csúfos kudarc után sikerült történelmet írnia. A DVTK ellen – a közvélemény elképedésére – elbukott Magyar Kupa-döntő után nem lett volna csoda, ha repül edző, játékos, és következik a felelősségre vonás. És ha – a hírek szerint – nem is volt feszültségmentes ilyen szempontból az elmúlt néhány hét, a végső cél, a türelem, a kitartás és a kudarc által szült dac, a csak azért is érzése megszülte az isztambuli csodát – Török döntései igazolódtak, és évtizedes álmok váltak valóra.

Sokan tudják: Török Zoltán évek óta vívja a csatáját. Nemcsak a soproni kosárlabdáért, hanem önmagáért, az életéért is. A Sopron melletti erdőben 2020 novemberében arról beszélt, hogy a szervezetére támadó betegséggel vívott harcban nem nyerhet, de minden tettével küzd a hosszabbításért. A baj felismerését követően orvosai azt mondták, a realitás, hogy két évet élhet még, minden további ráadás – de azért kell és érdemes harcolni. Ennek lassan három és fél esztendeje, a sportvezető pedig nem hajlandó megtörni, feladni, továbbra is azért kel fel mindennap, hogy lássa gyermekeit, feleségét, szeretteit, és persze erősebbé, jobbá, eredményesebbé tegye a soproni női csapatot mindenféle értelemben.

A teljes életét átalakította, hogy éljen, alkothasson, szerethessen, s bár korábban sem voltak káros szenvedélyei, most minden idegszálával figyel az étkezésére, a mozgásra, az orvosok utasításai­nak betartására. Az elmúlt években olyan stábot alakított ki a sportcsarnokban, amely betonbiztosan, megingás nélkül, határozottan és pontosan látja el a feladatokat, így kevesebb a stressz az életében, tényleg az erdőben dolgozhat, nem kell és nem is akar már minden mérkőzésen a megszokott helyén, a kispad végén helyet foglalni, sőt az is előfordul, hogy csak a végén értesül a végeredményről, csak felvételről nézi meg a meccset.

Ezzel együtt természetesen vezeti, irányítja a klubot, és bár mindenki megértené, ha hátrébb lépne, még nagyobb teret engedne életében az egyéb ténykedéseknek, örömöknek, nem teszi – mert a Sopron Basketet is a saját gyermekének tekinti, amelyet nem akar és nem is tud elengedni.

Ha valaki, ő megérdemelte, hogy az együttes, amelyet csaknem három évtizede istápol, olyan sikert érjen el, amilyet magyar kosárlabdacsapat még sohasem. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy a diadal minden pillanatát most tényleg testközelből, a kispadról élhesse át, ott lehessen az időkéréseknél, és vélhetően a legjobbkor mondott az Isztambulban töltött napok során egy-egy motiváló mondatot játékosnak, stábtagnak. Mint ahogy természetesen neki járt, hogy a híres-neves Ülker Aréna gyűrűjéről levágott háló a nyakába kerüljön győzelmi ereklyeként, amely mindörökké felbecsülhetetlen érték marad Sopronban.

Nem beszéltem Török Zoltánnal az Euroliga-siker óta, de tudom, bepótoljuk a diskurzust. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy már azon jár az esze, miként lehetne megismételni a hatalmas bravúrt, hogyan lehet a Sopron továbbra is a földrész egyik legjobb női kosárlabdacsapata.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!