Ki az a mi? – Ballai Attila publicisztikája

NÉGY CSAPAT AZ ÁLOM, három a teljesíthető bravúr, kettő a beváltható, elvárható papírforma, egy a szomorú, kijózanító valóság. E visszaszámlálás a magyar részvételt tükrözi a férfi és női kézilabda Bajnokok Ligája négyes végjátékaiban. A negyeddöntőt túlélők aránya tehát négyből egy, a négy párharc nyolc mérkőzésének a mérlege pedig így fest: három győzelem, két döntetlen, három vereség, plusz négyes gólkülönbség. Ez utóbbi adat akár négy továbbjutást is jelenthetne - négy egygólosat. Csakhogy a mieink így inkább kiesni szoktak, mint idén is. A Ferencváros női és a Veszprém férfiegyüttese összesítésben egy, a Szeged két góllal maradt alul, a Győr nyolccal kerekedett felül. Első következtetésként leszögezhetjük, mi akkor érünk el sikert, ha egyértelműen jobbak vagyunk. Az egyenlő erők küzdelmét általában elveszítjük.

Először persze tisztázni kell, ki az a mi? Mert a Veszprém, de most már a Ferencváros nemzetközi keretét is elnézve, semmiképpen sem beszélhetünk „magyar betegségről”; az meg ugyancsak kevéssé valószínű, hogy honfitársaink olyan rendkívüli hatékonysággal fertőznék meg a hozzánk igazoló légiósokat, hogy a korábban atombiztos kezek és rendíthetetlen lelkek a sorsfordító percekben egyszer csak remegni kezdenek.

Ha létezik e csalódásoknak közös okuk, az inkább nagy valószínűséggel a közegben, a hazai versenyrendszerben és versenyhelyzetben, az egyenrangú ellenfelek, ezért az állandó tét, koncentrációs kényszer hiányában keresendő.

Mielőtt e témát kibontanánk, szögezzük le, ha az utolsó gól a Veszprém és a Ferencváros javára határozott volna, a napokban számos lelkendező cikk és értekezés születne „lám, így kell ezt” alapállásból, e páratlan sikersorozatról. Most, hogy ellentétes előjellel kell közelítenünk, annyit azért így is rögzítsünk, hogy a legrangosabb nemzetközi kupa negyeddöntőjének utolsó pillanataiban csak az tud elbukni, aki odáig eljutott és ott is a végsőkig eséllyel küzdött – és ez bizony, a végkifejlettől függetlenül, érdemi munkával, teljesítménnyel, szakmai tartalommal érhető csak el. Ezért ne essünk át a ló másik oldalára, és ne állítsuk, hogy az érintett egyesületeknél vasvillával öntenék be a pénzt a ciszternába.

Tegyük hozzá, a keresett közös vonások, hiányosságok mellett minden szituáció és klub más és más. A Szegedet ezúttal nem is elemezném túl, a tavaly nyáron kinevezett edződuó szerintem jó irányba indult és így is halad, a Barca (kézilabdában ez a hivatalos név, nem a Barcelona) kiverése még nem elvárható, háromgólos hazai hátrány után pedig a csoda kategóriája lett volna. Más kérdés, hogy itthon 21–18-as vezetésről nem feltétlenül kellett az utolsó 13 percet 9–3-ra elveszíteni – ez is ama közös ok felé mutathat –, és a visszavágó hajrájában még így is felcsillant a remény.

A Ferencváros–Odense találkozó számos, a külső szemlélő számára érthetetlen fordulatot tartogatott: Klujber Katrin és Simon Petra jegelése, a végén a „lefagyott” Maszlova és Lekics beküldése, a harmadik időkérés és legalább a záró akciónál, minden mindegy alapon a hét a hat elleni játék elmaradása és így tovább. Allan Heinét tavaly még elvitte a csapat és Andrea Lekics „játékos-másodedző”, a hivatalban lévő tréner javára pedig annyit el kell ismerni, hogy ő bölcs belátással fogadta el e szereposztást, és nem akart többnek látszani annál, ami, aki. A négy új igazolással azonban e rendszer és a kereten belüli hierarchia felborult, és amikor a döntő pillanatokban Heinének valódi vezérként kellett volna előlépnie, akkor erre alkalmatlannak bizonyult.

A Veszprém mestere, Xavi Pascual más kategória, ez nem is vitatható. Ellentétben a számos extraklasszist felvonultató, de talán kevesebb koncepciót tartalmazó keret összetételével. Csakhogy a múlt nyáron kissé váratlanul hivatalba lépett új vezérigazgató, Bartha Csaba ezt kapta örökül, rövid távon mozgástér nélkül. Bartha másutt, például Győrben már bizonyított, nem szorul a tanácsomra, ezért tét nélkül mondom, írom: én Veszprémbe, az európai kézilabdázás fellegvárába csak olyan játékost szerződtetnék, aki még pályája felfelé ívelő szakaszában van, és itt akar feljutni a csúcsra, olyat már nem, aki onnan lefelé jövet még szeretne ugyan jól és jókat játszani, de élete nagy kalandján már túlhaladt, ahhoz mérhető inger többé nem érheti, de azért még kivenné a sportágból azt, amit lehet. Ezt a típust is bizonyára bántja a Magdeburg elleni kiesés, de valószínűleg nem mondaná, mert nem is érzi azt, amit a visszavágón pályára került egyetlen magyar, Ligetvári Patrik: „Nem tudom, fogalmam sincs, hogy dolgozom ezt fel. Azt sem tudom, holnap mit fogok csinálni, egyáltalán hogyan megyek haza… Nagyon fájó, olyan, mintha kést szúrtak volna a szívembe.”

A Veszprém, csakúgy, mint Magdeburgban, saját csarnokában is ellépett négy góllal, ám az 50. perc 26–22-es állásáról 1–6-os sorozattal taszította magát a kiesésbe. Igaz, 27–27-nél kaphatott volna egy jogos hetest, de egy akcióval korábban az ellenfél is. És az igazán bántó az utolsó tizennégy másodperc volt, amikor a németek időkérés után, üzemszerűen vitték ziccerig a mindent eldöntő támadásukat.
Hogy mitől, miért képesek erre? Mert a világ legkiélezettebb bajnokságában hétről hétre ilyen feladatokat kell megoldaniuk. Címvédő létükre a Bundesligában jelenleg negyedikek öt vereséggel, de a listavezető Füchse Berlin is kikapott háromszor, négy döntetlen mellett. Azaz meccsei több mint negyedét nem nyerte meg. E két alakulat egyébként négybe jutott a BL-ben, míg a második számú európai kupában ugyanebbe a magasságba ért a Kiel, a Flensburg és a Melsungen. Ők otthon a pillanatnyilag harmadik Hannoverrel, a Lemgóval, a Rhein-Neckar Löwennel, a Hamburggal és a többiekkel kiegészülve az év majdnem minden napján háborút vívnak.

A mieink meg hónapokon át készülgetnek egy-egy döntő ütközetre. Megszokták, hogy egy mérkőzést bőven elég egyszer megnyerni, ha megroppantották a játszótársat, az többé fel nem áll. A Veszprém az NB I-es tabellát egyetlen, a Szegedtől elszenvedett vereséggel és 22 győzelemmel vezeti, gólkülönbsége plusz 322, ez mérkőzésenkénti átlagban 14-es differencia. A gárda a teljes BL-mezőny, a két csoport 16 tagjának legeredményesebbje is volt, 12 győzelemmel, 24 ponttal, a második Sportingra és a harmadik Füchse Berlinre is hat pontot vert rá, miközben a másik nyolcasban negyedik Magdeburg negatív mérleggel zárt. Aztán akkor járt a csúcsra, amikor kellett.

Az FTC a női első osztályban eddig csupán egy pontot hullajtott el, Debrecenben. Mert egyetlen szoros végjátékát nem tudta kezelni, beleremegett, hogy aztán a Népligetben 41–24-re szaggassa szét a 
DVSC-t. A Fradi is akkor tud győzni, ha sokkal jobb. Ha nem, az számára szinte ismeretlen, sokszor feldolgozhatatlan fejlemény.

E hátrányokat, mint az európai porondon kapott leckék okait könnyű felismerni, de változtatni azokon sokkal nehezebb. A tízmilliós Magyarország a 85 milliós Németországgal szemben nyilvánvalóan gyökeresen más merítési lehetőséggel bír, nekünk abból kell gazdálkodnunk, amink van. Legfeljebb nem mindig úgy, ahogy tesszük, tettük. Például az adott feladatot és helyzetet megértő, átérző, abban szakmai kihívást találó, alkotni képes, karizmatikus, a szélrózsa minden irányából érkező játékosaira hatni tudó edző kiválasztása és a hosszú távú bizalom biztosítása szerintem kulcskérdés.

Akadnának még egyéb laikus ötleteim is, de ez nem az én szakterületem, nem arra szól a szerződésem, hogy megváltsam a magyar kézilabdát. Hanem többek között arra, hogy e hasábokon vasárnaponként írjak egy publicisztikát. Hetente egyet. Ha évente hármat, négyet kellene, most talán görcsbe rándult gyomorral ütögetném a billentyűket, és nagyobb eséllyel „lőnék kapufát”. Persze így is lövök. De ez is hozzásegít ahhoz, hogy a következő alkalommal betaláljak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!