Csillagok kovácsa – Csinta Samu publicisztikája

Miközben újabb csillagait és pozitív-negatív meglepetéscsapatait „termeli ki” az épp zajló férfi kézilabda-világbajnokság, az elmúlt hét végén nagy részvét mellett temették el Bukarestben a sportág egyik meghatározó alakját. A játékosként három alkalommal is a világ tetejére jutó, 84 éves román Cornel Otelea földi búcsúját díszsortűz kísérte, miután a Steaua Bucuresti egykori nyolcszoros bajnoka, BEK-győztese – szakvezetőként is jegyzett egy BEK-győzelmet – hadseregtábornoki rangban végezte be földi pályafutását. Az 1961-es dortmundi, az 1964-es prágai, az 1970-es párizsi vb-n pedig immár a Gruia-csapat kapitányaként, irányítójaként vezette győzelemre a román válogatottat. Az éremkollekció további két vb-érmet – Ausztria, 1959, nagypályás ezüst, illetve Svédország, 1967, bronz – is tartalmaz, összességében 94 alkalommal öltötte magára a román trikolór színeit, és 149 gól fűződik a nevéhez.

Bár a kézilabdázás első háromszoros férfi világbajnokának dicsőséglistája önmagában is imponáló, nem érzékelteti a maga teljességében egy kivételes pályafutás súlypontjait. A dél-erdélyi származású, a Nagyszeben környéki, szász alapítású Nagyselyken született Cornel Oteleát Bukaresthez kötötte a sorsa, ám élete végéig megmaradt erdélyi románnak, ami sok szempontból jelentett mentalitásbeli különutasságot. A romániai férfi kézilabdát a sportág ottani fénykorát jelentő hetvenes évekre jellemző nemzeti sokszínűség például korántsem függetleníthető Otelea személyétől. Nem feltétlenül a válogatás tekintetében, abban azonban egészen biztosan, hogy a többségitől eltérő származás okán senki sem szorult hátrányba. Esetenként épp fordítva… A kétszeres világbajnok Kicsid Gábor mesélte, hogy Otelea egyenesen azzal poénkodott, hogy addig tart a kézilabdázás romániai aranykora, míg a csapatokban meg nem jelennek a moldvaiak.

Sokak meglepetésére a Párizsból világbajnokként hazatérő játékos mindjárt a vb-t követően visszavonult, a nyári vakáció után már a Steaua vezetőedzőjeként „mutatkozott be” korábbi társainak. A váratlan fordulatot két történés is előidézhette. Elsősorban minden bizonnyal egy nyugat-németországi szerződés meghiúsulása – a Südbadischer Handball kínálta meg játékos-edzői kontraktussal, de az engedély érdekében Oteleának le kellett volna mondania a későbbiekre megnyugtató egzisztenciával kecsegtető katonai rangjáról –, illetve a vb miatt már régóta halogatott gerincműtét. Kárpótlásul kinevezték a románok mellett Birtalan Istvánt, Kicsid Gábort, Orbán Istvánt vagy Werner Stöcklt is felvonultató Steaua élére, klubedzőként járult hozzá derekasan az 1974-es berlini vb-győztes – no meg müncheni és montreali olimpiai érmes – román válogatott gerincének kialakításához.

„Az egyik titkunk a csapategység, mert ugyan többnemzetiségű volt a keret, a mai napig érvényes módon egyetlen nagy családot alkottunk, összetartottunk. Sohasem találkoztam a magyar származásomra vonatkozó rossz ízű célzásokkal. Nem engedtünk senkit közénk férkőzni, még viccelődtünk is: ha egy szekus hallaná, miről beszélünk, talán már holnap kivégeznének valamennyiünket” – mondta a Brassóban élő, háromszéki származású Kicsid.

Kiemelkedő játékos-pályafutása ellenére tanítványai elsősorban Otelea vezetői erényeit emelték ki. Azt mondta kézilabdázóinak: „Nekem nincs mit tanítanom, mindannyian jobbak vagytok, mint én voltam valaha. Egyetlen dolgom van: eggyé ötvözzem a hét csillagot. Ha csapat leszünk, mindenkit megverünk, ha nem, bárkitől kikaphatunk.” Más szempontból is vezetőnek született. Ha szükségét érezte, maga szervezett bulikat az edzőtáborozások vagy tétmeccsek sorozatába belegörcsölőknek, ahol kiengedhették a fölös gőzt, de személyes problémáikban is igyekezett mindig segítségükre sietni. Kicsid említette: „Előfordult, hogy az edzőtáborba telefonált kétségbeesetten a feleségem, Kinga lányom magas lázzal beteg. Kapcsolatait kihasználva Otelea rögtön riadóztatta a bukaresti katonai kórház legjobb orvosait, akik megoldották a problémát. Csoda-e, ha mi száz százalékkal hajtottunk érte a tréningeken, a meccseken?”

A romániai rendszerváltást követően még egy éremhez juttatta az ország válogatottját, miután a mélypontot – ugyanakkor a magyar férfi kézilabdázás legszebb pillanatát – jelentő 1986-os svájci vb-t követően átvette a csapat irányítását. Innen indulva született meg a bronzérem 1990-ben Csehszlovákiában, amelynek azóta sem kerültek a közelébe a román férfi kézisek, de még a tornára kijutáshoz is ritkán, az éppen zajló vb-t is nélkülük rendezik. Aztán a sportág irányításába is belekóstolt, rövid ideig vezette a szövetséget, néhány éven át a Steauát, sőt, 2004-ben még a merülési szint alá kerülő női nemzeti együttest is átvette, és a magyarországi Eb-7. helyre hozta fel. Egyre inkább egyértelművé vált azonban, hogy az új világot nem az ő „szépérzékének” találták fel, így aztán 1997-et követően már nem vállalt sportvezetői feladatot. Visszavonulásához egy pénzügyi botrány is hozzájárult. A Hagi-féle labdarúgó aranycsapat egyik legígéretesebb fiatalja, Ilie Dumitrescu Tottenhamhez szerződésekor vádolták meg, hogy a Steaua főnökeként személyesen sem járt rosszul az üzlettel. A bírósági tárgyalás azonban az ügyben végül semmiben sem találta őt érintettnek.

Sportvezetői búcsúja azonban nem jelentett teljes süllyesztőt, karakteres véleményét nemcsak a kézilabdázásról, hanem a teljes román sportéletről is egészen a közelmúltig hallatta. A külföldi edzők szerződtetésének, a hazaiak mellőzésének egyik leghangosabb ellenzője volt, aki a riói játékokat követően nyílt szerepet vállalt például Octavian Morariu olimpiai bizottsági elnök – amúgy azóta is változatlanul NOB-tag és a Rugby Europe első embere – megbuktatásában, őt tartva a román sport brazíliai vesszőfutása egyszemélyes felelősének: a sportbeli (alul)teljesítés és a versenyzők világbotrányt keltően silány minőségű sportöltözete, felszerelése miatt is.

A globális trendekkel szembemenve sportága hazai mélyrepülésének elsődleges okát abban is látta, hogy a felelős vezetők hozzájárulnak a román kézilabdázást megszálló zsoldosáradathoz. Elsősorban a szakemberek szintjén tapasztalható dömpinget ítélte el, meggyőződése szerint ugyanis a csapatsportokban dolgozó edzőnek nemcsak a gyerekek szintjén kell részt vennie játékosai életében, szakmai-emberi fejlődésében, hanem a felnőttkorosztályban is. Azt hangoztatta, hogy egy külföldi trénernek sohasem lesz prioritás egyik-másik tanítvány lelkének ápolása, magánéletének jószándékú istápolása, márpedig egy csapat teljesítménye sok esetben múlik hasonló, nem feltétlenül sportszakmai szempontokra figyelésen. A probléma ismerős szinte valamennyi, a „fejlett” nyugati sportéletet csak külsőségeiben, illetve pénzösszegeiben követő országban.

Miközben ő maga is emberből volt, hiszen iskola- és közösségteremtő tevékenységében itt-ott feltűnnek légypiszoknyi fekete pöttyök. Például éppen a sokat idézett Kicsid Gábor esetében, akinek a Steauától távozása elsősorban arra vezethető vissza, hogy nem kapta meg a soron következő előléptetést a katonai ranglétrán. Talán éppen Otelea nem támogatta ebben. Ahogy mondani szokás: járni járt, csak nem jutott.

Az egyenleg azonban összességében pozitív, ezt igazolja, hogy a romániai kézilabdázás aranykorának tagjai egészen a közelmúltig összejártak Németországtól Székelyudvarhelyig. Birtalan István tavalyi halála után most már Otelea számára sem kell helyet foglalni az emlékek asztalánál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!