Volt már rá példa – Csinta Samu publicisztikája

NEM FELTÉTLENÜL AZÉRT, hogy Moncz Attila kollégám, a Nemzeti Sport csütörtöki publicisztikája szerzőjének szívét fájdítsam – többek között az 1995-ös női kézilabda-vb döntőjéről (Dél-Korea–Magyarország 25–20) való kényszerű lemaradásáról ír, tessék elolvasni –, de jelen voltam a kis híján harminc esztendeje rendezett magyar–osztrák lebonyolítású világbajnokság bécsújhelyi fináléján. Dolgozni, úgymond, de akinek megadatott, hogy belekóstoljon a műfajba, pontosan tudja, miért teszem láthatatlan idézőjelbe a dolgozni szócskát. És egyetért velem, hogy a hasonló intenzitású, magyar sikert hozó világversenyen való „munkás” részvétel mindannyiunk álma, amiért sokan a fél lábukat adnák, de minimum kisebb vagyont hajlandók áldozni, hogy személyesen élhessék át az élményt. A 29 éve rendezett vb újságírói pályafutásom egyik legmeghatározóbb élményének számít, kívánom, hogy ezrek kapjanak legalább hasonló ajándékot 2024 ezüstvasárnapján.

Az események léptékéből adódó különbséget mindjárt az elején leszámítva – az világbajnokság volt, ez Eb –, rákanyarodhatunk a két rendezvény közötti hasonlóságokra, amelyekből majdnem három évtizeden átívelően is sok kínálja magát. Például az, hogy a jelek szerint a közös osztrák–magyar szervezésű kézilabdaversenyek meglehetősen inspiráló hatást gyakorolnak a magyar válogatottra. Amelynek jó szereplése aztán tűzbe-lázba hozza a közönséget, utóbbi – kihasználva a könnyebb megközelíthetőség lehetőségét – szívesen követi a csapatot a régen tapasztalt magaslatokra. Anno még kevésbé volt egyszerű ausztriai helyszínen csatlakozni a Laurencz László-féle társaság utolsó vb-lépéseihez, a bécsújhelyi Arena Novába szóló legolcsóbb belépő is 110 schillingbe került – az eurózónába való átlépés pillanatában ez cirka nyolc eurót jelentett –, a kapuk mögötti „dühöngőkben” mégis legalább kétezer magyar tombolt. Joguk volt rá, a Körcsarnok korábbi heti szurkolótábora „befizetett” a reményre.

Aztán itt van a Norvégia elleni elődöntő kínálta párhuzam. A skandináv ország válogatottja akkor már nagyhatalomnak számított a sportágban, túl volt két olimpiai ezüstön, két vb- és egy Eb-bronzérmen, a későbbi világdominancia azonban legfeljebb az árnyékát vetítette előre. A magyar válogatott játékosai­ban sem alakulhatott ki még a későbbiekben megalázó vereségeket is előidéző norvégfóbia. A sportág első kontinensbajnokságán, 1994-ben Berlinben ugyan a bronzmeccsen éppen a Laurencz-csapatot verték meg 24–19-re, egy évvel később a vb-elődöntőben azonban Kökényék korántsem esélytelenül léptek pályára a skandinávok ellen. Drámaiba forduló végjátékot követően ugyan, összességében azonban biztosan, talán legjobb vb-produkciójával (22–21) verekedte túl magát rajtuk a magyar csapat a Körcsarnok tomboló közönsége előtt, és adta ki az indulási parancsot Ausztriába.

Ma este semleges pályán, a bécsi Stadthalléban egészen más erőviszonyok között találkozik a két együttes, miközben a tét változatlan: a döntőbe jutás. De talán – és remélhetőleg – más lélek­állapotban is, hiszen az előzetesen körvonalazott feladatot messze túlteljesítve kezdheti a női kézilabda-válogatott az Eb eddigi legnehezebb mérkőzését. A sajtóvisszhangok alapján a mai ellenfél változatlan magaslatokról tekint le Golovin Vlagyimir együttesére, ám címvédőként, kilencszeres Európa-bajnokként bizonyára nem könnyű egy csapásra alázatossá válni. Elképzelhető, hogy úgy tartják, nem is ajánlatos, eddig is a dagadó önbizalom jelentette a norvégok egyik aduját. Erősítheti őket az a meggyőződés is, hogy a Veronica Kristiansen, Stine Oftedal, Nora Mörk trió hiányában is nagyszerűen működött a mutatvány, gyakorlatilag átgázoltak a csoportbeli, illetve középdöntőbeli ellenfeleken. Ehhez képest mi abban reménykedhetünk, hogy a felnőttmezőnybe most már visszavonhatatlanul beleerősödő korábbi ifjúsági világverőink képesek lesznek elbizonytalanítani Henny Reistadékat. Az elmúlt húsz esztendő során ugyanis a norvégok csak ritkán voltak kénytelenek szembesülni azzal, hogy az ellenfél esetleg meg is szorongathatja őket.

Abban a reményben, hogy így lesz, de persze az ellenkezőjével is kalkulálva kezdhetünk keresgélni bizakodásunk alátámasztására alkalmas érvek után. A kézilabdázók beérésének, játéktudásbeli és lelki „izmosodásának” bizonyítékai mellett jómagam elsősorban Golovin személyében látok egyfajta garanciát arra, hogy ma este sem kell majd rozsdás bökő után kiáltanunk. Belátom, nem túl szakmai megállapítás, de jelentős előrelépésnek tartom például a szövetségi kapitány kikezdhetetlennek tetsző higgadtságát. Az öltözőbeli hanghordozását nem volt alkalmam megismerni, de a játékosoknak az időkérések során rá irányuló figyelme hiteles, kiegyensúlyozott embert igazol vissza. Olyan edző jelenlétét, akinek a mérkőzés különböző fejleményei iránti viszonyulása nem merül ki rögtönzésekben, hanem közös, elmélyített tudásra épül. Mindezt egyre jobb magyarsággal előadva, ami a szűkös időkeret egyre hatékonyabb felhasználásához is jóval közelebb visz.

Golovin esetében egyértelműen igazoltnak tűnik, hogy a szövetségnek érdemes volt türelmesnek lennie. A korábban az 1998–1999-es születésűekkel 2018-ban junior-vb-t, a 2000–2001-esekkel pedig egy évvel később korosztályos Európa-bajnokságot nyerő szakember eredeti megbízatása a mostani torna végéig szól. Az odesszai származású, 1992 óta Magyarországon élő edzőnek azóta lett volna alkalma megbukni, hiszen a tavalyi világbajnokságot a tizedik helyen zárta csapatával. Miután azonban a nyári párizsi olimpia után – a svédek elleni, utolsó pillanatban kapott gól miatt lett hosszabbítás (29–29), majd végül az ellenfél örülhetett (36–32), így nem sokon múlt, hogy a magyar válogatott tizenhat év után újra az első négy közé jusson – már csökkenő gyomoridegességgel terjeszthette szakmai értékelését az elnökség elé. A pályaív töretlenségét jelzi, hogy csapata éppen a kontinensbajnokság elődöntőjére készülhet, menet közben pozíciójának megkérdőjelezői is elfogytak, de legalábbis erős kisebbségbe szorultak.

Ne legyünk azonban farizeusok, az Eb alatt a vele és együttesével szembeni igény is alaposan megnőtt. Mert bármennyire is jóleső érzés elkönyvelni, hogy a magyar válogatott visszatért a világ élvonalába, szurkolói megközelítésből nézve az Európa-bajnokság lényegi fázisa csak most kezdődik. Talán szakmai értelemben is, hiszen az eddigi biztató szereplés szikrái most állhatnak össze egyetlen hatalmas villanássá, és adhatják meg azt a hatalmas löketet, amely révén a világ is kénytelen lesz tudomásul venni: a magyar női kézilabdázás visszatért a régi helyére. Ennek a napja érkezett el, de ha mégsem, akkor a felismerés napja, miszerint van még némi tennivaló, míg Klujberék üzemszerű működésében kódolva lesz a világversenyek dobogója környéki teljesítmény. Az előbbi változat nyilván jólesőbb lenne, de ha bronzmeccs lesz a vége, azzal sem lehetünk elégedetlenek. Ne feledjük, 29 évvel ezelőtt – képek tanúskodnak róla! – percekkel a dél-koreaiak elleni vesztes finálé után Pádárék is tudtak pezsgőzni az Arena Nova parkettjén.

Huszonkilenc évvel ezelőtt a Bécsújhelyről való hazautunk során Danis Barna fotós kollégám behúzott egy autópálya menti pihenőhelyre. Már az utastér melegéből is érzékeltük, hogy időközben odakinn harapóssá vált a tél, de amint kiszálltunk, mégis meglepetésként ért, hogy tükörjég van a lábunk alatt. A Bécsből ma este hazaindulóknak azt kívánom, hogy lelkükben hasonló melegséggel, biztonságban térjenek haza. Közben azt tervezgetve, hogyan is férjen bele a vasárnapba a császárváros mindig látványos karácsonyi vásárának meglátogatása – az Európa-bajnokság magyar érdekeltségű döntője előtt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!