A nagyobb erő – Ballai Attila publicisztikája

HAZAI PÁLYÁN, Románia ellen, az Eb-elődöntőért. Ennél töményebb és több ösztönzőt, mint amennyit csapatunk számára a vasárnap este tartogat, képtelenség egyetlen mérkőzésbe belesűríteni. Amint ezt leírtam, felrémlett a 2008-as pekingi olimpia negyeddöntője – sportági közvélekedés szerint női kézilabda-válogatottunk mostani reneszánsza előtt legutóbb ekkor, tizenhat esztendeje, a románok feletti 34–30-as diadal alkalmával játszott ezen a színvonalon és szenvedéllyel –, kikerestem a világhálón az arról az összecsapásról küldött helyszíni tudósításomat, és mindjárt az első mondatban az ellenfél, a tét, az eredmény hármas egysége szinte szóról szóra visszaköszönt.

Ez is azt mutatja, hogy régen elfeledettnek hitt érzések, gondolatok, célok élednek újra bennünk. Kézilabdás lányaink ugyanis visszatértek oda, ahol hajdan jártak, és ahová olykor a valóság elől menekülve, később is képzeltük őket: a világ élvonalába. Rögtön az elején leszögezem, ez az eddigiek alapján, a továbbiaktól függetlenül, már igaz. De vigyázat, ettől még ma kikaphatunk a románoktól, kiszorulhatunk a legjobb négyből, szélsőséges, csak matematikai alapú kalkulációval akár az első hatból is! Az adott versenyen mutatott teljesítmény és össz­kép ugyanis nincs feltétlen összhangban a végső helyezéssel. Ha tőlem kérdezik, női nemzeti együttesünk mely tornán nyújtotta a legkiemelkedőbbet, habozás nélkül jelölöm meg az 1999-es vb-t. Hiszen kilenc meccsből nyolcat megnyertünk, rojtosra szaggattuk az oroszokat, a dél-koreaiakat, a dánokat, a németeket. Csak éppen egyszer, a legrosszabbkor, a negyeddöntőben alulmaradtunk a házigazda norvégokkal szemben, így ötödikek lettünk.

Ettől még mindenki úgy számolt velünk, mint a legjobbak egyikével, talán a legjobbal, és mi is így tekintettünk magunkra. Egészen a 2005-ös vb-bronzig, bár még a 2012-es Eb-n is elcsíptük a dobogó alsó fokát, majd egy évre rá megnyertnek tűnő vb-negyeddöntőt packáztunk el a későbbi aranyérmes brazilok ellen. Aztán, éppen a hazai kontinenstornán, 2014-ben hosszú időre kiszorultunk, kihátráltunk az elitből.

Majdnem egy évtizeden át dermesztő, hideg skandináv esték, vereségek és egy-egy fénysugártól eltekintve végtelennek és vigasztalannak tetsző éjszakák köszöntöttek ránk. Mindjárt a 2015-ös, dániai vb-n. Azok után, hogy péntek este fél kézzel intéztük el a lengyeleket, különösen hátborzongató felidézni, ahogyan kilenc éve a nyolc közé jutásért, a semmiből jőve legyőztek minket, és néhány nappal azelőtt bizony Montenegró is agyonvágta a csapatunkat 32–15-re. Betűvel is leírom, nehogy az ifjú olvasó azt gondolja, elütöttem egy számot: harminckettő tizenötre. További megpróbáltatásainkat nem is sorolom, ugorjunk mindjárt 2023-ra!

Szinte napra pontosan egy évvel a Montenegró feletti, mostani, debreceni 26–20 előtt, a svédországi vb december 4-i, helsingborgi csoportmérkőzésén egy félidő után 10–7-re vezettünk a délszlávok ellen, és azt találtam mondani a szünetben: ha nem így hívnák az ellenfelet, ahogy, hanem mondjuk Paraguaynak, ugyanezzel a tudással, már tízzel mennénk, csak még mindig nem akarjuk elhinni, hogy elég jók vagyunk, akár Montenegró tönkreveréséhez is. Aztán ezt fájdalmasan igazolva, a folytatásra tetszhalott állapotban visszatérve, a második harminc percet 17–8-ra, a meccset 24–18-ra buktuk. Lehajtott fejjel baktattunk vissza a szállodába, néhány szót „vakkantva” egymásnak, azt ragozva, nincs tovább, se olimpiai selejtező, se Párizs, megint itt a vég. A svédektől elszenvedett tisztes, de félidei vezetésünk miatt ugyancsak lélekborzoló 22–26 defetizmusunkat tovább erősítette. A mindent eldöntő, de sokáig inkább mindent ledöntőnek látszó meccsen a horvátok a 45. percben 19–13-ra, az 54.-ben 22–18-ra húztak előttünk. És ekkor, Adyval szólva, „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Öt nullás rohammal 23–22-re fordítottunk, az utolsó szalmaszálat megragadva visszakapaszkodtunk a süllyesztőből, rögvest az olimpiai selejtezőre.

Alig egy esztendeje ennek, de a mából nézve mintha más korszak lenne. Többször használtam e kifejezést, mert meggyőződésem, hogy akkor és ott fordult meg az eredmény mellett a szél is. Ez a negyedóra jel volt vagy még inkább jeladás. Hosszú évek óta először láttunk az önkívület határán harcoló, majd ünneplő magyar játékosokat, akik rácsodálkoztak saját erejükre és a falban mellettük balra és jobbra álló erejére. És felismerték, a tavaszi olimpiai selejtezőn pedig ismét megtapasztalhatták, hogy ott állnak a küszöbön, a világszínvonal küszöbén. Csakhogy azon az ajtón nem lehet egyszerűen belépni, azt be kell rúgni, mert nagyon nehezen enged, hiszen belülről keményen tartják. Párizsban már majdnem sikerült.

Végül Debrecenben, az Eb második mérkőzésén megtörtént az áttörés. A svédek elleni 32–25 – nem mellékesen, 32–20-ról – mérföldkő a magyar női kézilabdában. Az egymást követő, az utánpótlásban sikert sikerre halmozó korosztályok megérkeztek a jelenbe, a 2018-as junior-vb aranyérmesei már nem kényszerből viszik a csatában elöl a zászlót, hanem mert megértek erre a feladatra, felelősségre. Az átlagos formájukban északi fényben sütkérező svédek letaglózva vonultak le a pályáról, megrökönyödött arckifejezésükről lerítt, hogy megtanulták, mi az a vis maior. Nem más, mint a nagyobb erő. Amely aztán lehengerelte Montenegrót is – azt a vetélytársat, amelyet mindeddig egyetlenegyszer, a 2016-os Eb-n győztünk le, egyébként szinte mindig mindenben felülmúlt minket; játékban, szenvedélyben, kézitusában, ha kellett, némi alattomosságban. De csak mostanáig. Papp Nikoletta tökéletes pontossággal fogalmazta meg a változást: „Hozták azt a stílust, amit ők képviselnek, ez nem szimpatikus stílus. Először azt beszéltük meg, hogy ne vegyük fel. Aztán rájöttünk, hogy de! Máshogy nem lehet. Mi is tudunk üvölteni, ordítani, megmutattuk, hogy minket nem lehet megfélemlíteni. Felvettük, és ebben is jobbak voltunk.” Bizony, így történt. Meg úgy, hogy a teljes Főnix Aréna Szemerey Zsófi nevét skandálta, mert rendre negyven százalék felett véd. A szemünk előtt és a debreceni napok alatt új hősök születnek. Arne Senstad, a lengyelek norvég kapitánya is osztja e nézetet, kijelentette: „Talán furcsa lehet a számból hallani, de örülök, hogy a magyaroknak jól megy, személy szerint már régóta vártam, hogy a magyar csapat visszatérjen a legjobbak közé… Évek óta zajlik egy építkezés, aminek most meglátszik az eredménye. A női kézilabdázásnak is jó, hogy a magyarok újra ott vannak a legjobbak között.”

Ezt vasárnap, Románia ellen lehet újra bizonyítani. A tét immár a négy közé jutás. Nekünk is, de a románoknak is. Akik nagyasszonyaik, Neagu és Pintea nélkül érkeztek, és ha elvonatkoztatunk „egyéb” ellenérzéseinktől, el kell ismernünk, hogy fiatal, egymásért küzdő, rokonszenves csapatot alkotnak. Két kiváló képességű támadóval, egy-egy balátlövővel és beállóval és hatalmas lélekkel. Amikor szövetségi kapitányuk a szerbek elleni hajrában az időkérésnél próbálta mérsékletre inteni az övéit, mondván, jó a döntetlen is, üvöltve felelték vissza, hogy nem, ők győzni akarnak, és győzni is fognak.

Tévedés ne essék, a románok győzni akarnak ma is. Jobban, mint eddig ezen az Eb-n bármikor. De remélhetőleg nem fognak, mert ott lesznek a mieink is. Képességben és karakterben egyaránt teljes erőben, egységben. Mert a közelmúlt rendszerszintű nevelőmunkája (kedves taoszkeptikusok, nézzetek a táblára!) nemcsak kiváló játékosokat termelt, hanem a mosoly, az érzelem, egymás és a kézilabda szeretete és tisztelete is visszatért a magyar válogatottba.

A statisztikusok már arra emlékeztetnek, hogy legutóbb a 2004-es Eb-n nyertünk sorozatban öt mérkőzést. Igaz – miként az is, hogy akkor a hatodikat, majd a hetediket elveszítettük, mégis bronzérmesek lettünk. Amikor viszont hatot nyertünk meg sorozatban (jó, a hatodikat, a döntőt hosszabbításban), akkor, 2000-ben, Európa-bajnokok. Az még nagyon messze van. De a románok elleni rangadó nagyon közel – térben, időben, lélekben egyaránt.

Most ehhez a hídhoz érkeztünk el, most ezen kellene és lehet átmenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!