Tiszta lap – Bobory Balázs publicisztikája

Háfra Noémi az Odensébe igazolt. A magyar kézilabda-rajongóknak – klubszínektől és érzelmektől függetlenül – talán nem kezdődhetett volna jobban ez a hét. A válogatott még mindig csak 23 éves átlövőjének ígéretes pályafutása kétségtelenül megbicsaklott az elmúlt két évadban, és talán semmi más sem terelheti vissza a helyes útra, mint a bizalom iránta, az állandó játéklehetőség, a fontosságának érzése, a gólok és a győzelmek. Minden bizonnyal a felsoroltak közül több minden hiányzott volna Háfra következő évadából, ha Győrben marad, mert a mögöttünk álló idény hajrájában a legfontosabb meccseken már perceket sem kapott, vagy ha mégis, olyan hibákat követett el, amelyek egyértelműen egy önbizalom-hiányos, magát elveszettnek érző, komfortzónáján kívül rekedő játékosra jellemzők, aki pedig 19 évesen junior-világbajnok lett és a torna All Star-csapatába is bekerült, illetve ugyanebben az évben a felnőttek Európa-bajnokságán nemzeti csapatunk legeredményesebb játékosának bizonyult.

Tisztában lehetett vele, hogy a szakma milyen pályafutást jósol neki, mit remél tőle a pályán és azon kívül, de hirtelen mindennapossá vált számára a nyomás, amellyel az utánpótlás-bajnokságok szürke mindennapjaiban nem találkozhatott: a szurkolók és a média hatalmas elvárásával.

Mondhatjuk erre nyugodtan, hogy Háfra saját maga helyezte magasra a lécet, és ilyen berobbanás után szoknia kell, hogy mindig többet és többet várnak tőle. Magyarországon azonban kevés a türelem és a tolerancia egy-egy botlás vagy tartós formahanyatlás kapcsán, így akire erős reflektorfény vetül, nem tud elrejtőzni az árnyékba, hogy csendesen összekapja magát, rendezze a sorokat, és megtalálja a módot a visszatérésre. „Túlhájpolásban” világsztárok vagyunk mi, magyarok – beleértve természetesen magunkat, a sajtó munkatársait is. Szeretjük a sikert, a csillogást és az eredményeket, és még az sem int óvatosságra minket, ha olyan győzelmeket ünneplünk a kelleténél nagyobb körítéssel, amelyeknek a jelenben még sokkal kevesebb jelentőségük van, és csak a jövő dönti el az értéküket.

Ha eddig nem voltam érthető, konkrétan arra az általános hurráhangulatra utalok – beleértve szinte az összes csapatsportágunkat –, amely egy-egy utánpótlás-világversenyen való jó szereplést követ. Igen, fontos, hogy a fiatalok a korosztályukban elöl járnak, és jobbak ellenfeleiknél, de ezt csak később lehet valódi sikerként felmutatni, ha már az adott játékosok közül többen a nagyszínpadon, azaz a felnőttek között is elérik ugyanazt a szintet. Ha csak arra gondolunk, hogy kézilabdában, kosárlabdában, vízilabdában, de még labdarúgásban is hány alkalommal végeztünk az ifjúságiak vagy a juniorok között világversenyeken dobogón vagy előkelő helyen, arra kellene következtetnünk, hogy felnőttválogatottjaink is a világ élmezőnyéhez tartoznak. Sajnos jelenleg nem ez a helyzet, az igazán fontos viadalokon, vagyis felnőttként már olyanok mosolyognak érmekkel a nyakukban, akik néhány évvel korábban még a mieinknek gratuláltak, és mi csak bambán nézünk ki a fejünkből, hogy hol hagytak le minket.

Hibáink közül az egyik lehet az, ami Háfra Noémival történt, aki tinédzserként lett sztár, megváltó, majd botlásai után bűnbak egy személyben. A vele hasonló korú és az emlegetett debreceni junior kézilabda-világbajnokságon második helyezett norvég átlövő, Henny Reistad ellenben a közvélemény számára feltűnés nélkül, szisztematikus munkával építve karrierjét jutott el odáig, hogy jelenleg a világ legjobb játékosának tartják. Nyugodtan kijelenthető, ő akkor és olyan előzmények után találkozott a sokszoros teherrel, amikor már képes volt elbírni. És minden bizonnyal már néhány évvel ezelőtt is a világ legjobbnak tartott csapatába, az ETO-ba igazolhatott volna, de tudta, hogy milyen lépcsőfokokra fellépegetve teljesedhet ki a karrierje.

A történteket ismerve lehet, hogy nem volt jó döntés anno a klubváltás, ám Háfrára sem szabad követ vetni azért, mert tavaly nyáron a Fradiból Győrbe szerződött, hiszen ki ne szeretne folyamatosan a legnagyobb sikerekért küzdeni, a legjobb játékosokkal készülni, edzeni, játszani. Ráadásul az FTC-nél töltött utolsó évada sem volt már fenékig tejfel, de távozása bejelentésének pillanatáig töretlen volt iránta a bizalom – utána nyilván a szakmai stábnak már a Háfra nélküli jövőre is kellett gondolnia. Mindenki azt remélte, hogy a Rába-parton megújul, újra lendületet vesz a karrierje, de az óriási konkurenciaharc nem biztos, hogy kedvezett neki a korábbi rossz idény után. Küzdött, hajtott és próbált a legnehezebb helyzetekben is mosolyogni, de csak ő tudja, hogy milyen érzések kavarogtak benne, amikor a meccseken a kispadon ragadt.

Mindenképpen tanulsággal szolgálhat neki, de az őt körülvevő közegnek is az elmúlt néhány év. Esete talán megfelelő ismeretanyagot is nyújt a jövő tükrében, mert most is vannak olyan játékosok, akik a 18-19 évesek között klasszisok, és lehet abban bízni, hogy a felnőttek között sem adják alább. Az ő menedzselésük, edzőik, szüleik, menedzsereik emberi és szakmai munkája a kulcs, hogy sikerül-e nekik olyan folyosót vonni a junior- és felnőttlét között, amelyen biztonsággal haladhatnak, nem szűrődik be hozzájuk annyira direkt módon a szurkolók és a média hangja. S bár mindig azt mondják, a tehetség utat tör magának, és nyilván a legszerencsésebb eset, ha valakinek nem kell a korát, az érettségét számba venni, amikor pályára lép, de bizony a legtöbb esetben óvatosan kell adagolni a nyomást, a felelősséget, mert a megélt sikerek és kudarcok, illetve az őket követő reakciók is torzíthatják a személyiséget, amely nyilván meghatározó abból a szempontból, hogy az illető milyen karriert fut be.

Többek nevében mondhatom, hogy nagyon szurkolok Háfra Noéminek, ezzel együtt a magyar kézilabdázásnak. Korábban is gyakran hangoztattam, hogy sok Magyarországon nevelkedő játékosnak hasznos lenne megismerkedni a légióslét szépségeivel, egyben buktatóival is, hogy egyéniségük kiforrjon, igazán felnőjenek, és alkalomadtán kiszabaduljanak a kényelmes hazai buborékból vagy a fásultságból. Háfra most tiszta lappal indul, mert bár Dániában pontosan tudják, milyenek a képességei, az sincs rejtve előttük, hogy újra kell építeniük az elmúlt évek történései után. Jól tudjuk, hogy az északiak más módszerekkel dolgoznak, kötetlenebbek, lazábbak, és talán ezért is látunk több mosolyt, felszabadultságot a dán vagy norvég arcokon. Remélhetőleg Háfra Noéminek éppen ilyen közeg kell, hogy újra felvegye a fonalat, ismét élvezze a játékot, és eltűnjön egy kicsit a szemünk, a kritikai megjegyzések és egyes minősíthetetlen szurkolói kommentek elől.

A kézilabdázó most – akár egy videójátékban – új életet kapott, és lehetőséget, hogy visszatérjen azokra a szintekre, amelyeken már járt. És ha visszajut, akkor sem szabad megállnia, mert az még véletlenül sem az utolsó pálya, lehet menni tovább és tovább, amíg ki nem írják a végén: nyertél.

S hogy visszautaljak: ebből vélhetően nemcsak Háfra Noémi profitál majd, hanem az egész magyar női kézilabdasport.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!