Történelmet írni – Bobory Balázs publicisztikája

ÉS ITT A HÉTVÉGE, amire vártunk. Újra Budapesten lépnek fel a világ legjobb női kézilabdacsapatai, négyszer hatvan perc – vagy még több – tömény izgalom, feszültség, magas színvonalú játék és elképesztő atmoszféra vár ránk. Budapest hazavárta a Bajnokok Ligája négyes döntőjének mezőnyét, és ismét remek házigazda lesz, ráadásul egy új létesítményben, az MVM Dome-ban, amely tovább emeli a rendezvény fényét.

Persze ez a fény nem csillogna annyira, ha nem lenne magyar csapat a mezőnyben, szerencsére azonban a 2015-ös évet kivéve a Győr üzembiztosan jut be a final fourba, és amióta ez a rendszer él (2014), négy alkalommal nyerni is tudott a Papp László Budapest Sportarénában. A legfrissebb emlék viszont kevésbé kellemes, hiszen tavaly általános meglepetésre nem bírtak az elődöntőben a Bresttel a Rába-partiak, és csak a bronzérmet szerezték meg végül, de az előzményeket ismerve ez benne is volt a levegőben.

Ha visszaemlékeznek az előző évadra, biztosan tudják, hogy a négyes döntő előtt egy hónappal az ETO megvált Danyi Gábor vezetőedzőtől (akivel 2019-ben BL-t nyert), mert csapata súlyos vereséget szenvedett a bajnokságban a Ferencvárostól, amivel lényegében az aranyérmet is elbukta. Hirtelen kellett cselekedni, olyan személyt keresett a menedzsment a kispadra, aki alaposan ismeri a magyar közeget, a bajnokságot, a klubot, és már dolgozott olyan öltözőben, amely hemzsegett a világklasszisoktól. Ha már a vezetők az edzőváltás mellett határoztak, akkor racionálisan döntöttek: visszacsábították Győrbe Ambros Martínt, aki négy BL-trófeát szerzett a zöld-fehérekkel, és a piacon vélhetően a legmagasabban jegyzett szabad státuszú tréner volt. A spanyol szakembernek nyilvánvalóan kész rendszerbe, játékoskeretbe kellett belenyúlnia, és a Bajnokok Ligája final fourt megelőző héten úgy tűnt, sikerült is felráznia a társaságot, mert a Győr magabiztosan nyerte meg a Magyar Kupát Veszprémben.

Aztán következett a BL-hétvége, annak is az első napja, amikor az ETO a mumusának számító Bresttel nézett farkasszemet, és nem sikerült felszabadultan, jól játszania a szívós franciák ellen. És még így is a kezében volt a továbbjutás, csak éppen a szívünk szakadt meg, amikor a pályafutása utolsó nagy eseményén szereplő Görbicz Anita kihagyta a hajrában azt a büntetőt, amely döntőt ért volna, aztán a hosszabbítás meg a hetespárbaj már maga volt a görcs, az idegek próbája, s egy ilyen helyzetben sokkal gyakrabban jár jól az a fél, amelyiknek a vállát kisebb teher nyomja. Aztán ez a teher tűnt el a vereséggel, és a győriek a vasárnapi bronzcsata során leiskolázták a CSZKA-t, de a mosolyuk nem lehetett teljesen őszinte az érmek átvétele után.

Egy év alatt sok víz lefolyt a Rábán, a keret még erősebb lett, Martín keze alatt a lányok agyba-főbe verték az ellenfeleket a csoportkör során, egészen a tavaszig minden rózsaszínűnek tetszett, aztán jött némi megtorpanás.

Hogy ez összefüggésben van-e azzal, hogy a klub tulajdonosi, vezetői háttere megváltozott, egyelőre rejtély, de tény, a korábbi ügyvezető, Bartha Csaba távozása körüli hercehurca, az átalakulás, a háttérben zajló viták még a külső szemlélő számára is zavaróak vagy éppenséggel érthetetlenek voltak, hát akkor mit érezhettek az „alkalmazottak”, akiknek vélhetően több információjuk van, mint a nagyközönségnek.

Az évad nagy részében legtöbbször hengerlő ETO-t a „bajnoki döntő” visszavágóján öt góllal verte meg a Ferencváros, amely kétségessé tette a versenyfutást, és győzelmi kényszerbe hajtotta a győrieket a bajnokság végére. Ezt a feladatot megoldották a kisalföldiek, csak aztán a múlt héten, a debreceni Magyar Kupa döntőjében elfogadható első félidő után játékban, összpontosításban is alulmaradtak a nagy rivális FTC-vel szemben, így a megszerezhető háromból egy trófeát – egyébként a legkevésbé fontosat – elvesztettek.

Ilyenkor szokás feltenni a kérdést: ez a pofon megfelelő időben jött-e, vagy benne maradt az ütés a csapatban, mint egy bokszolóban, aki a bekapott füles után nem teljesen tiszta?

Nekem azért lennének érveim, amelyek miatt azt gondolom, hogy a győriek így is a legnagyobb esélyesként futnak neki az előttünk álló két napnak, és már sorolom is őket. Nem nagyon lehet vitatkozni azzal a ténnyel, hogy az ETO-nak van a legerősebb játékoskerete az egész mezőnyben, olimpiai és világbajnokok sora áll be még csereként is egy-egy összecsapáson, a vezetőedző posztonként két klasszis közül válogathat. Ezt az elegyet kevergeti Ambros Martín, aki – ahogy már említettük – pontosan tudja, hogyan kell nyerni, miként kell irányítania együttesét a legfeszültebb helyzetekben, és tényleg bárhová mutat a kispadon, találhat olyan kézilabdázót, aki átlendíti csapatát az esetleges holtponton.

A tapasztalatot pedig nem múlja felül semmi. Az elmúlt néhány évtizedben Győrben szépen, fokozatosan a klub egészébe beleivódott a győztes mentalitás, a maximumra törekvés, a legjobbá válás igénye. És nemcsak az öltözőben vagy az edzői szobában, hanem ugyanígy gondolkodnak a klubvezetők, a sajtómunkások, a szertáros – bocsánat, kitmenedzser –, és még talán a takarítónő is. Persze nem lehet nyerni, ha nincs meg a megfelelő tulajdonosi, szponzori háttér, de Győrben ezzel sincs baj. Ez az attitűd az, amely a többiek fölé emelheti az ETO-t a játékosok és a szakvezető kvalitásai mellett – no meg a mítosz.

Az a mítosz, amelyet most talán egy-két vereség kikezdett, de attól még nagyon is él, ez pedig a verhetetlenség mítosza. A Győr egészen egyszerűen nem vagy csak nagyon ritkán kap ki, és ez a tény bizony megtelepedett a riválisok fejében, így aztán, ha zöld-fehér, négykarikás mezes ellenfelet látnak, máris összerezzennek egy kicsit, vagy legalábbis megadják a tiszteletet, sok esetben a túlzót is. Egy jó napot kifogó győri csapat ilyenkor megérzi a vérszagot, és alaposan földbe gyalulja a másik együttest. Persze az is igaz, hogy a világ összes kézilabdacsapata leginkább az ETO-ra feni a fogát, a szombati elődöntőben a dán Esbjerg is ellene szeretné megmutatni, bebizonyítani, és ez gyakran különleges képességeket hoz elő, valamint olyan összpontosítást, amellyel nem könnyű mit kezdeni.

Ez a nagyság átka – mindenki téged akar legyőzni...

Az ETO-t most is a legesélyesebbnek tartják, az évad statisztikája, győzelmi mutatója és össz-

teljesítménye alapján teljesen jogosan. A BL négyes döntőjének helyszíne is a győrieknek kedvez, az MVM Dome-ba sokkal többen férnek be, mint a Papp László Budapest Sportarénába, vagyis elképesztő hangulat várható.

Amandine Leynaud, Silje Solberg, Stine Oftedal, Estelle Nze Minko, Linn Blohm vagy éppen Lukács Viktória – csak néhány játékos, aki olyan teljesítményre képes, amely a győriek hatodik Bajnokok Ligája-trófeáját eredményezheti. És a felsorolásból bőven maradtak még ki nevek, amelyeket az egész világ ismer és elismer. Ezt kell kihasználnia az ETO-nak: a tudást, a kvalitásokat, a tapasztalatot. Ezen a téren talán csak a címvédő norvég Vipers jelenthet konkurenciát – de mennyiségre ott sem ennyire jó a helyzet, és persze még az északiaknak is győzniük kell az elődöntőben a rendkívül kellemetlen francia Metz ellen.

És lehet még egy motivációja Ambros Martín csapatának: a győriek lehetnek az elsők, akik az impozáns MVM Dome-ban Bajnokok Ligáját nyernek, ezzel egy újabb fejezetet nyithatnak a sportág történelemkönyvében.

Mert egyvalamit szeret még nagyon az ETO: történelmet írni. És általában jó is ebben...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!