Pillanatnyilag a magyar férfi kézilabdában – hála istennek! – nem ez a legeslegfontosabb kérdés, de azért a rend kedvéért szögezzük le: már csak órákat, legfeljebb egy-két napot kell várni, aztán a válogatottnak lesz igazi, vagyis nem felkért és nem megbízott, hanem kinevezett, szerződtetett szövetségi kapitánya. A fontossági sorrendben azonban ez a téma már nincs az első háromban a héten.
Hogy mi minden előzi meg?
Nézzük sorban, ha úgy tetszik, erősorrendben!
Magabiztos kezdés, jó játék: sima győzelem a szlovákok ellen |
Csoknyai nem tervez gyökeres változásokat a Vranjes-érához képest |
Aranyérmes, hogy a januári sajnálatos Eb-bukta, majd a júniusi sikeres világbajnoki selejtező után – amelyen legjobbjaink az esélyesebbnek tartott Szlovéniát emlékezetes párharcban, Nagy László vezérletével fosztották meg a vb-szerepléstől – újra, pontosabban továbbra is van ütőképes, sokra hivatott válogatottunk.
Ezüstérmes, hogy minden jel arra utal, a Magyar Kézilabda-szövetség vezérkara leteszi/letette a voksát a magyarul is beszélő, sőt magyar szövetségi kapitány mellett. A „magyarok” közötti finom megkülönböztetés nem öncélú, ennek talán a jövőben is lehet szerepe. Arról nem is beszélve, hogy hét határra elhallatszott a szívekről legördülő kövek hangja, amikor a keret tagjai megsejtették: a szövetségi kapitányi posztra jelöltek köre határon belüliekre szűkült, és egy hete Csoknyai István kapott felkérést az e heti két Eb-selejtezőre.
Bronzérmes, hogy a keret tagjai a hét elején maximális bizalommal és barátsággal fogadták új „vezérüket”. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták több nyilatkozatukban, hogy nekik nyilván azt a szakembert kell elfogadniuk, akit az MKSZ erre a posztra a legalkalmasabbnak tart. A pozitív érzelmek viszont sokat lendíthetnek – a nem gyenge szlovákok érdi elporolásakor láttuk, talán már lendítettek is – a hangulaton, javítják a céltudatos közös munka légkörét.
Legutóbb 2014-ben ült magyar kapitány a mieink kispadján – Mocsai Lajos, a legeredményesebb magyar kézilabdaedző (négy évvel korábban ő váltotta Csoknyait). Aztán a Dujsebajev-, majd a Sabaté- és Vranjes-időszak következett, finoman szólva is hullámzó eredményekkel, igen eltérő szempontok szerint összeállított keretekkel, a nagyobb sikerek elmaradása miatt sopánkodó szurkolókkal.
A szlovákok biztos legyőzéséből persze még túlzás lenne messzemenő következtetéseket levonni a Csoknyai-csapatról és az edző karizmájáról, de amit láttunk és tapasztaltunk, az több mint biztató. Az edzőtáborba mosolygósan érkező és ugyanígy fogadott játékosok; nagyszerű, konstruktív légkör a fegyelmezett, feszes tempójú tréningeken és a videoelemzéseken; összetartó, a meccsen egymásért látható összhangban harcoló játékosok; félszavakkal – immár magyar félszavakkal – adott gyors, érthető taktikai utasítások. Ezek láttán már bátrabban álmodhatunk, tervezhetünk a januári vb-re, aztán a remélt olimpiai selejtezőre és végül akár Tokióra is.