Határeset – Malonyai Péter publicisztikája

Már-már azzal kezdtem, hogy terjedelmi okokból nem sorolom fel, hányan sérültek meg súlyosan a világklasszis győri női kézilabdacsapatból, de hamar beláttam, rossz vicc. Már csak azért is, mert nem tréfa, hogy életerős fiatal hölgyek egymás után kénytelenek felfüggeszteni kenyérkereső foglalkozásukat.

A helyzet – szerintem – aggasztó, és ezt már nem csupán a győriekre mondom. A sportelitre általában. Ahol olyan megpróbáltatásoknak vannak kitéve a szerencsések (szerencsések?), amilyenekre alapvetően nincsenek felkészülve. Nem lehetnek. Ahogy tanult kollégám, Bálint szerkesztő úr fogalmazott néhány napja: „Egyikük szervezetét sem az élsportra tervezték.”

Nehezen cáfolható állítás. Bizonyítékként idézném a legutóbbi győri áldozat, Nora Mörk operációja utáni nyilatkozatot dr. Balogh Péter csapatorvostól a klub honlapjáról: „A műtét során az elülső keresztszalag komplett szakadása mellett apróbb társsérülések is mutatkoztak (külső holdasporc kisebb szakadása és a belső combcsontbütyök kisebb porcsérülése), amiket a szakma szabályainak megfelelően láttunk el. Megfelelő vastagságú ínakkal tudtuk a legmodernebb eljárással pótolni a szakadt keresztszalagot.”

Hát… Most mondja valaki, hogy a sport erő, egészség.

Régen mondhatta. Hogy példával éljek, 1938 tavaszán az újpesti futballklasszis, Zsengellér megsérült vasárnap. Alig bírt lábra állni, ám aztán jött a csodagép, a „hőlégmasina”, és szerdán már edzhetett. Innen nézve nem lehetett túl nagy a baj, ha szinte egyik napról a másikra odalett, de – és ez a lényeg – az igénybevétel sem mérhető a maihoz. És persze a tét, az ellenérték sem. Mert a sportoló szívesen kockáztat, a zsigereiben van, hogy versenyezni, játszani akar, és természetesen – nyerni.

Egyik kedvenc történetem Kulcsár Győzőé. A müncheni olimpia (1972) előtt a tatai edzőtáborban népes csapat élén lelopózott a csarnokba, hogy fogadásból megmérkőzzön egy magáról sokat képzelő kihívójával. Az akkor már háromszoros olimpiai bajnok Kulcsár vezére volt a párbajtőrcsapatnak, így mindenki megijedt, amikor rosszul lépett, kifordult a bokája, bal lábfejének középcsontjából egy borsónyi darabka letört vagy megrepedt. A játékokig már nem volt annyi idő hátra, hogy rendbe jöjjön a sérülés. A vívótárs, barát és nem mellékesen orvos Kamuti Jenő megérzésből mindkét bokájáról röntgenfelvételt készített, mintha tudta volna, hogy a csapattársak (Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Osztrics István, Schmitt Pál) a „féllábú” Kulcsárral is vállalnák a küzdelmeket. Amikor kiderült, az ép bokáról készült felvételt mutatta be az „illetékeseknek”, így Kulcsár ott lehetett Münchenben (csapatban arannyal, egyéniben bronzzal tért haza).

Vabankra játszott, játszottak – és nyertek. Az persze nem mondható, hogy jót tett Kulcsár bal bokájának az extrém terhelés, de neki olyan keze volt, hogy nem nélkülözhette a csapat.

Ma is ez a helyzet, csak éppen a lépték más.

Nagyobb a tét, többet kell kockáztatnia mindenkinek – a pályán és a pályán kívül egyaránt. Apróságok döntenek sikerről vagy kudarcról, aki világhírre vágyik, nem feltétlenül az egészségvédők táborát gyarapítja. Azzal együtt, hogy természetesen a háttér is összehasonlíthatatlanul alaposabb. Például a győri kézilabdázóknál is. Mint olvasom, éppen „a sérüléshullám miatt a lányok öltözőjébe beköltözött egy krioszauna. A hidegterápiás eszköz a szervezetet néhány percre mínusz 120 és mínusz 180 Celcius-fok közötti hőmérsékletnek teszi ki, amely hőingadozás az ízületek gyulladását és fájdalmát hatékonyan enyhíti”.

Itt tart már a tudomány, azaz inkább ott, hogy legfőbb dolga minél előbb újra harcra késszé tenni azokat, akik kénytelenek kiszállni a körforgásból. Nincs itt szó erőszakról, munkaadói kényszerről, a versenyző is minél előbb vissza akar térni, hiszen arra szerződött, hogy sikerre viszi az övéit. Miközben – térek vissza a kályhához: „Egyikük szervezetét sem az élsportra tervezték.”

És ez csak az egészség oldala. Mert más szempontból is különleges terhelésnek van kitéve az, aki kimagasló tehetsége jóvoltából a sportból élhet.

Maradva a csapatjátékoknál, például be kell illeszkednie. Meg kell tanulnia alkalmazkodni (nem vagyok egyedül), felmérni, kitől mire számíthat (barát, ellenség), el kell fogadnia, hogy parancsokat teljesít (az edző az úr) – gyerekkorától kezdve. Hogy aztán egyre feljebb és feljebb lépve, a követelmények minősége változzék, egészen odáig, hogy a végén már minden apróság az egzisztenciáját érintheti. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy folyamatosan magas szinten kell teljesítenie – ha kudarcot vall, senkit sem érdekel, mi történt az öltözőben, mi van a lelkében. Legfeljebb a pszichológusát, de ez egy másik történet.

Miközben – ha hiszik, ha nem – a sikernek is megvannak az árnyoldalai. Például a pénz. Akiket ma a sportvilág csúcsán csodálunk, többnyire úgynevezett első generációs milliomosok, milliárdosok. A tehetségük és persze a csillagok kedvező állása (összefoglalva) kellett ahhoz, hogy a „szegénységből” eljussanak odáig, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Az első generációs lét nagy teher, elsősorban a mértéktévesztést nehéz elkerülni. Ahogy az uszodában mondták, nem mindegy, hogy az ember mögött könyvszekrény vagy kannás bor van – és ezzel senkit sem akarok megsérteni. Csupán igyekszem finoman jelezni, hogy van, amit nem lehet pénzen megvenni. És megtanulni is nagyon nehéz.

A Forbes magazin legutóbbi kereseti listáját Cristiano Ronaldo vezeti, éves jövedelme 93 millió dollár, ami havi 7 millió750 ezer, forintban 2 milliárd 15 millió. Felfoghatatlan összeg. Hogy nekünk, az hagyján, de felteszem, volt idő, amikor Ronaldo sem tudott mit kezdeni azzal, hogy rengeteg a pénze, elvégre szegény családba született, apja alkoholista, testvére kábítószerfüggő volt. Olyan viselkedési normákat kellett megtanulnia, amelyekről talán nem is hitte, hogy léteznek. Hogy mi játszódott le benne, amíg eljutott a csúcsig, legfeljebb sejthető, de hogy küzdenie kellett rendesen önmagával (is), az biztos.

De ő csúcskategória, nála a teljesítmény és a díjazás össz-hangban van egymással. Nehezebb a helyzet, ha az ifjú úgy jut talán nem is álmodott jövedelemhez, hogy a produkciója nem ér annyit. Muszbek Mihályt idézem, a sportközgazdász beszélt arról, hogy nálunk, a labdarúgó NB I-ben a száz meghatározó játékos átlagban havi bruttó 3.5-4 millió forintot keres. „Ez Kelet-Közép-Európában a legmagasabb, eléri az osztrák és dán szint hetven-hetvenöt százalékát, ezért ezeknek a magyar labdarúgóknak nem éri meg nyugatra szerződniük” – állapította meg, én pedig hozzáteszem, az sem könnyű pedagógiai helyzet, hogy mindegy, mit csinálok, úgyis megkapom a „nagy lét”.

A múlt század hetvenes éveiben már kérdés volt, hogy mi lesz azokkal a sportolókkal, akiknek semmi sem drága a sikerért. Vajon a rettenetes megterhelésű edzések, versenyek, meccsek hatása hogyan jelentkezik idősebb korban? Van-e értelme a teljesítményhajhászásnak?

A válasz akkor még békés volt. Még élt a nézet, hogy a sport alapvetően erő, egészség, örömforrás. Mi több, gyógyszer. Csak hát az orvosság nagy dózisban gyilkos méreg lehet. Ahogy tanítómesterem, Zsolt Róbert írta Labdarúgók, sportolók című könyvében „hamarosan rádöbben arra a sportember, hogy csak egészsége feláldozása árán képes javítani eredményein, nincs tovább teljesítményfokozás. Józan fejjel, nyitott szemmel senki nem lesz öngyilkos. (…) Felette valószínű, hogy a sport egyszer majd visszatér oda, ahonnan elindult. Megszűnik hivatássá válni, megszűnik a vad eredményhajsza, nem lesznek vérző gladiátorok a porondon”.

Minden tiszteletem mellett csak mosolygok a jövendölésen, mintha sci-fit olvasnék… Azt pedig kérdezem, hogy most, amikor stáb hátán stáb, gondol-e valaki arra, hogy hol a határ.
Mennyit bír a test, a lélek?

A helyzet – szerintem – aggasztó, és ezt már nem csupán a győriekre mondom. A sportelitre általában. Ahol olyan megpróbáltatásoknak vannak kitéve a szerencsések (szerencsések?), amilyenekre alapvetően nincsenek felkészülve. Nem lehetnek. Ahogy tanult kollégám, Bálint szerkesztő úr fogalmazott néhány napja: „Egyikük szervezetét sem az élsportra tervezték.”

Nehezen cáfolható állítás. Bizonyítékként idézném a legutóbbi győri áldozat, Nora Mörk operációja utáni nyilatkozatot dr. Balogh Péter csapatorvostól a klub honlapjáról: „A műtét során az elülső keresztszalag komplett szakadása mellett apróbb társsérülések is mutatkoztak (külső holdasporc kisebb szakadása és a belső combcsontbütyök kisebb porcsérülése), amiket a szakma szabályainak megfelelően láttunk el. Megfelelő vastagságú ínakkal tudtuk a legmodernebb eljárással pótolni a szakadt keresztszalagot.”

Hát… Most mondja valaki, hogy a sport erő, egészség.

Régen mondhatta. Hogy példával éljek, 1938 tavaszán az újpesti futballklasszis, Zsengellér megsérült vasárnap. Alig bírt lábra állni, ám aztán jött a csodagép, a „hőlégmasina”, és szerdán már edzhetett. Innen nézve nem lehetett túl nagy a baj, ha szinte egyik napról a másikra odalett, de – és ez a lényeg – az igénybevétel sem mérhető a maihoz. És persze a tét, az ellenérték sem. Mert a sportoló szívesen kockáztat, a zsigereiben van, hogy versenyezni, játszani akar, és természetesen – nyerni.

Egyik kedvenc történetem Kulcsár Győzőé. A müncheni olimpia (1972) előtt a tatai edzőtáborban népes csapat élén lelopózott a csarnokba, hogy fogadásból megmérkőzzön egy magáról sokat képzelő kihívójával. Az akkor már háromszoros olimpiai bajnok Kulcsár vezére volt a párbajtőrcsapatnak, így mindenki megijedt, amikor rosszul lépett, kifordult a bokája, bal lábfejének középcsontjából egy borsónyi darabka letört vagy megrepedt. A játékokig már nem volt annyi idő hátra, hogy rendbe jöjjön a sérülés. A vívótárs, barát és nem mellékesen orvos Kamuti Jenő megérzésből mindkét bokájáról röntgenfelvételt készített, mintha tudta volna, hogy a csapattársak (Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Osztrics István, Schmitt Pál) a „féllábú” Kulcsárral is vállalnák a küzdelmeket. Amikor kiderült, az ép bokáról készült felvételt mutatta be az „illetékeseknek”, így Kulcsár ott lehetett Münchenben (csapatban arannyal, egyéniben bronzzal tért haza).

Vabankra játszott, játszottak – és nyertek. Az persze nem mondható, hogy jót tett Kulcsár bal bokájának az extrém terhelés, de neki olyan keze volt, hogy nem nélkülözhette a csapat.

Ma is ez a helyzet, csak éppen a lépték más.

Nagyobb a tét, többet kell kockáztatnia mindenkinek – a pályán és a pályán kívül egyaránt. Apróságok döntenek sikerről vagy kudarcról, aki világhírre vágyik, nem feltétlenül az egészségvédők táborát gyarapítja. Azzal együtt, hogy természetesen a háttér is összehasonlíthatatlanul alaposabb. Például a győri kézilabdázóknál is. Mint olvasom, éppen „a sérüléshullám miatt a lányok öltözőjébe beköltözött egy krioszauna. A hidegterápiás eszköz a szervezetet néhány percre mínusz 120 és mínusz 180 Celcius-fok közötti hőmérsékletnek teszi ki, amely hőingadozás az ízületek gyulladását és fájdalmát hatékonyan enyhíti”.

Itt tart már a tudomány, azaz inkább ott, hogy legfőbb dolga minél előbb újra harcra késszé tenni azokat, akik kénytelenek kiszállni a körforgásból. Nincs itt szó erőszakról, munkaadói kényszerről, a versenyző is minél előbb vissza akar térni, hiszen arra szerződött, hogy sikerre viszi az övéit. Miközben – térek vissza a kályhához: „Egyikük szervezetét sem az élsportra tervezték.”

És ez csak az egészség oldala. Mert más szempontból is különleges terhelésnek van kitéve az, aki kimagasló tehetsége jóvoltából a sportból élhet.

Maradva a csapatjátékoknál, például be kell illeszkednie. Meg kell tanulnia alkalmazkodni (nem vagyok egyedül), felmérni, kitől mire számíthat (barát, ellenség), el kell fogadnia, hogy parancsokat teljesít (az edző az úr) – gyerekkorától kezdve. Hogy aztán egyre feljebb és feljebb lépve, a követelmények minősége változzék, egészen odáig, hogy a végén már minden apróság az egzisztenciáját érintheti. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy folyamatosan magas szinten kell teljesítenie – ha kudarcot vall, senkit sem érdekel, mi történt az öltözőben, mi van a lelkében. Legfeljebb a pszichológusát, de ez egy másik történet.

Miközben – ha hiszik, ha nem – a sikernek is megvannak az árnyoldalai. Például a pénz. Akiket ma a sportvilág csúcsán csodálunk, többnyire úgynevezett első generációs milliomosok, milliárdosok. A tehetségük és persze a csillagok kedvező állása (összefoglalva) kellett ahhoz, hogy a „szegénységből” eljussanak odáig, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Az első generációs lét nagy teher, elsősorban a mértéktévesztést nehéz elkerülni. Ahogy az uszodában mondták, nem mindegy, hogy az ember mögött könyvszekrény vagy kannás bor van – és ezzel senkit sem akarok megsérteni. Csupán igyekszem finoman jelezni, hogy van, amit nem lehet pénzen megvenni. És megtanulni is nagyon nehéz.

A Forbes magazin legutóbbi kereseti listáját Cristiano Ronaldo vezeti, éves jövedelme 93 millió dollár, ami havi 7 millió750 ezer, forintban 2 milliárd 15 millió. Felfoghatatlan összeg. Hogy nekünk, az hagyján, de felteszem, volt idő, amikor Ronaldo sem tudott mit kezdeni azzal, hogy rengeteg a pénze, elvégre szegény családba született, apja alkoholista, testvére kábítószerfüggő volt. Olyan viselkedési normákat kellett megtanulnia, amelyekről talán nem is hitte, hogy léteznek. Hogy mi játszódott le benne, amíg eljutott a csúcsig, legfeljebb sejthető, de hogy küzdenie kellett rendesen önmagával (is), az biztos.

De ő csúcskategória, nála a teljesítmény és a díjazás össz-hangban van egymással. Nehezebb a helyzet, ha az ifjú úgy jut talán nem is álmodott jövedelemhez, hogy a produkciója nem ér annyit. Muszbek Mihályt idézem, a sportközgazdász beszélt arról, hogy nálunk, a labdarúgó NB I-ben a száz meghatározó játékos átlagban havi bruttó 3.5-4 millió forintot keres. „Ez Kelet-Közép-Európában a legmagasabb, eléri az osztrák és dán szint hetven-hetvenöt százalékát, ezért ezeknek a magyar labdarúgóknak nem éri meg nyugatra szerződniük” – állapította meg, én pedig hozzáteszem, az sem könnyű pedagógiai helyzet, hogy mindegy, mit csinálok, úgyis megkapom a „nagy lét”.

A múlt század hetvenes éveiben már kérdés volt, hogy mi lesz azokkal a sportolókkal, akiknek semmi sem drága a sikerért. Vajon a rettenetes megterhelésű edzések, versenyek, meccsek hatása hogyan jelentkezik idősebb korban? Van-e értelme a teljesítményhajhászásnak?

A válasz akkor még békés volt. Még élt a nézet, hogy a sport alapvetően erő, egészség, örömforrás. Mi több, gyógyszer. Csak hát az orvosság nagy dózisban gyilkos méreg lehet. Ahogy tanítómesterem, Zsolt Róbert írta Labdarúgók, sportolók című könyvében „hamarosan rádöbben arra a sportember, hogy csak egészsége feláldozása árán képes javítani eredményein, nincs tovább teljesítményfokozás. Józan fejjel, nyitott szemmel senki nem lesz öngyilkos. (…) Felette valószínű, hogy a sport egyszer majd visszatér oda, ahonnan elindult. Megszűnik hivatássá válni, megszűnik a vad eredményhajsza, nem lesznek vérző gladiátorok a porondon”.

Minden tiszteletem mellett csak mosolygok a jövendölésen, mintha sci-fit olvasnék… Azt pedig kérdezem, hogy most, amikor stáb hátán stáb, gondol-e valaki arra, hogy hol a határ.
Mennyit bír a test, a lélek?