A csoda megkísértése – egy kézilabda-pályányi világ Baján

A sportban az a legnagyszerűbb, a legcsodálatosabb, hogy normális esetben mindenkinek egyenlő feltételeket biztosít. (Ami persze nem egyenértékű az egyenlő eséllyel, hiszen ez utóbbi a képességekből, adottságokból fakad.) Nem mesterséges fékekkel és ellensúlyokkal – hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljünk –, hanem önmagából, természetéből eredendően. A magyar sport számos emblematikus alakjának ez máris elegendő ösztönzést adott a győzelemhez. Már a kezdet kezdetétől, amikor labdarúgóink az öltözőben hagyhatták viseltes civil ruháikat, és a pályán, mindenki szeme láttára leckéztethették meg a gazdag és rátarti szomszédot, Ausztriát.

Még ennél is élesebb és bizsergetőbb helyzet, ha az ember fia az egész életét, minden keservét a „szegre akaszthatja”, és a kezdőrúgásnál, -dobásnál úgy nézhet ellenfele szemébe: nem számít, ki honnan érkezett. Ilyenkor talán nem is a győzelem a legfontosabb, hanem az, hogy a sors által eredendően vesztesnek ítélt ideig-óráig, egy edzés, egy mérkőzés erejéig valós versenyben lehet bárkivel. Ezek a percek, vágták, gólok vagy akár elpackázott ziccerek jelenthetik a kapaszkodót az amúgy hétköznapi, de nekik rendkívüli lét felé.

Ez az elméletinek ható fejtegetés talán sohasem jutott volna eszembe, ha nem ismerem meg a – egyszer írjuk ki a teljes nevét – Bajai Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Kollégium és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény kézilabdacsapatát. Csakhogy megismertem. Budapestről két óra autózás oda, kettő vissza. Egy másik világba. Hazafelé ezért is telik másállapotban az út. De kezdjük az elején.

Onnan, hogy tíz körüli és tizenéves srácokat emberemlékezet óta nem láttam így edzeni. Már az érkezésük katonás, kettes menetoszlop. Előre köszönnek az ismeretlen vendégnek, majd amikor megjegyzem, hogy a legjobbakat visszük a Barcelonába, udvarias egyenkacaj a válasz. A bemelegítést Norbi, egy Ronaldo-mezes fiú vezényli – a futballtól csábította el a kézilabda, végérvényesen –, ekkor és a páros labdás gyakorlatok, a kapura lövések során mindvégig jellemző, hogy szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

A fiúk úgy edzenek, mintha a kézilabda lenne a mindenük. Valószínűleg azért, mert kis túlzással ez az igazság.

Enyhe értelmi fogyatékos, magatartási zavarokkal küzdő vagy „csak” halmozottan hátrányos helyzetű ifjak nyüstölik magukat és egymást. Majdnem két kezdőcsapatnyian, tizenhárman. Azért nem tizennégyen, mert Gyöngyi néni – Kerezsiné Gálik Gyöngyi –, a tréner, civilben gyógytestnevelő „Hol van Pistike?" kérdésére az a válasz érkezik: szökésben. Már attól tartok, pánik tör ki, és megindul a szökevény utáni kétségbeesett hajsza, de Gáll Bettina, a szakiskola intézményegység-vezetője félmosolyra húzva a száját csak annyit mond, ja, jó, hagyjuk.

Hamarosan kiderül, ez a passzívnak tűnő alapállás gyakran a leghatékonyabb, a legcélravezetőbb. Bettina ugyanis sorra veszi a gyerekeket, kezdve Pistikével, és a „szökés" mibenléte szavai nyomán máris átértékelődik: „Csak meglátta az ismeretlen arcokat, megijedt, és visszafutott vagy elbújt. Szokott ilyet. Körülbelül ötszázan járnak az iskolánkba, közülük sokan olyan magatartászavarral élnek, hogy »egyemberesnek« hívjuk őket. Ez azt jelenti, hogy képtelenek csoportban, közösségben dolgozni, egyedül leülnek a sarokba, ez az ő világuk. Képzelheti, mekkora eredmény az ő esetükben, ha kézilabdázni kezdenek. Nézze azt a fiút, Zolit! Vele simán előfordul, hogy ha leszállt a buszról, még elkövet egy-két balhét, csak aztán jön be az iskolába. De az edzésbe mindenét beleadja. Az utcai ruháját, a hosszú nadrágját tűrte fel, mert csak az van neki. De itt nincs ebben semmi rendkívüli. Az is természetes, hogy nekünk még korlátozottabbak az eszközeink, mint egy átlagos iskola átlagos pedagógusának. Sok mindent ráhagyunk a gyerekre, más szemmel nézzük, mércével kezeljük őket, mert van olyan, akit ha állandóan büntetgetnénk, szétszedné az osztályt. Szomorú könnyebbségünk viszont, hogy hozzánk a szülő nem jön be reklamálni; vagy mert nincs, vagy mert nem érdekli a gyerek.”

A kapus, Patrik édesapja és édesanyja sajnos nem is jöhetne, mindketten meghaltak. A gyerekek öten testvérek, és még szerencsésnek mondhatják magukat, mert nevelőszülőknél élnek ugyan, de legalább együtt, mindannyian. Patriknak az öccse is itt játszik, ebben a csapatban, a húgáról pedig valósággal áradozik: „Ő is kapus, mindent megfog, ha látná, el se hinné."

Pedig ebben a közegben éppenséggel hajlamos vagyok mindent elhinni. Még azt is, amit nem feltétlenül kellene. Hát még amikor másik beszélgetőpartnerem azzal lep meg, hogy bár végighajtotta az edzést, egy cseppnyi izzadság nem látszik rajta, sőt büszkén, egyetlen szuszra hadarja: „Á, ez semmi nem volt, most még egyszer megcsinálnám az egészet, este nyolcra meg jövök vissza jégkorongedzésre, mert nemcsak kézizek, hokizok is, azt se tudom eldönteni, melyiket szeretem jobban."

A pedagógus csendes derűvel hallgat, de mire hüledezni kezdenék, döbbenetes szavakkal hűt le: „Ne higgye el egyetlen szavát se, folyamatosan süketel, vagy mondjuk úgy, a saját, elképzelt világában él. A múltkor például azt találta ki, hogy több templomban is kántorkodik, orgonál, ezért hétvégente egyik miséről rohan a másikra. És ezt az egészet olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ismeri, mindent elhisz neki.”

A lila pólós zsonglőr viszont nem csalás, nem ámítás. Oda se figyel, úgy pörgeti folyamatosan az ujján a labdát. Amúgy is nagyon jó napja van, mert bár úgy indult, hogy nincs cipője, nem tud miben edzeni, legfeljebb mezítláb, a takarító, Jutka néni szerencsére szerzett neki egy itt felejtett, valaki által levetett csukát. Most valósággal ragyog, boldog. Ennek jeleként elképesztő gólokat lő. Nem hagyományos kézilabdás, inkább kicsit baseballos technikával, lejjebbről eleresztve a lasztit, de az alaptézis minden szinten igaz: gólnál nincsen jobb.

Kivéve persze a kapus szemszögéből. A fent említett Patrik ezért is sivítja: „Ne engedjétek lőni, mert ha eltalál, meghalok!” Aztán mégis véd, majd karját és nyakát nyújtogatva kéri számon a többieken: „Mi van? Nincs induló?” Ő a legközlékenyebb, a csapatok újraosztásánál is tőle hangzik el az edzőnek címzett, első kritika: „Gyöngyi néni, feladom. Túlerő, szó szerint. Nincs esély.”

Pedig éppen ez az, amiről a kívülről érkezett, egyszeri vendég az edzést nézve, „érezve” hajlamos megfeledkezni. Hogy nincs esély. Hogyne lenne? Tét nélkül három órát itt töltve akár jópofának is tűnhet az egész. Mintha filmet néznénk, legfeljebb kissé túlpoentírozott forgatókönyvvel. Csakhogy ez a valóság. Amitől az egyik pillanatban összeszorul, a másikban túlcsordul az ember szíve.

Mert folyamatosan elképesztő figurák, azaz döbbenetes sorsok jönnek szembe. Például az a nyílt tekintetű, kék szemeivel egész, ábrándos lelkét tükröző, a kontaktust folyamatosan kereső fiú, akiről megjegyzem, vele aztán biztosan semmi baj nincs. Mondják, vele nincs is, neki a szülei is élnek, igaz, szokatlan felállásban. Öten testvérek, mind az öten más apától. Anya csak egy van.

Pótanya szerencsére több is, mindjárt Gyöngyi néni. Aki először és másodszor is inkább pedagógus, harmadszor talán már edző. Abszolút nem megrovó szándékkal, inkább érdeklődve kérdezi az egyik lurkót, aki labdavezetés nélkül futott végig a félpályán, hogy hányat lépett – kézilabdában három a felső határ –, mire amaz büszkén válaszolja: „Számoltam, pontosan hatot." A másik az elrontott ziccere után sopánkodik, de már érkezik is a formabontó vigasz: „Az előbb Pistinek sem sikerült, mégis csak kettőt káromkodott." Ez egyben a tréning legsúlyosabb fegyelmezetlensége. Bár egy ízben attól tartok, tettlegességig is fajulhat a helyzet, mert a védő nehezen viseli, hogy a szélsője remek indulócsellel megverte, dühösen toppant is egyet felé, de rögvest észbe kap, és visszalép.

Támadók és védők mellett egy védőnő is állandóan jelen van a tréningeken, bár a szóvicc nem igazán helyénvaló, a tét ugyanis kis túlzással élet-halál. Nem is azért, mert a srácok veszélyesek, sokkal inkább önveszélyesek, a pszichéjükből adódóan. Ezért a megnyugtatásnak szánt mondat is elég riasztóan hat: „Idén még nem sokszor jött a mentő."

Jó egy órája ismerem, nézem ezeket a fiúkat, de vissza kell fognom magam, nehogy idealizálni kezdjem őket. Éppen ellenkezőleg: hús-vér tinédzserek ők, ráadásul olyan terheket cipelnek, amilyenekbe megannyi felnőtt belerokkanna. Hogyan, mitől lennének angyalok? Kerezsiné Gálik Gyöngyi sem tagadja, előzetesen neki is voltak aggályai, bőven: „Kétezertizennégy óta a Tolna megyei serdülőbajnokságban játszunk, azért ott, mert oda tudtunk benevezni, Dravecz Tibor volt az, aki meghallgatott, megértett és fogadott bennünket. A gyerekek egy idő után mindenképpen versenyezni akartak, nekem pedig ezerszer kellett telefonálnom, hogy megértessem: enyhe értelmi fogyatékos, hátrányos helyzetű fiúkból áll a csapatunk, így fogadjanak el minket. Edzésen mindenki nagyon fegyelmezett, mert attól félnek, ezt a lehetőséget is elveszítik, de a meccsektől eleinte tartottunk. Szóltunk is előre a játékvezetőknek, hogy csírájában fojtsák el, ha bármi indulat jelét látják, mert utána már nem tudják őket megállítani, összeverekszenek az ellenféllel."

Efféle veszély azonban sohasem fenyegetett, sőt. Amint fentebb utaltunk rá, ezek a srácok önkéntelenül is a coubertini eszme szellemében sportolnak, nekik a részvétel a fontos. Ezt Gyöngyi néni is megerősíti: „A játékkal törődnek, az eredménnyel nem foglalkoznak. Ha öttel vezet az ellenfél, akkor is ugyanúgy hajtanak. A meccsek végét nem bírják, akkor már lankad a figyelem. Meg a szurkolókat, illetve a zajt viselik nehezen, egyszer a kereplőtől például majdnem megőrültek, fogták a fejüket. De így is a bronzéremért küzdünk, és nem is rosszul. Persze, hibázunk, de ilyenkor nem szoktam letolni, aki rontott, úgyis porig van sújtva, miért üssek még egyet én is rajta?"

Patrik, a kapus említette, hogy ha – szavaival élve – „colosok az ellenfelek", szinte az életükért küzdenek, fordított helyzetben viszont, mint Gálik Gyöngyi meséli, nem élnek vissza a fizikai fölényükkel. Gyakorlatias, egyben megindító okokból sem: „Szinte mindegyiküknek van kisebb testvére, nem is egy, megszokták, hogy ők vigyáznak rájuk. Ezért amikor a Tamási ellen játszottunk, és csupa kicsi volt az ellenfélnél, hozzájuk sem nyúltak, csak lábbal kísérték őket, ha valamelyikük elesett, még segítettek is neki. Pisti még szándékosan gyengén is lőtt a kapusuknak, csak helyezte a labdát, nehogy fájjon."

Ezt már ebéd közben tudjuk meg. Az iskola különtermében ülünk, két tinédzser szolgál fel, láthatóan nem először. Gáll Bettina meg is erősíti feltevésünket: „Nálunk tanulnak a fiúk, de nemcsak konyhai kisegítőket, hanem asztalost, kőművest, festőt, takarítót is képezünk, és ha például ki kell festeni egy tantermet, a tanulók a szakoktató vezetésével elvégzik ezt a munkát."

Nem tudom, ez hogy megy, de hogy az ebédnél a szerviz gördülékeny, udvarias, mégis szinte észrevétlenül visszafogott, az biztos. Otthon, étteremben eszembe nem jutna desszertet kérni, de itt örömmel elfogadom, ez a gesztus mellett még néhány közös percet jelent.

Aztán búcsúzkodunk, egy ismeretlen, nyilvánvalóan súlyos fogyatékkal élő kislány odaszalad hozzám, és megölel. Interjúalanyoktól, beszélgető partnerektől elvétve köszönök el puszival, de most fel sem vetődik, hogy ne így tennénk, ez más helyzet, más állapot. Ők talán remélik, én tudom, hogy közös történetünk itt nem ér, nem érhet véget. Találkozásunk óta, ha csak saját, a Fradi U13-as csapatában kézilabdázó lányaimra nézek, máris óhatatlanul eszembe jutnak azok a bajai benyomások, arcok, tekintetek. Mindkét félre igaz, végletesen ellentétes előjellel: el sem tudják képzelni, micsoda életek, életminőségek léteznek.

A szokásosnál jóval tovább vajúdom a riport megírásával, és amikor azt hiszem, a végére értem, Kerezsiné Gálik Gyöngyitől levél jön. Ezt írja: „...olyasmi történt, amit még nem tapasztaltam, mióta itt dolgozom. Zoli nem bírt viselkedni a csarnokban, alig tudtuk féken tartani, tombolt, verekedett. A többiek, miután felöltöztek (ezalatt megbeszélték a történteket) azt javasolták, hogy küldjem el, mert miatta nem tudnak figyelni, és nekik azt mondták a »bácsik« (mármint mi – a szerk), hogy akkor fognak fejlődni és ügyesedni, ha rám figyelnek. Megbeszéltük a történteket (a kezdőkörben, ahogy szoktuk), és olyan rendben ment minden, hogy érdemes lett volna videózni." Gyöngyi elmeséli még, hogy a srácok mindannyian választottak már maguknak kedvenc játékost a tévéből, beírják az üzenő füzetükbe, hogy mikor és melyik csatornán lesz a hétvégén meccs.

Most azzal kellene befejeznem, és ez adná meg az írás ívét, paraboláját, hogy néhány év múlva majd az akkori fiatalok nézik talán e bajai srácok valamelyikét a tévében, és merítenek erőt, hitet a látványból – de ezzel senkit sem áltatnék. Ehhez csoda kellene. Hisz, mint fentebb állítottuk, a sport legfeljebb egyenlő feltételeket teremthet, de a sors ezektől a gyerekektől gyakorlatilag születésük pillanatában elvette a közel egyenlő esélyt is. Gyöngyinek, Bettinának, a kézilabda-szövetségből – már harmadik éve tagja az MKSZ „Kézilabda az iskolában" programjának" az intézmény – e bajai mikrovilágba belecsöppent és menthetetlenül rabjává váló Juhász Istvánnak, Penszki Gergelynek és számos, ezúttal meg nem nevezett embertársunknak köszönhető, hogy a földkerekségen létezik legalább 800 négyzetméter, ahol nem teljes és menthetetlen az esélytelenség. Ahol megkísértik a csodát.

Egy kézilabda-pályányi világ.