Címlapsztori: Sepp Kuss – a segítő, aki csúcsra ért Spanyolországban

Nincs egyszerű dolga az embernek, amikor a 2023-as Vuelta a Espanát kell lezárni. A téma ugyanis olyan, mint egy sündisznó – nem tudja az ember, hogyan nyúljon hozzá. Merthogy sikerült a Jumbo-Vismának az, ami még soha egyetlen csapatnak sem, vagyis egy naptári éven belül megnyerte mind a három Grand Tourt – a Giro d'Italiát, a Tour de France-t és a Vueltát –, utóbbit ráadásul lehengerlő dominanciával. Mert a Girón és a Touron is volt küzdelem, előbbin Geraint Thomas (Ineos) és Primoz Roglic között, ráadásul úgy, hogy a szlovén először a 21., vagyis az utolsó szakaszon viselhette a rózsaszín trikót.

A JUMBO BETOLTA A ZSETONJAIT

A Tour de France végül simábban alakult, mint vártuk, reméltük. A kétszeres győztes Tadej Pogacar (UAE) talán túlvállalta magát a tavasszal, no meg a Liege-Bastogne-Liege-en elszenvedett csuklótörése miatti kihagyás sem segített a helyzetén. Jonas Vingegaard érdemeiből ez persze semmit sem von le, kiváltképp a 16. szakaszon rendezett egyéni időfutamon, ott ugyanis 22 kilométer alatt másfél percet (!) vert szlovén riválisára – nem túlzás kijelenteni, minden idők egyik legkiemelkedőbb kerékpáros-teljesítményét nyújtva.

És akkor jött a Vuelta, amivel kapcsolatban nem lehettek illúzióink, hogy a Jumbo az összes zsetonját betolja az asztal közepére, így Roglic mellett a mindhárom Grand Tourt végigmelózó Sepp Kusst és Jonas Vingegaard-t is nevezte a csapat, utóbbi éppen egy hónapja volt túl a Tour de France-on.

ÉRTÉKES MAGYAR KÖZREMŰKÖDÉS

Ebben a sorban Valter Attila is kiharcolta a helyét, tegyük hozzá, maximálisan kiérdemelte az elmúlt hónapokban a bizalmat. Persze egy laikusnak nem tűnik különösebben nagy durranásnak, hogy egy magyar sportoló segítői szerepben versenyez a sportág egyik legfontosabb viadalán, de ha hozzátesszük, hogy a keret legfiatalabb tagjaként tette a dolgát, de legfőképpen, hogy egy olyan csapatban, amelyhez foghatót még nem láttunk ebben a műfajban, akkor már egészen más az optikája. Ennek legékesebb bizonyítéka pedig az említett Grand Tour-triplázás, amelynek még csak a közelében sem járt a legtöbb istálló. A Banestónak, vagyis a jelenlegi Movistar elődjének volt majdnem ilyen jó éve 1992-ben – Miguel Induráin nyert Olaszországban és Franciaországban, a Vueltán viszont csapattársa, Pedro Delgado „csak” harmadik lett.

A csavar pedig itt jön. Mert az túlságosan unalmas és papírforma lenne, ha a két hegyimenő világsztár – Roglic vagy Vinge­gaard – közül az egyik húzná be a Vueltát. A hegyi terepen segítő Sepp Kuss szép fokozatosan alakította ki maga körül a helyzetet, hogy akár még a végső győzelemre is lehet esélye. A hatodik napon nyert a Javalambrén egy hegyi etapot, majd a nyolcadikon a piros trikót is megszerezte, s le sem vette Madridig. Ehhez persze kellett a csapat, de leginkább Vingegaard és Roglic, akik az utolsó napokban úgy vigyáztak az amerikaira, kísérték, támogatták, mintha ők lennének Kuss segítői, nem pedig fordítva.

KIFIZETŐDÖTT A JÓ CSAPATSZELLEM

Ha őszinték vagyunk, valószínűleg Vingegaard önerőből meg tudta volna nyerni ezt a Vueltát, legkésőbb a 18. szakaszon – de nem tette. A két sztár közül Roglic volt az, akinek nyilatkozataiból jobban átsejlett, hogy ő még szíve és ösztöne szerint versenyezne, akár csapaton belül is. A Jumbo sikereinek egyik, de talán legfontosabb titka a csapatszellem, ami lehet, hogy sziruposnak és közhelyesnek hat, de valóban így van. Valter Attila nemegyszer kiemelte, annak ellenére, hogy anyagi és szakmai értelemben a Jumbo az egyik legjobban menedzselt csapat manapság a sportágban, ami mégis kiemeli a mezőnyből, az a mentalitás, amelynek szellemében Roglicék eljártak, és ami a teljes közösség működését jellemzi. A közgazdaságtan ezt komparatív előnyöknek nevezi, vagyis hogy nem mindig mindenből a maximális termelés, vagy esetünkben erőkifejtés a leghasznosabb, Roglicék most azzal tették a legjobbat, hogy visszaléptek egyet, ez pedig akár a közeljövőben ki is fizetődhet a versenyzők közötti kapcsolat, dinamika terén.

Ha Kussra más sportágból kellene analógiát keresni, a Formula–1-ből talán Rubens Barrichello az egyik legpontosabb példa, aki maga is remek versenyző volt, de Michael Schumacher mellett nem sok sót evett meg a Ferrarinál 2000 és 2005 között. De az 1990-es évek Chicago Bullsából Scottie Pippen is találó párhuzamnak tűnik, hiszen korszakos játékos, aki Michael Jordan árnyékában a reflektorfényből és a pénzügyi juttatásokból sem szintjéhez mérten részesült. Velük ellentétben viszont Kuss megnyerte a maga vb-sorozatát vagy éppen döntő MVP-címét az idei Vuelta formájában.

De Kuss esetében egy tényező mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ez pedig a személyisége. A teljes profi kerékpárosmezőnyben sem találni hasonlóan élő, pozitív kisugárzású, szerethető karaktert. Így részben ez, másik oldalról pedig a munka, amit 2018 óta betett a közösbe a Jumbo-Vismánál, nagyban közrejátszott abban, hogy most minden segítséget megkapott. Roglic és Vingegaard győztes háromheteseinél is ott volt, ami a gyakorlatban összesen három Vuelta- (2019, 2020, 2021), egy Giro- (2023) és két Tour-győzelmet (2022, 2023) takar.

Kuss karrierje tökéletes példával és tanulsággal is szolgál – a kemény, odaadó, alázatos munka időnként sokkal nagyobb mértékben díjazza az embert, mint azt el tudná képzelni. Az pedig nem véletlen, hogy az a siker, amely az egyenlőségről tesz tanúbizonyságot, éppen a Jumbónál „történik” meg.