Pantani élt, él, élni fog – múzeumi látogatás a legendás olasz kerékpáros szülővárosában

„Ha én asztalos voltam, ő művész.”

Ennél nagyobb dicséret aligha kell – kiváltképpen, ha az a fő riválistól, Lance Armstrongtól származik.
„Amennyi magabiztosság egy kis hegyimenőbe belefér, megvolt benne. Nem úgy, mint bennem” – fűzte hozzá a Tour de France-t hétszer megnyerő, ám a sikereitől utóbb doppingolás miatt megfosztott amerikai, aki karrierje befejeztével nemcsak azt vallotta be, hogy a tiltott szerek használatáról szóló vádak igazak, hanem azt is: bármennyire is nem voltak oda egymásért, amíg megszállottan tekertek a győzelemért, hiányzik neki a „Kalóz”...

Nincs ezzel egyedül. Olaszország például mindmáig nem tudja megemészteni, hogy egy hónappal és egy nappal a 34. születésnapja után Marco Pantani távozott az élők sorából.

Mintha el sem ment volna.
Legalábbis szűkebb pátriájában, a tengerparti kisvárosban, Cesenaticóban úgy beszélnek róla, mintha ma is köztünk lenne.
„Ő a legnagyobb” – sóhajt fel egy idősebb úr. Még véletlenül sem múlt időben fogalmaz. S azt sem teszi hozzá, hogy „...kerékpáros”.
Ő a legnagyobb, és kész.

Emlékét megannyi könyv, film, dal, képzőművészeti alkotás őrzi.

Továbbá egy múzeum. Ha bárkit Cesenaticóba terel a sors, nem csupán az 1302-ben alapított város hét kilométernyi homokos tengerpartját érdemes bebarangolnia, hanem a 300 négyzetméteres gyűjteménytárat is. A vasútállomás szomszédságában, a Via Cecchini 2. alatt található épület könnyen felismerhető: a Spazio Pantani felirat ugyanúgy árulkodik róla, mint a külső falon a tekerő (egyébként valóban tekerő) Marco Pantanit megmintázó cégér.

Mondják, Cesenatico jelképe a Porto Canale, amelynek tervrajzait nem más, mint Leonardo da Vinci készítette. Eredetileg 15 kilométer hosszúra álmodták meg, egy lett belőle, de a helyiek ma már aligha bánják: a kikötőcsatorna mentén látható – amennyire öreg, annyira díszes – vitorlások ámulatba ejtik az átutazókat. Népszerűségük már-már vetekszik azokkal a biciklikkel, amelyeknek a Via Cecchiniben lehet a csodájára járni.

Marco Pantini nagyságával nem vetekszik.

Erről nyomban meggyőződhet a látogató, amint belép a múzeumba. A jegyért cserében karkötő és brosúra jár, utóbbiból tudjuk meg, hogy az intézmény mindhárom helyisége egy-egy hegy nevét viseli. Mortirolo, Alpe d'Huez, Bocchetta – három olyan hegy(szoros), amit Pantani meghódított.

Hogy mit lát az ember, amint felemeli tekintetét a katalógusból? Úgy érzi magát, mintha a „Kalóz” otthonába tévedt volna. Itt minden az övé, minden az ő dicsőségét hirdeti. Mezek, trófeák, bicajok, újságcikkek, fotók, filmek – tényleg minden.

Nyilak jelzik, merre érdemes haladni, ha élet- és karrierútját kronológiai sorrendben szeretnék megismerni. Az első fényképen, amit meglátunk, az olaszok ikonja éppen kezet csókolni készül II. János Pál pápának.

Különös varázsa van ennek a képnek: Marco Pantani, aki még az ördöggel is cimborált a sikerek érdekében, főhajtással tiszteleg őszentsége előtt.

„Elveszett hősünk, szerettünk téged.”

Ezzel a főcímmel jelent meg a La Gazzetta dello Sport 2004. február 15-én.
Huszonnégy órával korábban egy rimini hotelszobában holtak találták Marco Pantanit. A szakértői jelentésben kábítószer-túladagolás szerepelt. Húszezren kísérték utolsó útjára, temetésén édesanyja, Tonina állítólag azt kiabálta: „Megölték őt! Megölték őt!”

A rajongók és a sajtó nyomására a nyomozást újraindították. Mindhiába – az újabb vizsgálat is azt támasztotta alá, hogy idegenkezűség nem történt, a nagy bajnok öngyilkos lett.

Amint az Nagy Bettina az eurosport.hu oldalon tavaly novemberen megjelent szívszorító megemlékezésében is olvasható, a kerékpársport egyik legnagyobb alakjának volt egy furcsa szokása: médiarendezvényeken, ha a sportról volt szó, egyes szám harmadik személyben utalt magára. A feltételezés szerint így akarta szétválasztani két énjét: a nyilvánosság előtt megjelenő, elálló füleivel, széles mosolyával sokakat elbűvölő Marco Pantanit és a magánéletben meglehetősen zárkózott Marco Pantanit. Merthogy hiába halmozott sikert sikerre, a vele járó népszerűséggel képtelen volt megbirkózni. Mindehhez jött a szégyenérzet, ami 1999. június ötödikétől beárnyékolta a pályafutását – és az életét.

A rendőrség arról számolt be, hogy abba a bizonyos szállodába Pantani antidepresszáns gyógyszerek mellett húsz gramm kokaint is magával vitt. Miután sokáig nem látták kijönni a szobájából, a személyzet rátörte az ajtót – 2004. február 14-én este holtan találtak rá a valaha élt egyik legjobb országúti kerékpárosra.

A múzeumban tovább él az emléke. A szemünk elé tárul az élete. Az első meze, az első versenybiciklije, az első serlege... Aztán a második meze, a második versenybiciklije, a második serlege... Majd a harmadik...

Mindenből sok van. Megszámolni is nehéz lenne, miből van több, a falakra kiszögelt cikkekből, címlapokból, fényképekből vagy festményekből. Az egyik képen a „Kalóz” jellegzetes sárga fejkendőjét viselő kisfiú nyúl a pedált a legendás sárga trikóban taposó bálványa felé, miközben a szurkolók gyűrűjében egy fotós próbálja lencsevégre kapni. A kollekció egyik legszebb darabja ez, tulajdonképpen minden benne van, ami Pantani karrierjét kísérte.

Természetesen a páratlan tárlat részét képezi „a” rózsaszín és „a” sárga felső is – a Giro d'Italia, valamint a Tour de France összetett győztesét megillető trikó. Amit egyazon évben gyűjtött be: 1998-ban kápráztatta el a világot azzal, hogy néhány hónap leforgása alatt megnyerte az Olasz és a Francia körversenyt is. Nem mellesleg: az azóta eltelt 24 évben ez senkinek sem sikerült.

Tette hat esztendővel azután, hogy megtanulta a nevét az olasz közvélemény: amatőrként végzett az élen a 23 éven aluliak Olasz körversenyén, más néven a Baby Girón. A hirtelen jött hírnév rögvest szerződést ért: boldogan kötelezte el magát a Carrerához. Annál is inkább, mert nem sokkal a megállapodás megkötése után, 1992 augusztusában már megméretett a profik mezőnyében is. Két év sem telt bele, és már a nagyvilág is megjegyezte a nevét: két szakaszt is megnyert a Girón! A tengerpartról jött, ám a kétezer méteres hegyekben ment a mennybe: kívülről úgy tűnt, a legmeredekebb emelkedőkön is úgy repeszt, mintha nem ő is hajtotta volna a bringáját, hanem egy rakéta.

A látszat persze csalt, nyilván szenvedett felfelé menet. Logikus magyarázattal mindazonáltal szolgált a szurkolókat rabul ejtő (fel)hajtásra: „Mindig a lehető leggyorsabban akarok felérni a csúcsra, mert így kevesebb ideig érzem a fájdalmat...”

Pantininak nemcsak adott a sors, el is vett tőle. S e helyütt nem csupán a vélt vagy valós dopping-, kábítószer- és alkoholproblémáira gondolunk.

A múzeum egyik vitrinje azokat az „ereklyéket” őrzi, amelyeket az 1995. október 18-án elszenvedett súlyos balesetének következményeként kapott. A Milánó–Torino viadalon elütötte egy autó, miután az orvos megoperálta kettős lábszártöréssel, még annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy profi pályafutásának véget vetett az ütközés.

Még jó, hogy a „Kalózt” kemény fából faragták! A szerencsétlenség idején viselt – szakadt – meze alatt látható fotók arról tanúskodnak, hogy amint lehetett, nekiveselkedett a rehabilitációnak. Mankóval a hóna alatt, rögzítőcsavarokkal a lábában sétált, gyógytornázott, súlyt emelt, majd amikor a szakemberek végre engedélyt adtak rá, szobakerékpárra ült. Csaknem egy évet hagyott ki – de visszatért. 1997-ben már újra a régi volt, 1998-ban pedig övé lett a világ.

Mondhatni, a Giro d'Italia- és a Tour de France-diadallal kvittek voltak a sorssal. Egy évre rá azonban a sors ismét benyújtotta a számlát: akkora előnnyel vezetett, hogy két szakasszal a vége előtt már senki sem vehette el tőle az újabb Giro-győzelmet – csak a doppingellenőrök. Egy váratlan kontroll után 52 százalék volt a hematokritértéke, és ugyan ez nem minősült doppingvétségnek, 15 napra felfüggesztették a versenyengedélyét. Az utolsó két etapon értelemszerűen nem állhatott rajthoz, a végső győzelem Ivan Gotti ölébe hullott.

A történethez hozzátartozik, hogy amikor 1995. június 5-én, a 21. szakasz reggelén, negyed nyolckor az ellenőrök kopogtattak az ajtaján, Pantani orvosa – egy átmulatott éjszaka után – az igazak álmát aludta. Még akkor sem ébredt fel, amikor 7.46-kor mintát vettek a „Kalóztól”. Az eredményről szűk két órával később, 9.40-kor értesült Pantani és csapata, a szervezők 10.12-kor, 38 perccel a start előtt jelentették be, hogy a címvédő nem indulhat...

Hogy ha az orvosa nem dorbézol, segíthetett volna-e bármiben is, nem tudni, azt viszont igen, hogy – a hozzá közelállók szerint – a hegyimenők királya 1998. június ötödikén, Madonna di Campiglióban indult el azon a lejtőn, amelynek végére 2004. február 14-én ért Riminiben.

A Bocchetta-termet körbejárva nyilvánvalóvá válik, a 2000-es sydney-i olimpián a hazáját is büszkén képviselő Pantani imádta az életet. Focizott, vadászott, horgászott (csupán a miheztartás végett: a 0545107-es számú engedély volt az övé), a búvárkodásért is élt-halt, hovatovább olyannyira rajongott a lovakért, hogy ő maga is hajtott fogatot.

Hárompolcnyi relikvia a bizonyság arra, hogy három futballcsapatért dobogott a szíve: az olasz válogatottért, az AC Milanért és tisztes lokálpatriótaként – a Cesenaticótól 15 kilométerre fekvő – Cesenáért. A használt sípcsontvédő és a kopott stoplis a bizonyíték rá, hogy nemcsak nézte, űzte is a labdarúgást – s hogy nem akármilyen szinten, arról egy gyönyörű trófea árulkodik.
Igaz, ami igaz, a serleg szépsége nem mérhető ahhoz a két motorhoz, amely a helyiség ékköve. Szerette a száguldást, na. És úgyszintén egy fotó mesél arról, hogy remek viszonyban volt Valentino Rossival. A közös kép mosolyt csal a nézelődőre: az egyik szereplő kopasz, a másik haja zöld-fehér-pirosra van pingálva.

Jól festett a „Kalóz” is! Úgy ám, egy nagy falat az általa készített műalkotások borítanak be, az elemzést meghagyjuk a szakembernek, mi csak annyit állapítunk meg, volt érzéke ehhez – is.

Egy kép, az összkép a lényeg: Pantani szerethető ember volt. Nem csoda, hogy dalba foglalták a nevét, tíznél is több nótát rögzít az album, amely az elejétől a végig pereg – újra és újra.

Neki, érte szól a dal.

„Csak engem akartak megbüntetni.”
„Soha senki sem értett meg, sem a kerékpársport, sem a családom.”
„Egyedül vagyok...”

Meg nem erősített, de nem is cáfolt beszámolók szerint Pantani a fenti búcsúüzenetet hagyta.
Állítólag a holtteste mellett talált útlevelében is írt fájdalmáról, amely a Spazio Pantani egyik faláról is „üvölt”:

„A semmiért aláztak meg és négy éven keresztül jártam a bíróságokat. Ha hibákat követtem el, szeretném látni a bizonyítékokat, de mivel belegázoltak a pályafutásomba és a magánéletembe, én már sokat vesztettem. Mi maradt? Csupán rengeteg düh és szomorúság az igazságügyi rendszer erőszakos fellépése miatt. Ha egy kis emberség segít megérteni, hogy egy hibával szét lehet verni valakit, aki a szívét adja, ez a dokumentum az igazság, és az én reményem az, hogy egy igaz ember elolvassa és a védelmére kel azoknak, akik, mint én, az egyenlő sportszabályok szerint szeretnék élni az életüket...”

Hosszú évek teltek el a halála óta, édesanyja máig nem nyugodott bele, hogy fia önkezével vetett véget az életének. Tavaly novemberben 51 oldalas anyagot nyújtott be a rendőrségnek, a dosszié tartalma elsősorban azokra a parlamenti vizsgálóbizottságtól származó titkos adatokra támaszkodik, amelyek Pantani drogdílerétől származnak, aki a a gyanú szerint az utolsó, halálos adag kokaint is eladta a sportolónak.

„Végigmentem az egész történeten. Meg voltam és meg vagyok győződve róla, hogy a fiam halálával kapcsolatban a teljes igazság máig nem derült ki, és nem tudni, mi történt abban a hotelszobában a halála előtti utolsó óráiban és napjaiban” – idézték a lapok Tonina asszonyt. Újabb fejlemény azonban azóta sincs.

A múltat nem tisztünk bolygatni, jobb, ha úgy őrizzük meg Pantanit az emlékezetünkben, ahogyan a múzeumban láttuk: a legnagyobb csúcsokat is leigázó sportember képét elraktározva lépünk ki az ajtón.

Egy olyan (sport)emberét, aki sokszor volt boldog, de sokszor szomorú is, és aki egyszer, amikor végre megnyílt, a vágyairól mesélt:

„Hogy miről álmodozom? Arról, hogy hajnali ötkor a nagypapám felkelt, és elmegyünk együtt horgászni. Csak állunk az egyik cesenaticói folyó partján, és a háló tele van hallal. Aztán ráülök arra a rózsaszín kerékpárra, amit tőle kaptam, és elkezdek megmászni egy olyan hegyet, ami sohasem ér véget. Óriási fájdalmak között feltekerek a tetejére, de a másik oldalon nincs semmi. Aztán mégis továbbhajtok, mert repülni akarok...”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 2-i lapszámában jelent meg.)