Sportkönyvtár: Remegő lábak könyve

Egyre csak nő a mérkőzések száma a nemzetközi labdarúgásban – új versenysorozatok indulnak, a régieknek pedig rendre bővítik a mezőnyét –, ami értelemszerűen azzal jár, hogy tizenegyespárbajból is egyre többet látunk. (A szétlövés elkerülésében ráadásul 2021 óta az idegenben szerzett több gól szabálya sem segít, mivel az európai szövetség ekkor végre eltörölte a már évtizedekkel korábban is elavultnak számító regulát.) A kiélezett kupapárharcoknak egy olyan eleme válik minden korábbinál hangsúlyosabbá, amiről még a sportág legsikeresebb és legelismertebb szaktekintélyeinek egy (jelentős) része (mint Carlo Ancelotti vagy Didier Deschamps) is úgy vélekedik, hogy szakmailag értelmezhetetlen, inkább csak lottóhúzáshoz vagy orosz ruletthez hasonlítható. A tizenegyesrúgásokat lehetetlen gyakorolni, mondják, hiszen az a stressz, ami éles helyzetben éri a játékosokat, edzéseken nem modellezhető.

Geir Jordet norvég sportpszichológusnak egy egész kötetet kitevő érve (mögötte évtizedek kutatómunkája) van arra, hogy ez mekkora tévedés. Először is, szerinte a kisebb mennyiségben adagolt stressz (amit megteremteni edzéskörülmények között egyáltalán nem megoldhatatlan feladat) ellenállóbbá teszi a futballistát a jelentős stressz­helyzetben – valahogy úgy, ahogy a védőoltás kis mennyiségű kórokozó bejuttatásával készíti fel az immunrendszert a későbbi „éles” támadásra. Másodszor: félreértés ne essék, a tizenegyesrúgás is csapatmunka (s mint ilyen, fejleszthető), akár a szétlövésről, akár a mérkőzés közben elvégzett büntetőről van szó. Gondoljunk bele, mennyi érzelmi-mentális támogatást tudnak adni a csapattársak a lövő játékosnak (ahogy a kapusnak is), még azt követően is, hogy megtörtént a baj (értsd: a tizenegyes kimaradt): a hibázó futballista hosszú, magányos sétája végén visszatér a kezdőkörbe övéihez, akik azonnal „visszafogadják” maguk közé. A progresszivitásra kicsit is adó edző sem teheti meg, hogy széttárja a karját, mondván, a tizenegyespárbajban ő már tehetetlen, hiszen ki öntsön lelket a játékosokba, ha nem az, akire ők – jó esetben – a leginkább felnéznek, s az is világos, hogy a rúgó játékosokat neki kell kijelölnie, nem szabad további terhet raknia az eleve stresszhelyzetben lévő labdarúgók vállára azzal, hogy nekik „szervezi ki” a döntés felelősségét. Nem mindenkinek egyértelmű ez, efféle pedagógiai-pszichológiai defektusai még egy olyan, szakmailag kikezdhetetlen edzőnek is vannak, mint a Paris Saint-Germainnel idén triplázó Luis Enrique. (Lásd a Spanyolország és Marokkó közötti tizenegyespárbajt a 2022-es vb-n.)

A „szakmát” persze Jordet sem kerüli meg: górcső alá veszi a kapusok viselkedését (élen a rúgók fejébe mesterien belemászó argentin fenegyerekkel, Emiliano Martínezzel), elemez számtalan, ma már legendás szétlövést és vizsgálja a tizenegyesek elvégzésének minden módját – a játékosok technikáját, testbeszédét, várakozási idejét. Kategorizálja is a rúgókat aszerint, hogyan hat rájuk a kapus mozgása: akikre sehogy (azaz akik előre eldöntik, hova lövik a tizenegyest), azok a kapusfüggetlen rúgók, közülük Harry Kane mellett nagy örömünkre (de a legkevésbé sem meglepetésünkre) Szoboszlai Dominikot emeli ki a szerző, a kapus mozgását monitorozó, tehát kapusfüggő rúgók legkiválóbbjaiként pedig Jorginhót, Robert Lewandowskit, valamint honfitársát, Erling Haalandot említi. (Haaland és Szoboszlai egykori salzburgi duója egyébként a csapattársak közötti „egyszer adok, egyszer kapok” viszony illusztrációjaként is feltűnik.)

A kötet nem akar a sikeres tizenegyesrúgások kézikönyve lenni, de amellett nagyon is elkötelezett, hogy a sporttudomány a pszichológiát is az őt megillető helyen kezelje. Jordet emlékeztet, hogy a futballban lezajlott már a taktikai, a fizikai és az adatelemzői forradalom is, a pszichológiai azonban még várat magára – holott azt a könyv előszavát jegyző Arsene Wenger már tizenöt éve beharangozta. Sokáig azonban már nem biztos, hogy halogatható, hiszen a sohasem látott meccsdömping közepette túl sok pénz forog kockán ahhoz, hogy a csapatok negligálják az egyre jobban elszaporodó tizenegyespárbajok megnyerésének lehetséges kulcsát, a lélektant.

(Geir Jordet: Nyomás alatt. A büntetőrúgások pszichológiája, Scolar Kiadó, 2025)  

ÁRJÁSÍTOTT ÁLLAPOTOK

Áttekinthető, könnyed stílusú, mindamellett szakmailag alapos futballkönyv látott napvilágot 1944 júliusában, olyan, amely nemcsak labdarúgó-játékvezetőknek, -játékosoknak, -vezetőknek, hanem -szurkolóknak is hasznos vádemékumként szolgált, és amely „újszerű formában ismerteti a labdarúgás szabályainak lényegét, mindenütt rámutatva a történelmi fejlődésre és a szabályok értelmére is” (Pesti Hírlap). Más megközelítésben: a könyvecske – mint az előszavából is kitetszik – elsősorban fiataloknak készült. Akár tanyák, akár falvak lakóinak; rajongó lelkű sportembereknek, „akik akarnak és mernek vállalkozni a játékvezetői hivatás betöltésére (…), hogy felemeljétek magatokhoz a magyar föld egyszerű népének gyermekeit, kultúrát ojtsatok beléjük, s a labdarúgáson keresztül öntudatos, fegyelmezett, fajtáját szerető és minden áldozatra kész ifjúságot neveljetek a magyar hazának.”  

Szóval 1944 nyara. Német megszállás, ötödik éve zajlik a második világháború. A labda továbbra is pattog idehaza, sok a csapat, sok a meccs (lásd még: visszacsatolt területek és leventebajnokság), de nem elég a játékvezető. Legalábbis a minőségi – kell az utánpótlás. A játékvezetők testületének (JT) két főnöke, Gálffy András elnök és Selmeci Alajos főtitkár megfeszített munkával igyekszik pótolni a hiányt, képzéseket indít, előadásokat tart, oktat, vizsgáztat országszerte – könyvet ír. Mindketten régi, megbecsült tagjai a honi labdarúgó-társadalomnak, szakértelmük elvitathatatlan. Selmeci – 1934-ig Schweng Alajos – játékosként a BTC, a BSE, majd a RAC oszlopos tagja, válogatottságig viszi, utána bíráskodik. Polgári foglalkozását tekintve az államrendőrség tisztje, a negyvenes években a „főkapitánysági sajtóiroda helyettes vezetője”. Szombatfalvi Gálffy a háború előtt inkább Endre, mint András, 1939-től viszont jobbára András néven említi a sajtó. Balszélső, balösszekötő, a Kolozsvári AC és a BEAC között ingázik, 1927-től 1932-ig pedig a Szegedi KEAC labdarúgója; ezzel párhuzamosan erdélyi, budapesti és szegedi egyetemi diák. A harmincas években szövetségi játékbíró, a szegedi alosztály szövetségi kapitánya, miközben újságot is ír, a Szegedi Napló, a Szegedi Friss Újság munkatársa.

Karrierje akkor vesz meredek ívet, amikor földije, a hozzá hasonlóan Kolozs megyei születésű dr. Gidófalvy Pál 1939 júniusában miniszteri biztosként átveszi az MLSZ irányítását, és megteszi őt a helyettesének (egyúttal JT-főtitkárnak). Gálffy sikerrel oldja meg első nagyobb feladatát: az erdélyi labdarúgás integrálását. Hiába bizonyul a folytatásban is kiváló szakembernek, 1945 után nem felejtik el neki – és Selmecinek sem –, hogy nevét adta a Gidófalvy-érához (1939–1942), amikor a magyar futballból szinte teljesen kiszorították a zsidó származású szereplőket.

Speciel a zsidók JT-ből való eltávolítása volt a fő oka annak, hogy kevés jó futballbíró működött idehaza negyvenháromban-negyvennégyben…

(Gálffy András–Selmeci Alajos: Játékszabályok – játékvezetés, Budapest, 1944)  

Ritka együttállás, ha egy sporttörténeti munka esetében a szenvedély alapossággal párosul, Gabriele Ferrero és Giovanni Arbuffi könyve ebbe a kategóriába tartozik. A két megszállott Juventus-szurkoló kötődését nem csupán a lelátón, de elmélyült kutatásaiban és a billentyűzet előtt is megéli: a kis példányszámban nyomott, olasz nyelvű kiadvány a torinói klub valamennyi elhunyt játékosáról, tréneréről kínál portrét, hangsúlyosan foglalkozva a sírok, emlékhelyek kérdésével. Magyar szemmel nézve különösen érdekes, hogy megismerhetjük az olasz bajnok edzők, labdarúgók (Károly Jenő, Hirzer Ferenc, Viola József és Sárosi György) kevéssé ismert történetét is. Cs. P. (Gabriele Ferrero, Giovanni Arbuffi: Juventini per sempre, magánkiadás, Torino, 2025)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 5-i lapszámában jelent meg.)