Az angol válogatott szakvezetője is volt Cselkó Tibor – kosárlabda Eb-sorozat, 3. rész

„Zseniális, sokoldalú, különböző sportágakhoz értő, jó táncos, ügyesen festő, sármos egyéniség. Nem véletlen, hogy Angliában is a társaság kedvencévé vált” – írta róla szinte elragadtatással a témában szaktekintélynek számító Borbély Pál, korábbi válogatott kosárlabdázó, a Nemzeti Sport egykori főszerkesztője. Nos, Cselkó Tibor nem csupán a társaság kedvencévé vált Angliában, hanem csaknem olyan sikeres kosárlabda-karriert futott be, mint előtte Magyarországon.

Az 1931. május 8-án született „Csulesz” becenevű fiút minden Budapest XI. kerületéhez kötötte: a Dombóvári úti családi házban nevelkedett, a Villányi úton álló ciszterci gimnáziumba járt féltestvérével – a később dalszövegíróként, műfordítóként, íróként híressé váló – Bradányi Ivánnal, innen vezetett az útja a Műszaki Egyetemre és a MAFC csapatába. Bár adottságai alapján lehetett volna belőle atléta, vívó vagy futballista is.

 „A 100 métert 12 másodpercen belül futottam, magasugrásban 180 centit vittem, távolugrásban hat méter fölé jutottam, de a cisztereknél a testnevelő tanáraim, Farkas Pál és Csanádi Árpád a vívás, illetve a labdarúgás felé irányítottak. Ám a MAFC kosarasai is az iskolánkban tartották az edzéseiket, Eszéki Rezső edző és Vadászi Ede csapatkapitány pedig rábeszélt, hogy maradjak ott az egyik tréningjükön. Na, azt az első edzést sohasem felejtem el, olyan izomlázam lett, hogy az ágyból alig tudtam kimászni. Ilyen helyre többet nem megyek – döntöttem el” – elevenítette fel Cselkó Tibor a kezdeteket Gyímesi János Ti, 55-ösök című, 2005-ben megjelent könyvében.

Szerencsére Eszéki és Vadászi a nyakára járt, s nem hagyta, hogy a 196 centis magasságához képest ügyes, ruganyos és gyors legény feladja. A MAFC II. csapatához került, majd miután 1950-ben leérettségizett, felvették a Műszaki Egyetem építészkarára.

A MAFC-ban Eszéki Rezső után Csányi Zoltán lett az edzője, majd Szabó János, az utolérhetetlen Dzsoni bácsi. A Honvéddal óriási küzdelmet vívó MAFC kezdő ötösében is biztos helye lett, Bokor György, Telegdy György, Tímár Geng István és Tímár Geng Attila mellett. Bekerült a válogatott keretébe is, játszott az 1952-es helsinki olimpián legjobb 16 közé jutó nemzeti csapatban, s már alapembere volt az 1953-ban Moszkvában Európa-bajnoki ezüstérmes együttesnek. Miután 1954-ben már diplomásnak mondhatta magát, finoman szólva is meglepő, hogy éppen az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságon nem volt ott. Illetve ott volt, csak a lelátón.

„Az 1954-es főiskolai vébén én, a főiskolás csak nézőként vettem részt – olvashatjuk visszaemlékezését Gyímesi János könyvében. – Akkor már kezdett kínossá válni az a »táborbeli« szokás, hogy minden szabályt áthágva (a szocialista országok – a szerző) a legjobbjaiknak adták meg a versenylehetőséget. Az angolok rendeztek egy kis műsort is a szovjetek elleni meccsükön. Éreztették, hogy ők, a kis főiskolások a szovjet óriások ellen csak viccből játszanak. Önkosarakat dobtak. Ekkor ismerkedtem meg Harry Harringtonnal, a vezetőjükkel, aki később sokat segített a londoni első lépéseimnél.”   

De az 1954-es váratlan mellőzés után az 1955-ös budapesti Eb-re már januártól készülő keretbe visszakerült, játszott a felkészülési tornákon s a június 7-től 19-ig zajló tornán is. A válogatott mind a tíz találkozóján szerepet kapott, a legtöbb pontot a finneknek (16), a törököknek (10), a lengyeleknek (11), a bolgároknak (11) és a románoknak (10) dobta.

„A válogatottban többnyire az volt a szerepem, hogy a gyorsaságomat kihasználva lerohanásból kosarat dobjak. Élveztem a labdaszerzést, váratlanul robbantam be lendületből a palánk alá, sokszor leugrottam a nálam magasabbakat. Greminger János és Zsíros Tibor voltak közöttünk a világklasszisok, mi pedig kiegészítettük őket” – értékelte a saját Eb-teljesítményét szerényen.

Mivel a sportvezetőség ígérete ellenére az 1955-ben Európa-bajnok férfi kosárlabda-válogatottat nem vették számításba az 1956-os melbourne-i olimpiára utazó küldöttség kialakításánál, a levert forradalom után Cselkó Tibor sem látta a jövőjét itthon, s feleségével együtt disszidált.

A neje szintén a sportág egyik kiemelkedő alakja: Bárány Katalin a néhány hónappal korábban, 1956. június 2. és 10. között Prágában rendezett Európa-bajnokságon ezüstérmes magyar női kosárlabda-válogatott centere volt.

„1954-ben házasodtunk meg, Kati nővérének udvarlója hozott minket össze. Többször együtt utazott túrára a női és a férfiválogatott, szegény Katit többnyire visszafordították az állomásról, nem engedték, hogy egy házaspár együtt utazzon, mert féltek, hogy disszidálunk” – írta le a forradalom előtti állapotokat Cselkó Tibor, amely után tényleg disszidáltak. Hogy miért?

„Gyűlt-gyűlt a keserűség, a sok bosszúság. Édesapám 1938 óta vezetője volt egy postagalamb-szövetségnek, és visszavonták a tartási engedélyét. Elvették a feleségemék Kacsa utcai pékműhelyét, szüleivel együtt éltünk a kétszobás lakásunkban. A kosárlabdázás, mint egzisztencia, elég bizonytalannak tűnt. Amikor kimentünk Angliába, én rögtön játszani kezdtem, Harry Harrington emlékezett rám és felkarolt. Nagyon sokat köszönhetek neki. Vett nekem kosarascipőt és segített állást találni. Én pedig játszottam a csapatukban. Nagyon jó közösség volt, hasonló a MAFC-hoz. (…) Fájó szívvel búcsúztam tőlük, amikor baráti támogatásukkal az YMCA London csapatába mentem át. Ott aztán hét éven keresztül bajnokok, háromszor kupagyőztesek voltunk, megbíztak a válogatott vezetésével is.” 

Gondolhatjuk, hogy az 1955-ös budapesti Eb-n részt vevő 18 csapatból a 12. helyen végző Anglia mekkora örömmel fogadta az aranyérmes egyik meghatározó játékosát.

„1956 után Londonban edzősködtem is, az YMCA játékosedzője is voltam. A hatvanas évek elején három idényen keresztül nálunk játszott (a szintén Európa-bajnok és szintén távozó) Bánhegyi László is… Megkértek, legyek a válogatott edzője, 1957 és 1958 között a legjobbakkal dolgoztam, de megoldhatatlan feladatot jelentett, mert a játékosok amatőrök voltak, a távolságok miatt a két év alatt egyszer sem sikerült összehoznom a teljes keretet.”    

Egyszer pedig majdnem meggondolta magát, s visszatért Magyarországra.

„1957-ben Brüsszelben még pályára léptem a Műegyetem csapatában. Kihozták a szerelésemet és kérték, hogy játsszak. Játszottam is, de haza már nem mentem. Visszautaztam Londonba és ott is maradtam. Munkát kaptam egy tervezőirodában, megszülettek a gyerekeink is, György és Andrea. Nincs okom a panaszra, rengeteg barátom van, magyarok, angolok egyaránt” – mondta az 1995-ben adott interjújában.

Építészmérnökként dolgozott nyugdíjba vonulásáig, a neje ékszerüzletet vezetett, a fia családjából három, a lányától egy leányunokája született. London nyugati részén szép házuk van, de Budapesten is vettek két lakást – a XI. kerületi Dombóvári úton, ahol Cselkó Tibor felnőtt –, az egyiket kiadják, a másikban a családtagok szállnak meg, ha hazalátogatnak. Még 90 fölött is gyakran járt haza, de az elmúlt két évben megromlott egészségi állapota miatt már nem vállalta az utazást, orvosi tanácsra a Kosarasok Klubja decemberi találkozóját is kihagyta. A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége májusi küldöttközgyűlésére feleségével együtt nyúlfarknyi videóüzenetet küldött. Már csak egy korábbi válogatott társával, az Eb idején éppen vele egy szobában lakó Dallos Jánossal idézhette volna fel az 1955-ös dicsőséges kosaras emlékeket, bár ahogy az őt ismerőktől megtudtam, az Angliában megszeretett új sportága miatt már inkább aposztrofálta magát golfozónak.

Az 1955-ös Eb-keretből két héttel a rajt előtt fertőző májgyulladása miatt kimaradó Judik Zoltánnál kevesen ismerik jobban Cselkó Tibort. Egy környéken nőttek fel, egy gimnáziumba jártak, együtt tanultak a Műszaki Egyetemen, együtt játszottak a MAFC-ban és a válogatott edzőtáborozása során egy szobában laktak. „Csulesz két évvel idősebb nálam, de miután ő május nyolcadikán született, én meg ötödikén, sokszor ünnepeltünk közösen. Egyszer a MAFC-pályáról hazaindulva rendesen besöröztünk, jókedvünkben kimozgattunk egy közlekedési táblát, és átvittük a Móricz Zsigmond körtérre. A rendőrök alaposan megkergettek minket, én a Fadrusz utca sarkán leráztam őket…      Fölöttem járt két évvel a cisztereknél, nekik Pataki Vidor volt az osztályfőnökük, és olyan aztán nagy pályát befutó osztálytársai voltak, mint Latinovits Zoltán, Abody Béla, Andrásfalvy Bertalan későbbi művelődési miniszter. Latinovits a Műegyetemen is évfolyamtársa volt Csulesznek, meg Somogyi László, későbbi építésügyi miniszter. Mi szaktársak voltunk és a kari bajnokságban, meg a MAFC-ban játszottunk együtt.      Aztán a válogatott edzőtáborozásai során Páder János egy szobába tett minket mint MAFC-osokat – a honvédosokat is inkább összeköltöztette, mert a bajnokságban élet-halál küzdelem folyt a két klub között.      Sok balhét éltünk át, egyszer Sopronba mentünk volna bajnokira, de hiába gyülekeztünk a pályaudvaron, az intézőnk, Lestyán Ernő nem volt sehol. Nála volt a vonatjegyünk, a pénzünk, az igazolásunk, nélküle nem indulhattunk útnak. Úgyhogy elmentünk hozzá a Gárdonyi térre, de olyan részeg volt, hogy az édesanyja sem tudta felébreszteni. Ám az előkészített bőröndjében benne volt az összes játékos igazolása, így az edzővel, Szabó Dzsoni bácsival megbeszéltük, kijelöli a kezdő ötöst, és vele együtt a hat ember két taxival leutazik Sopronba, hiszen a vonatot már lekéstük. De előbb még a Deák téri rendőrségre kellett mennünk, hiszen Győr után már mindenkit igazoltattak a határőrök, Sopronba csak határsávi igazolással lehetett eljutni. Szerencsénkre a Deák téri őrsön ülő egyik rendőrnél volt Népsport, abban a sportműsor hozta a 11 órára kiírt Sopron–MAFC kosárlabdameccset, így végre hittek nekünk, és kiállították a határsávi engedélyt. A két taxival háromnegyed 12-re értünk le, a soproniak sportszerűen megvártak minket, mi – Gabányi, Faragó, Cselkó, Szegedi, Judik összeállításban – sportszerűen megvertük őket, majd másnap az jelent meg a Népsportban, hogy olyan jól megy a MAFC-nak, hogy játékosai idegenbe taxival járnak…      Csulesz már végzett mérnökként a diplomatervem elkészítésében is segített nekem: az ipari épületek tanszékén kovácsműhely volt a tárgy, műleírást, költségvetést is kellett hozzá készítenem, s a távlati terv elejére elképesztően élethű mozdonyt rajzolt madártávlatból.      Nagyon szép párt alkottak Bárány Katival, a disszidálásukhoz talán az is hozzájárult, hogy hiába hitegettek minket, nem vittek ki a melbourne-i olimpiára, pedig már a formaruha próbáján is túl voltunk. Kilátástalannak tűnt itthon a helyzet, nem lehetett tudni, mi lesz a jövőben a sportolókkal, ott pedig kinyíltak előttük a lehetőségek.      Az utóbbi évtizedekben is tartottuk a kapcsolatot, hiszen gyakran jártak haza, legutóbb az MKOSZ elismerő plakettjét küldtük ki neki, amely a 70 évvel ezelőtti Eb emlékére készült.”

A 70 évvel ezelőtti budapesti Eb volt az utolsó, amelyet szabad téren rendeztek, a korábbi tornák létszámát felülmúló, 18 részt vevő válogatott tagjai elragadtatással nyilatkoztak a Népstadion díszpáholya elé lefektetett szürke pallós pályáról, a Franciaországból hozott, akkoriban ritkaságnak számító üvegpalánkokról, a világításról, a színvonalas körülményekről. (Csak néhány mérkőzést kellett a leszakadó eső miatt a közeli Nemzeti Sportcsarnokba vinni.) Nem véletlenül fogalmazott úgy a nemzetközi szövetség, a FIBA főtitkára, Renato William Jones, hogy ez volt „a bajnokságok bajnoksága”.  Az eseménynek három lapszámában is több oldalt szentelő Képes Sport megállapítja: érdemes volt a két évvel korábban átadott Népstadiont „a labdarúgás, az atlétika, az ökölvívás és a tenisz után az egyre népszerűbb kosárlabdasportnak is átengedni, hiszen már a nyitó napon 14 ezer néző gyűlt össze a lelátón, ami máris kosárlabda-közönségcsúcsot jelentett, s hol voltunk még a döntő mérkőzéseitől!”       A magyar válogatott Szovjetunió elleni összecsapására 40 ezren voltak kíváncsiak – ennyien azóta sem gyűltek össze itthon kosármeccsre, de a világban is ritkán… A 11 játéknapon összesen 120 ezer ember tekintette meg a mérkőzéseket. Persze nem a kosárlabdázás népszerűsége nőtt meg robbanásszerűen – a szovjetek elleni győztes csatát a lelátóról követő Judik Zoltán és a válogatottunk kispadján ülő Dallos János szerint a politikai légkör gerjesztette a fokozott érdeklődést, hogy végre volt lehetőség a szovjetek ellen tüntetni. A nézők derékhadát a futballszurkolók adták, akik rendszeresen jártak a Népstadionba, s hogy őket a kosárlabda szabályairól felvilágosítsák, a Képes Sport szerint „a szervező bizottság tagjai elvegyülnek a közönség tagjai közé, leülnek a rutintalanabb nézők mellé és elmagyarázzák a játék lényegét és a szabályokat”.       Tudvalévő, nem csak a sportági ismeretek terjesztése miatt vegyültek a nézők közé, a civil ruhás rendőrök rengeteg szerintük nem megfelelő hangnemben szurkoló „veszélyes elemet” emeltek ki, s vittek el. Erről persze nem lehetett olvasni az akkori Képes Sportban, amely „kis lexikont” is közöl „kezdő kosárlabda-szurkolóknak”. És lelkesen nyugtázza, „a kosárlabda Eb-nek az egyik fő témája az a kérdés: Budapest vagy Róma láthatja-e vendégül a XVII. olimpiai játékok résztvevőit. (…) A magyar vezetők és sportolók egyaránt átérzik az olimpia eszméjét és a Népstadion is méltó arra, hogy itt lobogjon az olimpiai láng…”   Mint tudjuk, az események más irányt vettek, s ahogy a Népstadionban sem lobogott még olimpiai láng, a magyar kosárlabdázásnak sem volt azóta az 1955-öshöz fogható sikere.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 21-i lapszámában jelent meg.)