A csendes „angol” gyerek a templomkertből – Claudio Ranieri-sorozat, 1. rész

Claudio Ranieri azon világhíres edzők közé tartozik, akik futballoztak ugyan magasabb szinten, de a pályán viszonylag kevés nyomot hagytak maguk után.

1951. október 20-án született Rómában, és a Colosseumhoz közeli San Saba városrész egyik katolikus templomának udvarán „fertőződött meg” a játékkal, ott focizott a barátaival, és lett egy életre a futball szerelmese. Egy gyerekkori barátja tipikusan angol természetűnek, csendesnek és visszafogottnak írta le – és ez a jellemvonása máig nem változott. San Sabából tizenegy évesen a Dodicesimo Giallorosso nevű amatőr klubhoz került, amelyben évekkel később a legendás argentin edző, Helenio Herrera figyelt fel rá, s vitte magával az AS Roma utánpótlásába 1968-ban.

Támadóból védő lett a „farkasoknál”, a felnőttek között 1973. november 4-én mutatkozott be a Genoa elleni Serie A-mérkőzésen. De nem tudta megvetni a lábát a Romában, összesen hat mérkőzésen lépett pályára az első csapatban, és a folyamatos játéklehetőség reményében a következő évben már tovább is állt, a Serie B-ben szereplő Catanzaróhoz igazolt. Itt töltötte pályafutása meghatározó szakaszát: a klub 1976-ban feljutott az élvonalba, Ranieri pedig 1982-ig maradt a csapatnál, amelyben összesen 128 Serie A-mérkőzésen lépett pályára. A Catanzaro színeiben szerzett rutin és tapasztalat meghatározó volt, hiszen az együttesben alapemberré vált, és több idényen át az olasz élvonalban szerepelhetett.

Pályafutása utolsó éveit három délolasz klubban töltötte: a Catania, a Napoli, majd a Palermo játékosa lett. Mindhárom csapattal sikerült feljutnia a másodosztályból az elsőbe. A visszaemlékezések szerint Ranieri nemcsak stabil védő volt, de vérbeli csapatember is, aki a közösségért dolgozott. Sohasem tartozott a nagy spílerek közé, de megbízhatósága, taktikai fegyelmezettsége és csapatszelleme miatt minden edzője és játékostársa nagyra tartotta. A védelem közepén vagy szélén is bevethető volt, intelligens, fegyelmezett futballista hírében állt. Bár nem volt kiemelkedően gyors vagy technikás, mindig a maximumot nyújtotta, és a pályán kívül is példamutató magatartást tanúsított.

Nem meglepő: játékosként szerzett tapasztalatai később edzői pályáján is visszaköszöntek. A védekezés megszervezése, a csapatmunka fontossága és a taktikai fegyelem mind-mind olyan érték, amelyet már játékosként magáévá tett. Bár nem nyert trófeákat futballistaként, a feljutások, a stabil élvonalbeli évek és a csapatokért végzett kemény munka vélhetően mind hozzájárultak ahhoz, hogy később a kispadon is sikeres lehessen.

A Palermónál 35 évesen akasztotta szögre a stoplist 1986-ban, és még abban az évben elkezdte edzői munkásságát az amatőr, Serie D-s Vigor Lameziánál, amelyet azonnal 12 meccses veretlenségi sorozathoz segített, és a tabella élére repített. De a feljutással végződő idény után lemondott, mert nem volt hajlandó alkalmazni azokat a játékosokat, akiket az elnökhöz közel álló egyik ügynök vitt a csapathoz. A következő idényben a campaniai Pozzuoli városka – onnan lehet ismerős az olvasónak, hogy ott van a családi háza Marco Rossinak, a magyar válogatott szövetségi kapitányának – Puteolana nevű csapatánál vállalt munkát. De ismert edzővé a Cagliarinál vált, amelyhez 1988-ban szerződött, és a szárd együttest a nem túl ütős játékoskeret ellenére a Serie C-ből előbb a másodosztályba, majd a Serie A-ba vezette. Cagliariban rugalmas taktikai rendszeréről volt ismert, mérkőzés közben is szívesen változtatott felállást, ami akkoriban még ritkaságszámba ment.  

A kiscsapatokkal elért látványos sikerek sok ajtót megnyitottak előtte, ma már talán a balszerencséjének érzi, hogy az ajánlatok közül 1991-ben a Napoliét fogadta el, amelyben éppen az eltiltását töltötte az egyre kezelhetetlenebb Diego Maradona, illetve amelytől akkor távozott a sikerkovács sportigazgató, Luciano Moggi (aki másfél évtizeddel később a Calciopoli-botrány hírhedt rosszfiúja lett a Juventusnál). A nápolyi klub ráadásul anyagi gondokkal is küzdött, ekkor fizette meg a hat évvel korábbi Maradona-transzfer árát.

Első Nápolyban töltött idényében (1991–1992) a meggyengült kerettel is versenyben volt a bajnoki címért, ám végül csak negyedik lett az együttes, a második idényében pedig már menesztette is őt a kékek nagy hatalmú ura, Corrado Ferlaino, miután kiesett az UEFA-kupa második fordulójában a PSG ellen, azok után, hogy az első körben 6–1-es összesítéssel intézte el a Valenciát. Pedig nem végzett rossz munkát Nápolyban, betette a csapatba irányítónak Gianfranco Zolát, aki remekül pótolta az eltiltott Maradonát, valamint felfedezte az uruguayi Daniel Fonsecát, aki a veterán brazil csatár, Careca remek ékpárja lett. Ranieri egész későbbi pályafutására jellemző volt: sok korszakos játékost fedezett fel és fejlesztett szinte minden állomáshelyén, de munkája gyümölcsét rendre mások aratták le.

1993 nyarán vette át a Fiorentina irányítását, és mindmáig ott töltötte egyhuzamban a legtöbb időt, négy évet. Érkezésekor a firenzei csapat a másodosztályban szerepelt, és a klub szurkolói már nagyon vágytak vissza az élvonalba. Ranieri vezetésével azonnal bajnoki címet szerzett a Serie B-ben, így egy év alatt sikerült teljesíteni a legfontosabb célt. A Serie A-ban a Fiorentina nemcsak stabilizálta a helyét, hanem hamarosan újra az olasz futball élmezőnyéhez tartozott. Ebben az időszakban olyan játékosok emelkedtek ki, mint Gabriel Batistuta vagy Rui Costa, akik Ranieri irányítása alatt váltak sztárokká. Az 1995–1996-os idényben a Fiorentina megnyerte az Olasz Kupát, majd 1996-ban az olasz Szuperkupát is. A 15 mérkőzéses veretlenségi sorozat, amely során a csapat hosszú ideig a második helyen állt a bajnokságban, jól mutatja, mennyire sikeres volt Ranieri Firenzében. Bár az utolsó idényében már nem jöttek az eredmények, és a csapat csak a kilencedik helyen végzett, a KEK-ben az elődöntőig jutott, ahol a későbbi győztes FC Barcelona állította meg. 1997-ben Ranieri új kihívást keresve elhagyta a Fiorentinát, de a firenzei évek megalapozták a hírnevét. 

A következő állomás az első külföldi munkahelye lett: 1997-ben a spanyol Valencia vezetőedzőjeként folytatta. Első idényében a klub a középmezőnyben végzett, de már ekkor látszott, hogy a csapat egyre szervezettebbé és versenyképesebbé válik. A következő évben megnyerte az UEFA Intertotó-kupáját, majd 1999-ben a spanyol Király-kupát is elhódította, amivel véget vetett a klub hosszú trófeaínségének. Ranieri alatt a Valencia először kvalifikálta magát a Bajnokok Ligájába, és eközben több fiatal játékos is lehetőséget kapott, akik később meghatározóvá váltak a spanyol futballban. A csapat játékára jellemző volt a fegyelmezett, taktikus 4–4–2-es rendszer, a magasan letámadás és a gyorsan végigvitt kontrák. Az olasz szakember 1999 nyarán népszerű edzőként távozott Valenciából, és sokan neki tulajdonítják az alapok letételét ahhoz, hogy az együttes 2000-ben és 2001-ben is BL-döntőbe jutott már Héctor Cúper vezetésével.

Maradt spanyol földön, 1999-ben az Atlético Madrid kispadjára ült le, a fővárosi gárda azonban ekkor már pénzügyi és szervezeti problémákkal küzdött, ami hamarosan a pályán is megmutatkozott. Bár a keretben olyan tehetséges játékosok voltak, mint Jimmy Floyd Hasselbaink, Santiago Solari vagy Juan Carlos Valerón, a csapat nem tudott kilábalni a válságból. Ranieri mindent megtett, hogy stabilizálja az együttest, de a helyzet egyre reménytelenebbé vált: az Atlético a kiesés szélére sodródott, és végül az olasz tréner 2000 márciusában lemondott, mielőtt a klub hírhedt elnöke, Jesús Gil menesztette volna. Az idény végén az Atlético Madrid szégyenszemre kiesett a La Ligából.

De a sokkoló szereplés Ranieri hírnevén nem ejtett nagy csorbát, 2000 nyarán megkapta addigi pályafutása legnagyobb esélyét: Angliá­ból keresték, a Chelsea hívta.

(A következő részben: Londontól Athénig, bukás bukás hátán)     

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 21-i lapszámában jelent meg.)