Tudatosság, felkészülés, jelenlét – Hosszú Kávé Erős Tiborral

– Lassan hat éve van az ultrafutásban – hogyan került ebbe a világba? 
– A sport korábban nem töltött be kiemelt szerepet az életemben, de a lányom születése fordulópontot hozott – mondta Erős Tibor, az egyik legsikeresebb magyar ultrafutó. – Úgy éreztem, példát kell mutatnom, és kiegyensúlyozottabb, egészségesebb életet kell élnem. Néhány kilométeres kocogással kezdtem, aztán egy kihívás – a „Fuss 2016 kilométert 2016-ban!” – teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat. Ezután jöttek a félmaratonik és a maratonik, majd 2019-ben életem első ultraversenye, és innen már nem volt megállás.

– Mi a 2021-es Korinthosz 160-győzelme után beszélgettünk először, azelőtt volt már két, száz kilométeres ob-aranya, de ami azóta történt, az egyszerűen elképesztő. Lehetetlen felsorolni a sikereit, elég csak a Spartathlonon és az Ultrabalatonon elért eredményeire gondolni. Hitte volna, hogy ennyire sikeres lesz?     
– Őszintén? Álmodtam róla, de hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent megvalósítok, arra én sem számítottam. Egyik cél hozta a másikat, és a sikerek mellett mindig ott voltak a nehéz­ségek is, amelyek még inkább megerősítettek. Hiszem, ha az ember mer nagyot álmodni, és hajlandó nap mint nap tenni érte, a lehetetlen is lehetségessé válik.

– Melyik eredményét emelné ki a rengeteg közül? 
– A Spartathlon mindenképpen kiemelkedik, ott minden idők legjobb magyar eredményével értem célba 2022-ben, csakúgy, mint a berlini száz kilométeres vb, amelyen dobogóra állhattam korosztályos ezüstérmesként. De nagyon büszke vagyok az országos bajnoki eredményeimre is, hiszen sorozatban háromszor győztem száz kilométeren. A 2024-es Ub-győzelem és a 2025-os privát Ultrabalaton is életre szóló emlék, mégis a Projekt422 az, amit a dobogó felső fokára tennék. Az a 422 kilométer 46 óra 10 perc alatt nemcsak fizikailag, lelkileg is hatalmas utazás volt – és mindezt jótékonysági céllal, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány támogatásával teljesíteni különösen sokat jelentett nekem.

– Az ultrafutás csodálatos, de sok esetben veszélyes is tud lenni, nem véletlenül féltette a Projekt422 előtt a felesége és a kislánya. Hogyan engedték útnak?     
– Nem volt könnyű nekik. Főleg a lányom, Liza engedett el nehezen, de ő is tudja, amit csinálok, nekem belső hivatás is. A feleségem végig támogatott, még ha féltett is. Az ő szeretetük és bizalmuk adott erőt a legnehezebb pillanatokban. Minden eshetőségre felkészültünk és abban állapodtunk meg, ha bármilyen figyelmeztető jelet küld a szervezetem, kiszállok, megelőzve a jelentősebb egészségügyi problémát, amilyen például Görögországban volt. Azonban ennek a legkisebb jele sem mutatkozott, minden a lehető legjobban alakult, amiért nagyon hálás vagyok.

– Ha már a Spartathlonon történteket említette, ott a veséjével volt probléma. Hogyan emlékszik rá vissza?     
– A Spartathlon után majdnem leállt a veseműködésem. A verseny extrém körülményei és a hőség nagyon megterhelte a szervezetemet, és ilyen súlyos egészségügyi problémát okozott. Durva intő jel volt, hogy még tudatosabban figyeljek a frissítésre, a regenerációra, és ne csak a testemet, de a határaimat is ismerjem meg még jobban. Ezzel együtt kiemelten fontossá vált a mentális felkészülés is, ami a Spartathlon idején még nem kapott akkora szerepet, mint a Projekt422 előtt.

– Beszéljünk a legfrissebb élményéről, a már említett Projekt422-ről, vagyis a dupla Balaton-körről. Milyen érzés volt teljesíteni?     
– Ugorjunk az elejére: úgy ott lenni a rajtban, hogy nem egy, hanem két kört futok a Balaton körül… Ez eleve felfoghatatlan volt, hát még célba érni. Amikor a végén megálltam, nemcsak a testem, a lelkem is megállt egy pillanatra. Hatalmas hála van bennem, hogy végig tudtam csinálni. Ez nemcsak futás volt, hanem belső utazás, küzdelem, és valami olyasmi, amiről az unokáimnak is mesélni fogok.

– Tavaly ön nyerte meg az Ultrabalatont, de idén még magasabbra tette a lécet. Miért vállalkozott a dupla körre?     
– Egy éve már megízleltem, milyen egyéni győztesként célba érni, de mindig keresem a következő kihívást. A Projekt422 nemcsak fizikai erőpróba volt, hanem mentális is. Meg akartam tapasztalni, mi történik az emberrel ilyen sok kilométer alatt. Kíváncsi voltam, hogy reagál az elme, a test és a lélek. Tudtam, hogy ez egy másik dimenzió, és éreztem, hogy dolgom van vele. A másik ok pedig a jótékonyság volt, így találtam olyan hajtóerőre, ami túlmutatott önmagamon. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány támogatásával nemcsak magamért futottam, hanem azokért is, akiknek minden segítség számít. Ez pluszerőt adott minden egyes lépéshez – még akkor is, amikor már mindenem fájt. A Kék Vonal munkája szívügyem lett. Futottam már magamért eleget, most már másokért is szeretnék. Egy gyerek, aki bajban van, nem mindig tud segítséget kérni. Ha az én futásom csak egyetlen gyereket is közelebb visz a segítséghez, már megérte, és ha közben pénzt is tudunk gyűjteni a támogatásukra – az az igazi célba érkezés.

– Azt leszámítva, hogy egy körrel, vagyis 211 kilométerrel több, mégis miben volt más ez a dupla kör, mint a szimpla?     
– A szimpla Ultrabalaton is embert próbáló, de ott tudod, hogy kétszáztizenegynél megállhatsz. A dupla körnél, amikor egyszer már megkerülted a tavat, újra el kell indulnod – mentálisan ez óriási fal. A tested azt mondja, elég volt, a lelked viszont tudja, még egyszer ennyi jön. Ez már nemcsak futás, hanem hit, elszántság és önmagaddal való őszinte szembenézés.

– Milyen volt ez a nagy utazás a futást tekintve?     
– Elképesztő volt testben és lélekben is. Tudtam, hogy 422 kilométer alatt minden megtörténhet – és meg is történt. Voltak mélypontok, amikor szinte kívülről kellett magamat irányítanom, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, szárnyalok. Az elejétől a végéig tudatosan figyeltem arra, hogy fejben erős maradjak, mert ilyen távon a mentális állapot legalább annyit számít, mint a fizikai. Ha a két kört nézem, az első – még az időjárás szeszélyessége ellenére is – simán ment. A másodikban – főleg az utolsó negyedében, körülbelül Siófoktól – már jöttek a problémák, a gyomrom kezdte feladni a szolgálatot, és már nagyon fáradt és álmos voltam. De a segítőim mindent megtettek, hogy átlendüljek a kritikus pontokon, és végül a tervezettnél előbb, 46 óra 10 perc alatt értem célba. Az eredeti célom az volt, hogy 48 óra alatt fussam le, vagyis ahány éves vagyok. Sokan az éveik számát futják kilométerben, én is hasonlóra gondoltam.

– Mit érzett, amikor átlépte az addig egyben megtett legtöbbet, a kétszázhatvan kilométert?     
– Az volt az a pont, ahol már nem volt semmilyen kapaszkodóm. Addig tudtam, mi történik velem, onnantól viszont minden új volt. Egyfajta üresség, de közben hihetetlen koncentráltság jött. Tudtam, hogy minden lépés mérföldkő az én történetemben. Az járt a fejemben, hogy előtte még nem jártam ott – viszont most már igen.

– S ha már a kislánya többször szóba került: mekkora motivációt jelent ő?     
– Ő az egyik legnagyobb hajtóerőm. Volt, hogy egy verseny előtt rajzot csempészett a táskámba, amit a legjobbkor találtam meg. Azóta is ott van a dicsőségfalon, és mindig emlékeztet rá, miért is csinálom ezt. És az Ultrabalaton-trófeát is neki ígértem meg – azt a kupát tényleg haza kellett vinnem. A Projekt422 alatt is végig követett, szurkolt, sőt még a hajnali befutómon is ott volt, ami nagyon sokat jelentett nekem.

– Tudatosság, felkészülés és jelenlét – ezek a kulcsszavai. Miért? 
– Egy ilyen távot nem lehet ösztönből teljesíteni. Minden egyes edzés – amit Maráz Zsuzsanna iránymutatásával végzek –, minden frissítés, minden döntés tudatosságot kíván. A jelenlét nekem azt jelenti, hogy nem a táv végét várom, hanem benne vagyok a pillanatban, lépésről lépésre haladok. A tudatosság pedig abban is megnyilvánul, hogy nem csak a testre, hanem a lélekre és az elmére is ugyanúgy figyelek és mindenekelőtt a felkészülésben hiszek, ami szerintem kulcsfontosságú nemcsak egy ilyen kihívás során, hanem az élet minden területén.

– A legtöbben csak a sportban elért eredményeit ismerik, de mivel foglalkozik a mindennapokban? A családja és a munkája mellett hogyan jut ideje edzésre? Hol edz a legszívesebben? 
– Saját vállalkozásomat – egy grafikai stúdiót – vezetem, valamint az értékesítés támogatásával foglalkozom egy budapesti italnagykereskedésnél már huszonnégy éve, ami szerencsére ad némi rugalmasságot az időbeosztásban. A családom is megszokta az életformámat, és támogat benne. A kedvenc edzőhelyem? A Szilas-patak-menti bringaút – de egy négyszáz méteres atlétikai pályán is otthon érzem magam. Ott mindig eszembe jut, hogy a nagy álmok is kis körökkel kezdődnek.

– Ilyen sok minden mellett fontos a kikapcsolódás. Ön mivel szereti elütni az időt? Illetve mit fogyaszt szívesen egy-egy verseny után?     
– Szívesen töltök időt a családommal, szeretek motivációs könyveket olvasni, és néha elmerülök a jó filmek világában is. A Remény rabjai című film nagy kedvencem, mert jól bemutatja, mekkora erő van a hitben, az elszántságban, és itt is megjelenik a tudatosság, a tervezés és a terv precíz betartása. Az étkezésemre nagy gondot fordítok, vegetáriánus vagyok, ami sokat jelent a regeneráció esetében, de egy-egy kemény verseny után jólesik egy finom pizza vagy tészta, desszertként egy adag fagyi. Az egészséges táplálkozásra igyekszem nagyon odafigyelni, hogy a szükséges tápanyagokat bevigyem és elegendő folyadékot fogyasszak, különben a testem hamar megsínyli a kemény edzéseket.

– Mire készül most?     
– A következő nagy cél a franciaországi huszonnégy órás világbajnokság októberben, amelyen a magyar válogatott tagjaként indulok. Szeretném a maximumot kihozni magamból, és méltón képviselni Magyarországot. Hosszabb távú célom, hogy a saját példámon keresztül minél több emberhez eljuttassam az üzenetet: a lehetetlen csak addig létezik, amíg el nem indulunk felé!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 24-i lapszámában jelent meg.)